947. év

Nyár - Kyo harmadik hava

Tiito

Tiito kastélyának kertjében rengeteg gyümölcsfa állt. Mire elérkezett Kyo utolsó hava, a rózsás sárgabarack és a hamvas szilva is beérett már, a sűrűn növő áfonyabokrok roskadásig teltek. Darazsak dongtak az édesillatú, nedvdús gyümölcsök körül, és bele-belerágtak zamatos húsukba.

Mila napközben általában a szüretnél segédkezett és délutánonként a helyi fazekas házában tanulta az agyagozást. Bár a Viperavárban sosem kellett dolgoznia, de most jó volt így. Legalább addig sem foglalkoztatták kínzó emlékei, esténként pedig már annyira fáradt volt, hogy azonnal elnyomta az álom, amint a párnájára hajtotta a fejét.

Aznap reggel sem indult másként. Napkeltekor az egyik szolgáló felkeltette, majd Mila gyorsan megmosakodott egy lavór langyos vízben, felvette durva lenvászon ruháját, és copfba kötötte derékig érő égővörös fürtjeit. Ahogy azonban a kert felé vette az irányt, nagybátyja szobája előtt elhaladva meghallotta, amint valaki édesapja nevét említette. Mila azonnal megtorpant, aztán kíváncsian közelebb lopakodott a zárt ajtóhoz.

- Úgy gondolom, várható volt, hogy Lirah-t nevezik ki Larenn helyére - hallotta meg nagybátyja hangját.

- Ezt én is jól tudom Roben, de akkor sem örülök neki. Tudod, milyen kétes üzletekből származik a vagyona - aggodalmaskodott a másik férfi.

- Jó kapcsolatokkal rendelkezik, és ez sokat számít.

- Gyerekekkel kereskedik! Szegény családok sarjait veszi meg pár rézpengőért, aztán jó áron eladja őket rabszolgának.

- Azoknak a szerencsétlen porontyoknak akkor sem lenne jobb dolguk, ha a nincstelen szüleik mellett maradnának - vetette ellen Roben bácsi.

- A fiatal, csinosabb lányokat meg Ai'lah templomokba adja el.

- Lirah-nak a Császárságon belül is többfelé van bordélya, úgy hogy ez sem lep meg. A templomokban legalább jól bánnak azokkal a lányokkal.

- Bordély, Ai'lah temploma, egyre megy - válaszolta az idegen, aztán nagyot sóhajtott. - Az ember azt gondolná, hogy a Belső Kör tagjai mind tisztességes emberek.

- Del'en Lirah a legjobb választás. Jól ért a pénzhez.

- Látszik, hogy nem ismered őt személyesen. Lirah egy sötétlelkű szörnyeteg!

- Attól még nem biztos, hogy ő a legrosszabb a Belső Körben. Denossról is hallani ezt-azt. A nyugati hadjáratok során például élve nyúzatta meg a foglyokat - mondta Roben bácsi, mire Milát erős émelygés kerítette hatalmába.

- A nehéz helyzet nehéz döntéseket szül. A háború pedig nyilvánvalóan kemény parancsokra sarkallja az embert.

- Na és az, amit Éleon állít arról, hogy megölte a húgát?

- Azoknak a sólyom-bálványozóknak a maradék eszét is elvette a tízéves háború.

- Meglehet - hagyta rá Roben.

Mila kővé dermedve ácsorgott az ajtó előtt. Denoss emléke megbénította testét. Kristálytisztán élt benne az a pillanat, amikor a sebhelyes arcú férfi becsörtetett az étkezőbe, és véget vetett addigi megszokott életének.

Merengését a szék nyikorgása szakította félbe. Nagybátyja vendége nyilvánvalóan felállt, és indulni készült. Mila riadtan körbenézett, aztán elsietett az egyik irányba. Amikor már elég messzire ért Roben bácsi szobájától, a falhoz lapult, és megpróbálta átgondolni a hallottakat.

Dalia azt mondta, hogy a császárvárosi pletykák szerint, az édesapja egy összeesküvés áldozata lett. Ha ez igaz, akkor ki állhat a hátterében? Abban, hogy Kalemnek is köze lenne hozzá, még mindig erősen kételkedett, bár barátnője szavai elbizonytalanították a férfi szavahihetőségét illetően. A legnagyobb haszna azonban kétségkívül Del'en Lirah-nak származott édesapja halálából, hiszen így rá osztották a Belső Körben megürült pozíciót. Ráadásul nagybátyja szavaiból arra következtetett, hogy ez a lépés várható volt. Vajon Lirah-nak mennyire volt fontos ez a tisztség? Talán ölni is tudott volna érte?

- Mila kisasszony! - kiáltott felé egy fiatal lányka. - Jöjjön ki a kertbe! Margaret asszony már nagyon dühös, hogy megint késik!

- Jövök, jövök! - mondta Mila, és kelletlenül a cseléd nyomába szegődött.

Amint a gyümölcsfákhoz értek, Margaret asszony mindenki előtt jól leszidta őt, amiért elkésett. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta az asszonyt attól, hogy még egy pár csattanós pofont is adjon a becsmérlő szavak mellé, valószínűleg Mila úri származása volt. Ez ugyanis még mindig jelentett valamit az egyszerű emberek számára, attól függetlenül, hogy mindenki árulónak tartotta őt.

Aznap délután ráadásul még az agyagozás sem nyugtatta meg az elárvult lányt. A forgó korong halk búgása irritálta fülét, és a kancsó, amin éppen dolgozott, minduntalan eldeformálódott kezei között. Napnyugtakor aztán elköszönt a fazekastól, és kedveszegetten ballagott vissza a kastélyba. Még le akart mosakodni vacsora előtt, ám az asztalához lépve egy felbontatlan levelet talált, ami minden mást elfeledtetett vele. Gyorsan felkapta, és izgatottságtól remegő kézzel kinyitotta. Azonnal megismerte Dalia lágyan ívelt, enyhén dőlt betűit.

Kedves Mila!

Köszönöm a kérdésed, mi jól vagyunk, bár apát az utóbbi időben nem sokat láttam. A császár már megint elhalmozta feladatokkal, úgyhogy vagy úton van, vagy magára zárja az ajtót a dolgozóban, és még enni sem jön ki.

Miután a legutóbbi leveledben megírtad, hogy az az álnok viperavári uraság széttépte édesanyád búcsúlevelét, bátorkodtam ezt szóvá tenni az édesapámnak. Ez az arcátlan viselkedés őt is mélységesen felháborította, ezért bokros teendőit félretéve időt szakított rá, hogy felkeresse a férfit, és számon kérje rajta a levél tartalmát.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudom személyesen közölni veled, de úgy gondoltam, hogy amit megtudtam, az nem várhat a következő találkozásunkig. Édesanyád talán nem önszántából tette azt, amit tett. A búcsúlevélből az derült ki, hogy Kalem Dumont-nal beszélt a halála előtt, és a férfi támogatta abban, hogy meghozza ezt a nehéz döntést. Nyilvánvalóan ő volt az, aki segített Amira úrnőnek elhagyni a szobáját anélkül, hogy az feltűnt volna az ajtó előtt szobrozó őröknek. Ez azért aggodalomra ad okot! Nemcsak, ügyes a férfi, hanem furfangos is! Legutóbbi találkozásunkon még azt mondtad, hogy Dumont nem ártana neked, de arra kérlek, gondolkodj józanul, és vedd figyelembe az egyre sokasodó bizonyítékokat! Lehet, hogy nincs igazam, de jobb mindenre felkészülni!

Nu második havában édesapámmal Tiitoba látogatunk majd! Addig is fel a fejjel, és vigyázz magadra, Mila!

Szeretettel ölel barátnőd,

Dalia Oonis

Mila reszketegen roskadt le a székre, és mély levegőt vett. Tekintete a távolba révedt, kezével még mindig görcsösen szorongatta barátnője levelét. Kalemre gondolt. A férfira, akiben annyira megbízott. Akinek ezernyi kalandos története mindig elbűvölte őt. Az is lehet, hogy Kalem pontosan tudta, hogy mennyire lenyűgözik a mesék, és így próbált közelebb kerülni hozzá.

Mila fáradtan lehunyta a szemét, és felidézte azt a napot, amikor utoljára látta a férfit. A kép élesen kirajzolódott előtte. Kalem ott ült az ágya szélén. Éjkék köpenyt viselt, amelynek csuklyája mélyen az arcába volt húzva. Amikor Mila felébredt, a férfi hátratűrte azt, és mézszőke tincsei előre hullottak. Azúrkék szemét aggodalom árnyékolta be, arca megviselt volt, ráncai elmélyültek. Nyugtalannak tűnt. Mintha azt mondta volna, hogy az ellenség közeli kapcsolatban áll a császárral, valószínűleg a Belső Kör tagja, abba pedig csupán három ember tartozik: Lépold Oonis, Edure Denoss, és Del'en Lirah.

Mila nem gondolta volna, hogy a barátságos arcú, délceg Oonis úrnak bármi köze lett volna édesapja halálához. Lirah-t ugyan nem látta még, de azok alapján, amit nagybátyja beszélgetéséből hallott, ő már sokkal inkább képes lehet ilyen szörnyűségre, és akkor még ott volt Denoss is. A császár legnagyobb hadvezére, aki nem riad vissza attól, hogy bemocskolja a kezét. Ő a legnagyobb befolyással rendelkező személy a Belső Körben, ő parancsol a császári csapatoknak, és még ki tudja, hogy milyen titkos hírszerző csapatok állnak a rendelkezésére.

Mila feje már zsongott a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől. Ráadásul újra meg újra felötlött benne az a vers is, amit édesapja szavalt a tömlöcben, amikor utoljára találkoztak. Jo'dur legendájából idézett. Véletlen lett volna?