LÉTEZIK EGY HATÁRVONAL, amit átlépsz, amikor az emberekkel kapcsolatot alakítasz ki. A határ átlépése akkor következik be, amikor valakinek az ismeréséből átlépünk valakinek a megismerésébe. Michael meg én átléptük azt a határt Becky tizenhetedik születésnapi partiján.

Felmegyünk az emeletre, Becky szobájába. Michael természetesen elkezdi átvizsgálni, míg én ledőlők, és az ágyra hemperedek. Flhalad Edward Cullen és Bella Fapofa Swan posztere mellett, szkeptikusan felvonva a szemöldökét. Elvonul a táncfellépéses fényképek és érmek polca, valamint a kistini könyvek polca mentén, amin a köte tek érintetlenül hevernek évek óta, és átgázol az összegyűrt ruhák, rövidnadrágok, pólók, bugyik, melltartók, tankönyvek, táskák és különféle papírdarabok halmain, míg végül kinyitja a szekrényt, elkerüli az összehajtogatott ruhák polcait, és felfedezi a DVD-k kis sorát. Kihúzza a Moulin Rouge-t, de az arcomat látva gyorsan le is cseréli. Hasonló dolog történik, amikor megkeresi a Lelkes testeserét. Egy újabb pillanat múlva elakad a lélegzete, és megragad egy harmadik DVD-t, átszőkell a szobán a lapos képernyőhöz, és bekapcsolja.

- Megnézzük. A szépség és a szörnyeteget-mondja

-Nem, nem nézzük.

-Azt hiszem, rá fogsz jönni, hogy de.

-Légyszil-mondom. Ne már! Mit szólsz a Mátrichor? Az Elveszett jelentéshez? A Gyűrűk Urához?-Nem tudom, miért mondomezt. Beckynek egyik sincs meg

-Ezt a te érdekedben csinálom. Beteszi a DVD-Hiszem, hogy a pszichológiai fejlődésed jelentősen megsérült a Disney-báj hiánya miatt.

Nem firadok azzal, hogy megkérdezzem, miről beszél. Mellém mászik az ágyra, és a háttámlához gyúrt párnának dől. Megjelenik a Disney-logó a képernyőn. Már most érzem, hogy vérzik a szemem.

-Látrál már valaha Disney-filmet? - kérdezi.

-Ohm, igen

- Miért gyűlölöd a Disney-t?

- Nem gyűlölöm a Disney-t

-Akkor miért nem akarod megnézni A szépség és a szörnyeteges? Elfordítom a fejem. Nem nézi a filmet annak ellenére, hogy el kezdődött.

-Nem szeretem a hamis filmeket mondom. Ahol a karakte tek és a sztori valójában... tökéletesek. A dolgok nem úgy történnek,

mint a valódi életben.

Mosolyog, de ez szomorú mosoly.

- Nem ez a filmek lényege

Azon tűnődöm, miért vagyok itt. Azon tűnődöm, miért van ő itt

A szánalmas földszinti dubstepütem az egyetlen, amit hallok. Van néhány rajz a képernyőn, de igazából ezek csak mozgó formák Michael beszélni kezd hozzám.

- Tudtad - mondja, hogy az eredeti sztoriban Belle-nek volt két nővére? De a filmben egyke. Eltűnődtem, miért. Nem olyan mókia egyedüli gyereknek lenni.

- Egyedüli gyerek vagy?

- Igen.

Ez enyhén érdekes.

- Nekem van két öcsém-mondom.

Olyanok, mint te?

-Nem. Nem igazán.

Szépségnek egy izompacsirta udvarol. Nem vonzó, de szimpatizi lok az irodalom iránti ellenszenvével.

- Ô tényleg szeret olvasni - mondom a fejemet rázva a kék ruhás lánynak. Ez egészségtelen.

-Nem angol irodalomból érettségizel?

- Igen, mert át tudom dumálni magam rajta, de nem értek egyet ezzel. Gyűlölöm a könyveket.

- Nekem valószínűleg angolt kellett volna választanom. Jó lettem volna benne.

-Miért nem tetted?

Rám néz és mosolyog.

-Azt gondoltam, jobb csak olvasni és nem megtanulni a köny veket.

Szépség feláldozza a szabadságát, hogy megmentse az apját. Nagyon érzelgős. És most emiatt sír.

Mondj nekem valami érdekeset magadról! - mondja Michael. Gondolkozom egy pillanatig.

-Tudtad, hogy azon a napon születtem, amikor Kurt Cobain allítólag öngyilkos lett?

- Igazából igen. Szerencsétlen srác csak huszonhét éves volt. Huszonhét. Talán mi is meg fogunk halni, amikor huszonhét évesek le- szünk.

- Nincs semmi romantikus a halálban. Gyűlölöm, amikor az em- berek Kurt Cobain öngyilkosságát használják ürügyként, hogy bálványozzák őt, amiért ilyen megkínzott lélek.

Michael elhallgat, és rám bámul, mielőtt azt mondaná:

- Igen. Én is így vélem.

Szépség éhségsztrájkba kezdett. Ez addig tart, míg a ház evőeszközei és edényei bemutatnak neki egy énekes-táncos előadást. Most

farkasok üldözik. Nehezen tartok lépést a cselekménnyel.

- Mondj nekem valami érdekeset magadról - mondom.

- Öhm - mondja, nevetségesen ostoba vagyok? Összeráncolom a homlokom. Ez nyilvánvalóan nem igaz. Olvas a gondolataimban.

- Komolyan. Nyolcadik óta egyetlen tárgyból sem kaptam hár- masnál jobbat.

- Mi? Miért?

- Én csak...

Szinte lehetetlennek tűnik olyasvalakitől, mint Michael, hogy ostoba legyen. Az olyan emberek, mint Michael - emberek, akik elintézik a dolgokat, mindig okosak. Mindig.

- Ha vizsgákról van szó... általában nem azt írom, amit hallani akarnak. Nem igazán vagyok jó ebben, öhm, rendszerezni a fejemben minden dolgot. Például biológiából érettségizek, és tökéletesen értem, mi a fehérjeszintézis, de nem tudom leírni. Egyszerűen tudom, mit akarnak hallani a vizsgáztatók. Nem tudom, vajon cak elfelejtem a dolgokat, vagy talán nem tudom, hogyan magyarázam el. Én csak nem tudom. És ez kibaszotrul szörnyű.

Ezalatt örvénylő mozdulatokat tesz a kezével. Elképzelem, ahogyan az információdarabkák szálakként repkednek körbe az agyá ban, és képtelenek érthető szavakká összeállni. Egész értelmes dolog nak hangzik.

-Ez annyira igazságtalan - folytatja. Az iskola szó szerint nem foglalkozik veled, kivéve, ha képes vagy jól leírni a dolgokat, jól me morizálsz, vagy meg tudod oldani azokat az átkozott matematikai egyenleteket. Mi a helyzet az élet egyéb fontos dolgaival? Mint rendes embernek lenni?

Gyűlölöm az iskolát-mondom.

-Te mindent gyűlölsz.

- Ez vicces, mert igaz.

Újra felém fordul. Egymást nézzük. A képernyőn egy szirom lehullik a rózsáról, ami egészen biztos vagyok benne, hogy szimbolizál valamit.

- A két szemed különböző színű-mondom.

-Nem mondtam még neked, hogy mágikus animelány vagyok?

- De komolyan, miért?

-A kék szemem elrejti az előző életemből származó erőt, én pedig arra használom, hogy megidézzem az őrangyalomat, hogy segítsen a sötétség erőivel szembeni harc során.

- Részeg vagy?

- Költő vagyok

- Nos, uralkodjon magán, Lord Tennyson!

Vigyorog.

- Nem csörgedez az ér. - Természetesen egy verset idéz, de olyat, amit még sosem hallottam. -A szél susogni nem jó, nem felhő, a szív többet nem üt. Halal les mindenütt imbolyog a

Hozzávágok egy párnát. Előrehajol, hogy kikerülje, de a célpont lárványos.

- Jól van na... nevet. Ez nem olyan romantikus, mint amilyennek látszik. Valaki szemen dobott egy kővel, amikor kétéves voltam, szóval alapvetően félig vak vagyok.

A képernyőn táncolnak. Kicsit furcsa. Egy idős nő énekel. Azon kapom magam, hogy együtt éneklek vele - úgy tűnik, korábban már hallottam ezt a dalt. Michael csatlakozik hozzám, felváltva énekeljük a sorokat.

Aztán sokáig hallgatunk, nézzük a képernyőn a színeket. Nem tudom, milyen hosszan tart a csönd, ám egyszer csak meghallom Michael szipogását, és látom, hogy az arcához emeli a kezét. Amikor ránézek, látom, hogy sír, igazából sír. Össze vagyok zavarodva. Tanulmányozom a képernyőt. A Szörny épp meghalt. És Szépség a karjában tartja őt, magában sír, és ó, várjunk, egy könnycsepp hull a Szörny bundájára, aztán mindenféle mágikus varázslat történik, és igen, tessék, csodálatos módon visszatér a halálból. Ó, és jóképű is lesz.

Hát nem fantasztikus? Ez az a fajta baromság, amit gyűlölök. Irreális. Szentimentális. Szar.

De Michael sír. Nem igazán tudom, mit csináljak. Az egyik keze az arcán van, a szeme és az orra ráncba szalad. Olyan, mintha magá ban próbálná tartani a könnyeket.

Úgy döntök, megveregetem a másik kezét, amelyik az ágyon pihen. Remélem, ez megnyugtatónak tűnik, nem szarkasztikusnak Azt hiszem, jól sikerül, mert viszonzásul megragadja a kezem, és e rém erővel megszorítja.

A film röviddel ezután véget ér. Lekapcsolja a távirányítóval, és csendben ülünk a fekete képernyőt nézve.

- Ismerem az öcsédet - mondja Michael nagyon hosszú idő után

- Charlie-t?

-A Truhamből...

Elfordítom a fejem, nem igazán tudom, mit mondhatnék.

Michael folytatja.

- Sosem beszéltem vele. Mindig csendes fajtának tűnt. De ked vesnek. Más volt.

Ekkor döntök úgy, hogy elmondom neki. Nem tudom, miért történik. De van ez a késztetés. Az agyam feladja. Nem tudom visszatartani.

Mesélek neki Charlie-ról.

Mindent.

Az étkezési zavaráról. A rögeszmés kényszereiről. Az önsértések ről.

Őszintén szólva, nem kellett volna felhoznom. Néhány hetet a pszichiátriai osztályon töltött, és most terápiára jár. És ott van neki Nick. Úgy értem, még mindig lábadozik, de jól lesz. Minden jó lesz.

Fogalmam sincs, mikor alszom el, de megtörténik. Nem alszom teljesen. Már nem tudom megmondani, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom. Talán furcsa elaludni ebben a szituációban, de kezdenek már nem igazán érdekelni az ilyen dolgok többé. Ami a legjobban meglep, hogy milyen hirtelen történik. Normális esetben örökké tart. Normális esetben, amikor aludni próbálok, olyan hülye dolgokat csinálok, mint hogy megfordulok, és elképzelem, hogy valaki mellett alszom, kinyújtom a kezem, és megsimogatom a haját. Vagy összekulcsolom a kezem, aztán egy kis idő múlva arra kezdek gondolni, hogy valaki más keze, amit tartok, nem a sajátom. Istenemre esküszöm, valami baj van velem. Tényleg.

De ezúttal érzem, ahogy kissé átfordulok, és így Michael mellkasán pihenek, a karja alatt. Halványan tábortűzillatú. Azt hiszem, valaki egyszer csak kinyitja az ajtót, és néz minket félálomban együtt. Bárki is az, csak egy pillanatra ránk néz, mielőtt csendesen újra becsukná az ajtót. A földszinti kiabálás enyhülni kezd, bár a zene még mindig lüktet. Félig a démoni lényekre figyelek az ablakon kívül, de ez egy csendes éjszaka. Semmi sem ejt csapdába. Kellemes. Érzem a levegőt a szobában, és mintha nem is lenne.

Csöng a telefonom.

01:39

Otthon hív

- Halló?

-Tori, hazajössz már?

- Oliver? Miért nem vagy még ágyban?

- Ki vagy, doki?-t néztem.

- Nem a Síró angyalok részt, ugye?

- Ollie? Jól vagy? Miért hívtál engem?

-Oliver? Ott vagy?

-Valami baj van Charlie-val.

Az arcomon biztosan valami nagyon szokatlan dolog látszik, mert Michael úgy néz rám. Vicces, rémült nézéssel.

- Mi... történt?

- Mi történt, Oliver? Mit csinált Charlie? Hol van?

- Nem tudok bejutni a konyhába. Charlie bezárta az ajtót, és nem tudom kinyitni. Hallom őt.

- Mikor jössz haza, Tori?

- Most azonnal hazamegyek.

Leteszem.

Michael éber. Törökülésben ülök az ágy közepén. Ö törökülésben ül velem szemben.

-Szarba-mondom. - Szarba, szarba, szarba, szarba, szarba, szarba, kibaszottul bassza meg!

Michael rá sem kérdez, csak azt mondja:

- Hazaviszłek

Rohanunk. Ki az ajtón, le a lépcsőn, át az embereken. Néhányan még buliznak, néhányan a padlón vannak egy rakásban, néhányan kikészültek, néhányan sírnak. Majdnem az ajtó előtt vagyok, amikor Becky elkap. Be van rúgva.

- Be vagyok bareva. - Nagyon erősen megmarkolja a karomat.

-Most megyek, Becky.

-Olyan cuki vagy, Tori. Hiányzol. Annyira szeretlek. Olyan gyö nyörű és cuki vagy.

-Becky...

A vállamra borul, a térde behajlítva.

Nelégy szomorú. Ígérd meg nekem, Tori! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy nem leszel többé szomorú!

Igérem. Nekem most...

Gyű... gyűlölöm Jacket. Ő egy... egy... egy...ribanc. Olyasva Lakit... érdemlek, mint Ben. O annyira gyönyörű! Mint te. Te mindent gyűlölsz, de így is gyönyörű vagy. Olyan vagy... te egy szellem vagy. Annyira szeretlek... annyira. Ne legyél... ne legyél... szomorú többé.

Nem igazán akarom otthagyni őt, mert tök részeg, de haza kell mennem. Michael igazából előrelök, cserben hagyjuk Beckyt, akinek a lába túl cingárnak tűnik most, a sminkje túl vastag, a haja túl hátranyalt.

Michael fut, ahogyan én is. Felpattan a kerékpárjára. Ez egy igazi kerékpár. Közlekednek még egyáltalán az emberek ilyenekkel?

-Szállj fel hátra! - mondja.

-Viccelsz-mondom.

-Ez van, vagy a séta.

Felülök hátra.

És ezzel Sherlock Holmes és Wednesday Addams elrepül az éjsza kiba. Olyan gyorsan teker, hogy a házak, amik mellett elhaladunk, szürke és barna hullámos vonalakká olvadnak, én pedig olyan erősen kapaszkodom a derekába, hogy már nem érzem az ujjaimat. Rájövök, hogy boldog vagyok, bár nem kellene, és az ellentmondásos érzelem csak még őrültebbé, még sugárzóbbá, még végtelenebbé teszi a pillanatot. A levegő az arcomba süvít, könnybe lábad a szemem, és elverztem a fonalat, hogy hol vagyunk, annak ellenére, hogy minden zugát ismerem ennek a városnak. Minden, amire gondolni tudok, hogy így érezhette magát az a fiú, aki elrepült E.T.-vel. Mintha most meghalhatnék, és nem számítana.

A házunknál vagyunk tizenöt percen belül. Michael nem jön be Van modora, meg kell hagyni. Felül a kerékpárjára, amikor vissza- nézek rá.

- Remélem, rendben van - mondja.

Bólintok.

Bólint. És elteker. Kinyitom az ajtót, és bemegyek a házba.