OLIVER ÁLMOSAN ÜGET LE A LÉPCSŐN. Thomas, a gözmozdory pizsamában, plüssmackóval a karjában. Örülök, hogy sosem értette meg, mi a baj Charlie-val.

- Jól vagy, Oliver?

- Mmmgen.

- Lefekszel?

- Mi van Charlie-val?

- Jól van. Hagyd csak rám az egészet.

Oliver bólint, és visszabaktat a lépcsőn a szemét dörzsölgetve. A konyhaajtó felé rohanok, ami zárva van.

Rosszul érzem magam. Még nem is vagyok teljesen éber.

- Charlie! - kopogok az ajtón.

Teljes csend. Megpróbálok bejutni, de valamivel elbarikádozta magát.

- Nyisd ki az ajtót, Charles! Nem viccelek. Be fogom törni az ajtót.

- Nem, nem fogod. - A hangja halott. Üres. De megkönnyebbülök, mert életben van.

Lenyomom a kilincset, és az egész testemmel nyomom az ajtót.

- Ne gyere be! - Rémültnek hangzik, amitől én is megrémülök, mert ő sosem pánikol, és ez teszi őt Charlie-vá. - Ne gyere be ide! Kérlek! - Zörögnek a dolgok a kétségbeesett rakosgatástól.

A testemmel az ajtónak feszülők, és bármi is zárja el, kezd elmozdulni. Elég nagy rést csinálok, hogy becsusszanhassak, és meg is teszem.

-Nem! Menj el! Hagyj békén!

Ránézek.

- Kifelé!

Sírt. A szeme sötétvörös és lila, a szoba sötétje ködbe burkolja. Egy tányér lasagne van a konyhaasztalon, hideg, érintetlen. Az összes ételünk ki van pakolva a szekrényekből, a hűtőből meg a fagyasztóból, és méret meg szín szerinti sorrendben különböző halmokba van ren dezve a helyiségben. Pár zsebkendő van Charlie kezében.

Nincs jobban.

Sajnálom - krákogja a székbe süllyedve, feje hátrahajtva, tekintete kifejezéstelen. - Sajnálom. Sajnálom. Nem akartam. Sajnálom. Tehetetlen vagyok. Nehezemre esik nem hányni.

-Sajnálom-mondogatja. Annyira sajnálom.

- Hol van Nick? - kérdezem. Miért nincs veled? Mélyvörössé válik, majd valami hallhatatlant motyog.

-Mi?

- Vitatkoztunk. Elment.

Rázni kezdem a fejem. Balról jobbra, balról jobbra mozog kontrollálhatatlan daccal.

- Az a rohadék! Az a hülye rohadék!

-Nem, Victoria, az én hibám volt.

A telefon a kezemben van, beütöm Nick számát. Két csörgés után veszi fel.

-Hallo?

Felfogod a tetteid súlyosságát, te abszolút pöcs? Tori? Te mit...

-Ha Oliver nem hív fel engem, Charlie talán... - Még nem tudom  kimondani. Ez teljes egészében a te hibád!

Én nem... Várj, mi a pokol történt?

Mit gondolsz, mi a pokol történt? Kibaszottul visszaesett! Felidegesítetted őt, és kibaszottul visszaesett. Baszd meg! Én nem...

Biztam benned! Neked kellett volna vigyáznod rá, és most best- dultam a konyhába, és ő... Nem kellett volna elmennem! Itt kelte volna lennem! Mi vagyunk... én vagyok az az ember, aki állítólag ott van, amikor ez történik.

- Värj, mi...

Olyan erősen fogom a telefont, hogy remeg a kezem. Charlie rám néz, néma könnyek hullanak a szeméből. Olyan öreg most. Nem egy kisgyerek. Pár hónap múlva tizenhat lesz, mint én. Az isten szerelmére, öregebbnek néz ki nálam! Tizennyolc évesnek is simán elmehetne.

Elejtem a telefont, kihúzok egy széket az öcsém mellett, és köré fonom a karomat.

Nick ideér, és azonnal megöleli Charlie-t, mindketten bocsánatkérést motyognak egymásnak az akármilyen vitájuk miatt. Aztán kitakarítjuk a konyhát. Charlie folyamatosan összerándul, és a fejét szorongatja, miközben felforgatom az összes értékes konzervdoboz- és tasakhalmát, mégis megteszem, és hamarosan ő is nekiáll segíteni.

Megszabadulok a lasagnétól. Megtalálom az elsősegélyládát, rag- tapaszt teszek Charlie karjára, és ekkor megnyugszik. Úgy tűnik, leginkább magára dühös. Tudtuk, hogy lesznek jó napok és rossz na pok, és néha különösen rossz napok, mint ez, de csak akkor bántja magát, amikor a legrosszabb állapotban van. Majdnem három hó nap telt el azóta, hogy utoljára megtörtént. Azt gondoltam, a terápia segített. Azt hittem, jobban lett. Azt hittem...

- Olyan jól haladtam... mondja, aztán kienged egy szomorú kis nevetést.

- Ez csak egy kis fennakadás - mondom neki, és istenem, remé lem, hogy igazam van. Csak egy fennakadás. Csak egy visszaesés, Rendben lesz. Minden rendben lesz.

Végül Nick és én ágyba kísérjük őt.

Sajnálom-mondja Charlie az ágyban fekve, karjával a homlokán. Az ajtófélfánál állok. Nick a padlón van Charlie tartalék pizsa májában, ami túlságosan kicsi rá, egy tartalék paplannal és párnával. Charlie-t figyeli olyan kifejezéssel, ami valahogy egyszerre foglalja magába a félelmet és a szerelmet. Még nem bocsátottam meg neki, de tudom, hogy jóvá fogja tenni. Tudom, hogy gondoskodik Charlie-ról. Nagyon.

Tudom-mondom. - De el kell mondanom anyának és apának. Tudom.

- Visszajövők, és rád nézek egy kis idő múlva.

- Oké,

Nem mozdulok. Kicsivel később azt kérdezi:

-Jól... vagy?

Furcsa kérdés véleményem szerint. Ő az, aki épp...

-Teljesen jól vagyok.

Leoltom a villanyt, lemegyek a földszintre, és felhívom apát. Nyugodt marad. Tül nyugodt. Nem tetszik. Azt akarom, hogy kiakadjon, kiabáljon, és pánikoljon, de nem teszi. Azt mondja, azonnal indulnak haza. Leteszem a telefont, töltők magamnak egy pohár cukormentes limonádét, és egy ideig a nappaliban ücsörgők. Éjszaka közepe van. A függönyök mind el vannak húzva.

Nem sok olyan embert találsz a világon, mint Charlie Spring. Felteszem, erre utaltam már. Főleg egy fiúiskolában nem sok olyan embert találsz, mint Charlie Spring. Ha tudni akarod a véleményemet, a fiúiskolák a pokolnak tűnnek. Talán azért van ez, mert nem ismerek sok fiút. Talán azért, mert elég rossz benyomásom van azokról a srácokról, akiket látok kijönni a Truham kapuján. Lucozade-et öntenek egymás hajába, lebuzizzák egymást, és zaklatják a vörös hajúakat. Nem tudom.

Nem tudok semmit Charlie iskolai életéről.

Visszaindulok az emeletre, és benézek az öcsém szobájába. Ő és Nick mindketten mélyen alszanak Charlie ágyában, Charlie Nick mellkasához gömbölyödött. Becsukom az ajtót.

A szobámba megyek. Megint remegni kezdek, hosszú ideig nézem magam a tükörben, és azon kezdek tűnődni, hogy tényleg én vagyok Wednesday Addams. Visszagondolok az utolsó alkalomra, amikor Charlie visszaesett. Október. Ez rosszabb volt.

Nagyon sötét van a szobámban, de a blogom kezdőlapja halvány, kék lámpaként működik a laptopon megnyitva. Körbejárkálok; körbe és körbe, míg a lábam megfájdul. Felteszek egy kis Bon Ivert, aztán némi Muse-t, majd egy kis Noah and the Whale-t, tudod, igazán ostoba, szorongó dolgokat. Sírok, aztán már nem. Van egy üzenet a telefonomon, de nem olvasom el. Hallgatom a sötétséget. Mind eljönnek érted. A szívdobbanásaid lépések. Az öcséd rosszul van. Nincs egyetlen barátod sem. Senki nem bánkódik miattad. A szépség és a szörnyeteg nem valóságos, Vicces, mert igaz. Ne legyél többé szomorú. Ne legyél többé szomorú.