- EZ AZTÁN POKOLI PISILÉS VOLT - mondja Michael, amint leülök. Még itt van. Egy részem remélte, hogy nem lesz.

- Olyan. mintha ez lenyűgözne - mondom.

-Tulajdonképpen így is van.

Becky, Evelyn és Lauren az asztalon keresztül beszélget néhány

másik lánnyal az évfolyamunkról, akiket nem igazán ismerek. Lucas röviden rám mosolyog. Rita nevet és mosolyog, főként Laurenre.

- Szóval nem vagy heteró? - kérdezem Michaelt. Pislog.

- Hű! Ez elég nagy ügy nektek, srácok. Nem nagy ügy. Nem igazán érdekel az egész.

Michael sóhajt.

- Hogy őszinte legyek, mindenki vonzó, még ha csak valami apróságban is. Például néhány embernek igazán gyönyörű keze van. Nem tudom. Én egy kicsit mindenkibe beleszeretek, akivel találkozom.

- Szóval... biszexuális vagy? Nick biszexuális, de nem tetszik neki mindenki, akivel találkozik. Őszintén szólva ő egy kicsit Charlie-függő.

Michael mosolyog és előrehajol.

- Szereted ezeket a szavakat, ugye? Meleg, biszexuális, pánszexuális...

- Nem - szakítom félbe. - Nem igazán.

- Akkor minek címkézni az embereket?

Oldalra billentem a fejem.

- Mert ez az élet. Szervezettség nélkül káoszba süppedünk. Szórakozottan bámul, miközben ismét hátradől a széken. Nem tudom elhinni, hogy épp most használtam a süpped szót.

- Nos, ha ennyire érdekel, te mi vagy? - kérdezi.

- Minket?

- Mi a te szexuális irányultságod?

- Ööö, heteró?

- És ez mit jelent számodra, Tori Spring? Sok fiúért rajongtál már? Tulajdonképpen nem. Soha. Ez feltehetően azért van, mert a legtöbb emberről nagyon rossz véleménnyel vagyok.

Lesütöm a szemem.

- Azt hiszem, csak heteró vagyok, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője.

Michael szeme felcsillan, de nem kommentálja.

- Emlékezni fogsz arra, amit el akartál mondani nekem? - kérdezem.

Végigsimít élesen elválasztott haján.

- Talán. Talán holnap. Meglátjuk.

Nem sokkal ezután mindenki bejelenti, hogy lelép. Véletlenül tizenhat fontot költöttem, ezért Lucas ragaszkodik hozzá, hogy oda- adja nekem a plusz egy fontot, ami azt hiszem, nagyon kedves tőle. Miután már mindannyian az étterem előtt állunk, komoly beszélge tésbe kezd Evelynnel. A legtöbben Lauren házába tartanak egy nagy
pizsamapartira vagy mire. Mindannyian be fognak rúgni, meg hasonlók, pedig kedd van. Becky elmagyarázza, hogy azért nem hívott meg, mert tudta, hogy biztosan nem akarok menni (vicces, mert igaz), Ben Hope pedig kihallgatja, és vet rám egy szánakozó pillantást. Becky rámosolyog, a páros egy pillanatig egyesül az irántam való sajnálatban. Úgy döntök, hogy hazasétálok. Michael pedig úgy dönt, hogy velem jön. Nem igazán tudom, hogyan állíthatnám meg. szóval, azt hiszem, ez lesz.

Csendben haladunk végig a főutcán. Minden viktoriánus és bar- na, és a macskaköves út olyan görbe, mintha egy árok alján lennénk. Egy öltönyös férfi siet el mellettünk, valakitől azt kérdezi telefonon. „Érzel még valamit?".

Megkérdezem Michaelt, miért sétál haza velem.

- Mert itt lakom. A világ nem körülötted forog, Victoria Spring. - Csak szarkasztikus, de még mindig úgy érzem, ki vagyok borulva.

- Victoria... - Beleborzongok.

- Hm?

- Kérlek, ne hívj Victoriának!

- Miért?

- Victoria királynő jut eszembe róla. Az, aki feketét viselt egész életében, mert a férje meghalt. És a Victoria Spring úgy hangzik, mint egy palackozottvízmárka.

A szél felerősödik körülöttünk.

- Én sem szeretem a nevem - mondja.

Azonnal eszembe jut az összes ember, akit nem kedvelek és Michaelnek hívnak. Michael Bublé, Michael McIntyre, Michael
Jackson.

- A Michael azt jelenti, „aki Istenhez hasonló" - mondja -, és azt hiszem, ha Isten választhatna, hasonlít-e bármelyik embere...

Ekkor megáll, az utca közepén, rám néz, csak néz a szemüveglen. cséin, kéken és zöldön, mélységeken és messzeségeken keresztül, egymilliárd felfoghatatlan gondolatot kivéreztetve.

-...ő nem engem választana.

Tovább sétálunk.

Képzeld el, ha valami bibliai nevet kaptam volna, mint például Abigail, vagy Charity, vagy nem is tudom, Eve, az isten szerelmére Nem igazán vagyok hívő, és ez valószínűleg azt jelenti, hogy a pokol. ra jutok - ha egyáltalán létezik, ami, legyünk őszinték, nem valószínű. Ez nem igazán zavar, mert bármi is történik a pokolban, nem lehet sokkal rosszabb annál, ami itt folyik.

Ekkor jövök rá, hogy fázom. Elfelejtettem, hogy tél közepe van, esik, és csak egy póló, pulóver és vékony farmer van rajtam. Megbánom, hogy nem hívtam fel anyát, de utálom zavarni, mert mindig sóhajtozik, amikor azt mondja, „nem, nem, minden rendben, nem zavarsz", de tudom, hogy határozottan megzavartam.

A csend és az indiai kifőzdék halovány szaga végigkövet a főutcára, majd jobbra fordulunk a városi útra, ahol a háromszintes házak állnak.

A házunk az egyik ezek közül.

Megállok, amikor odaérek. Sötétebb van, mint máshol, mert a legközelebbi utcalámpa nem ég.

- Itt lakom-mondom, és befelé indulok.

- Várj, várj, várj! - szól rám Michael. Visszafordulok. - Kérdezhetek valamit?

Nem tudok ellenállni egy szarkasztikus megjegyzésnek.

- Épp most tetted, de kérlek, folytasd!

- Tényleg nem lehetünk barátok?

Úgy hangzik, mint egy nyolcéves lány, aki próbálja visszaszerezni a legjobb barátját, miután véletlenül beszólt az új iskolai cipőjére, és ezzel kizáratta magát a születésnapi partijáról.

Ő is csak egy pólót és farmert visel. Hogyhogy nem fagysz meg? - kérdezem.

- Kérlek, Tori! Miért nem akarsz velem barátkozni? - Mintha kétségbe lenne esve.

Te miért akarsz barátkozni velem? - rázom meg a fejem. - Nem ugyanabban az évfolyamban vagyunk. Semmilyen szempontból nem hasonlítunk egymásra. Tényleg nem értem, miért foglalkozol egyáltalán... - Ekkor leállok, mert azt akartam mondani, hogy „velem", de félúton rájöttem, hogy az egy igazán szörnyű mondat lenne. Lesüti a szemét.

- Azt hiszem... Én sem... értem... Csak állok ott és bámulok.

- Be vagy tépve, vagy mi? - kérdezem. Megrázza a fejét és nevet.

-Tudod, emlékszem, mit akartam mondani neked - mondja.

- Újra? -1

- Mindvégig emlékeztem. Csak nem akartam, hogy mindenki hallja, mert nem az ő dolguk.

- Akkor miért egy zsúfolt étteremben kerestél meg? Miért nem az iskolában?

Egy pillanatra úgy tűnik, tényleg megsértődött.

-Gondolod, hogy nem próbáltam meg? - Felnevet. - Olyan vagy, mint egy szellem!

Nagy akaraterőre van szükségem, hogy ne forduljak meg és hagyjam ott.

- Én csak el akartam mondani neked, hogy láttalak már korábban, Jézus Krisztus! Ezt már elmondta nekem.

Mondtad már tegna... - Nem, nem a Higgsben. Láttalak, amikor eljöttél a Truhambe körülnézni. Múlt évben. Én voltam az, aki körbevezetett az iskolá ban.

A felismerés kivirágzik bennem. Már pontosan emlékszem. Michael Holden figyelmesen körbevezetett a Truhamben, amikor arról döntöttem, hogy oda menjek-e a végzős évekre. Megkérdezte, hogy milyen érettségit szeretnék tenni, hogy nagyon szeretem-e a Higgst, van-e valamilyen hobbim, és hogy érdekel-e a sport. Valójában minden, amit mondott, teljesen érdektelen volt.

- De... - Ez lehetetlen. De te olyan... normális voltál. Vállat von és mosolyog, az arcán lévő esőcseppektől olyan, mintha sírna.

- Van ideje és helye annak, hogy normálisak legyünk. A legtöbb ember számára a normális az alapértelmezett beállítás. De néhányaknak, mint te és én, a normális valami olyan, amit elő kell vennünk, mintha öltönyt vennénk fel egy puccos vacsorára.

Mi van, most már mélyenszántó is?

- Miért kellett ezt elmondanod nekem? Miért kellett lenyomoznod? Miért volt ez olyan fontos?

Ismét vállat von.

- Nem volt, azt hiszem. De akartam, hogy tudd. És amikor én akarok valamit, általában megteszem.

Rábámulok. Nicknek és Charlie-nak igaza volt. Ő a legfurcsább ember, akivel valaha találkoztam.

Felemeli a kezét, és aprót int nekem.

-Hamarosan találkozunk, Tori Spring. És aztán elsétál. Ott állok a törött utcai lámpa alatt a fekete pulóveremben és az esőben, és azon tűnődöm, hogy vajon érzek-e még valamit, és rájövök, hogy ez az egész nagyon vicces, mert nagyon igaz.