APA MÁSNAPhat ötvenötre visz be az iskolába. Transzban vagyok A kocsiban azt mondja:

- Talán, ha elkapod őket akció közben, közösségi díjat kapsz. Nem tudom, mi az a közösségi díj, de azt érzem, valószínűleg én vagyok a világon a legkevésbé esélyes jelölt rá.

Zelda, a prefektusai, a kinevezett segítők és az öreg Kent az előcsarnokban vannak, és én vagyok itt az egyetlen, aki az iskolai egyenruhájában jött. Odakint tulajdonképpen még éjszaka van. Az iskolai fűtést még nem indították be. Megdicsérem magam, amiért ma reggel két harisnyanadrágot vettem fel.

Zelda - leggingsben, futócipőben és egy túlméretes Superdry kapucnis pulcsiban - átveszi az irányítást.

- Oké, műveleti csapat! Ma van a nap, amikor elkapjuk őket, igaz? Mindenki külön területet kapott az iskolában. Járőrözzetek ezen a területen, és hívjatok engem, ha találtok valamit. Péntek óta nem történt semmi az iskolában, szóval van rá esély, hogy ma sem bukkannak fel. De addig fogjuk csinálni, amíg azt nem érezzük, hogy az iskola biztonságos, akár elkapunk valakit, akár nem. Találkozzunk az előcsarnokban nyolckor!

Miért is jöttem ide?

A prefektusok egymás között kezdenek beszélgetni, Zelda pedig minden egyes emberrel személyesen beszél, mielőtt elküldi őket az iskola kivilágítatlan, fütetlen mélyébe.

Amikor hozzám ér, megajándékoz egy papírdarabbal, és azt mondja:

-Tori, te az informatikai részlegben járőrözöl. Itt a számom. Bólintok, és elsétálok.

-Öhm, Tori?

- Igen?

- Egy kicsit úgy nézel ki... - Nem fejezi be a mondatot. Reggel hét van. Elmehet a fenébe.

Elsétálok, és a papírdarabot bedobom egy szemetesbe, ahogy elhaladok mellette. Megállok, amikor észreveszem Kentet, aki vészjóslóan áll az előcsarnok bejáratánál.

- Miért én? - kérdezem tőle, de csak felvonja a szemöldökét és rám mosolyog, szóval megforgatom a szemem, és elsétálok.

Különös így bolyongani az iskolában. Minden olyan csendes. Nyugodt. Nincs légmozgás. Egy állóképen sétálok keresztül.

Az informatikai részleg a C tömbben van, az első folyosón. Hat számítógépterem van itt: C11, C12, C13, C14, C15 és C16. Hiány- zik a részleg szokásos zúgása. A számítógépek mind halottak. Kinyi- tom a C11-et, felkapcsolom a lámpákat. Megismétlem ezt a C12- ben, a C13-ban és C14-ben is, mielőtt feladom, és helyet foglalok egy forgószéken a C14-ben. Mit képzel egyáltalán Kent, hogy bele- kever engem ebbe? Mintha bármiféle „járőrözést" végeznék. Megrúgom a padlót, és pörgök. A világ forog körülöttem.

Nem tudom, meddig csinálom ezt, de amikor megállok leolvasni az időt, az óra táncol a szemem előtt. Amikor ez elmúlik, hét tizen. an idő utat. Legalább tizenhatodjára gondolkozom el azon, hog mit csinálok itt.

Ekkor meghallom a Windows rendszerindításának távoli, csilin. gelő hangját.

Felállok a székről, és kilépek a folyosóra. Elnézek az egyik irány. ba. Elnézek a másik irányba. A folyosó mindkét irányban feloldódik a sötétségben, de a C13-as nyitott ajtajából homályos kék fény szű rődik ki. Végiglopódzom a folyosón, és bemegyek.

Az interaktív tábla be van kapcsolva, a projektor boldogan zúg, a Windows asztal van a kijelzőn. A tábla előtt állok, és bámulom. Az asztali háttérkép egy lejtős zöld mező a kék ég alatt. Minél erősebben bámulom, a tábla annál szélesebbnek tűnik, szélesebbnek és szé lesebbnek, míg a hamis pixelvilág behatol az enyémbe. Zúg a képernyőhöz kapcsolódó számítógép.

A helyiség ajtaja magától becsukódik, mintha a Scooby-Dooban lennék. Rohanok, és megragadom a kilincset, de zárva, egy másodpercig pedig csak bámulom magam az ajtó üvegében.

Az isten szerelmére, valaki bezárt egy számítógépterembe!

Hátralépek, és az üres monitorok tükröződésében látom, hogy a tábla megváltozik. Megpördülök. A zöld mező eltűnt. Helyén a Microsoft Word üres oldala van felvillanó és eltűnő kurzorral. Meg- próbálom csapkodni annak a számítógépnek a billentyűzetét, ami a táblához van csatlakoztatva, és vadul mozgatom az egeret az asztalon. Semmi sem történik.

Kezdek izzadni. Az agyam nem fogadja be a helyzetet. Két lehetőséggel állok elő.

Egy: ez egy beteg vice valakitől, akit ismerek. És akkor egy szöveg gördül keresztül a fehér képernyőképen. Kettő: Pasziánsz

Figyelem, műveleti csapat! Kérlek, tartózkodjatok a pániktól és riadalomtól!

Szünet.

Nekem?

A Pasziánsz egy barátságos polgárőrszervezet, aminek célja a serdülőkorúak segítése, a tinédzserek szorongásának leggyakoribb okaira fókuszálunk. A ti oldalatokon állunk. Nem kell félnetek egyetlen olyan akciótól sem, amit meg fogunk/nem fogunk megtenni.

Reméljük, hogy támogatni fogjátok a PASZIÁNSZ jövőbeli akcióit, és érezni fogjátok, hogy az iskolának nem a komolyság, a stressz és az elszigeteltség helyének kellene lennie.

Valaki szándékosan ki akarja borítani a prefektusokat. Mivel én nem vagyok prefektus, úgy döntök, nem borulok ki. Nem tudom, mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban, de ez határozottan nem kiborulás.

Itt hagyunk nektek egy videót, ami, reméljük, feldobja a reggeleteket.

PASZIÁNSZ A Türelem Öl.

A szövegoldal néhány másodpercig a képernyőn marad, mielőtt fel. ugrik a Windows Media Player. A kurzor a Play gombhoz közelít, és a videó elkezdődik. Kicsit homályos a felvétel, de ki lehet venni két alakot a színpadon, egyikük a zongoránál, a másik egy hegedűvel a kezében. A hegedűs a hangszerét az állához tartja, felemeli a vonóját, és együtt játszani kezdenek.

Csak az első nyolc ütem és a kamera zoomolása után jövök rá, hogy a zenészek nem lehetnek idősebbek nyolcévesnél.

Nem tudom, melyik zenemű ez. Nem is számít. Mert néha meghallok egy zenét, és nem tudok mást tenni, csak ülni. Néha reggelente bekapcsol a rádió, megszólal egy dal, és annyira gyönyörű, hogy addig kell ott feküdnöm, amíg véget nem ér. Néha nézek egy filmet, még csak nem is szomorú jelenetet, de a zene annyira szomorú, hogy nem tudok nem sírni.

Ez is egy ilyen alkalom.

Végül a videó véget ér, én pedig csak állok.

Gondolom, a Pasziánsz azt hiszi, hogy intellektuálisak és mélyek. Rávesznek minket, hogy megnézzük ezt a videót, és olyan ékesszó- lással írnak, mint azok az emberek, akik azt hiszik, hogy fantasztikusak, mert az iskolai esszéikben az ekképpen szót használják. Ez félig megnevettet, félig pedig kedvem támad lelőni őket.

Továbbra is tény, hogy a C13-as ajtaja be van zárva, én pedig még mindig csapdában vagyok itt. Kiáltani akarok, de nem teszem. Nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, mit csináljak.

Kidobtam Zelda számát, mint egy idióta, mert az is vagyok. Nem ismerek senki mást itt.

Beckyt nem hívhatom. Nem jönne. Apa dolgozik. Anya pizsamában van. Charlie még negyvenöt percig nem ér be az iskolába. Csak egy ember van itt, aki segítene nekem.

Cak egy ember van itt, aki hinni fog nekem. Előhúzom a telefonom a blézerem zsebéből.

- Megtalált?

- Mielőtt bármi mást mondanék, van egy kérdésem. -Tori?! Ó, istenem, te tényleg felhívtál!

- Valódi ember vagy?

Fontolóra vettem annak a lehetőségét, hogy Michael Holden csak a képzeletem szüleménye. Ez valószínűleg azért van, mert nem értem, hogy valaki olyan személyiséggel, mint az övé, hogyan élheti túl ezt a szar világot, és mert nem értem, hogy valaki olyan személyiséggel, mint az övé, miért mutat bármiféle érdeklődést egy olyan bergyűlölő, pesszimista seggfej iránt, mint én.

Tegnap ebédidőben megtaláltam a számát a szekrényemben. A Pasziánsz egyik olyan rózsaszínű post-itjére volt írva, amire egy nyilat rajzoltak, csak éppen most már a telefonszámát és egy mosolygó arcot is hozzáadott. Tudtam, hogy Michael volt az. Ki más lett volna?

Hosszú szünet következik, mielőtt válaszolna:

- Ígérem, esküszöm, hogy teljesen valódi ember vagyok. Itt. A földön. Élek és lélegzem.

Várja, hogy mondjak valamit, és amikor nem teszem, folytatja:

- Meg tudom érteni, miért kérdezted ezt tőlem, ezért nem sértő- döm meg, vagy ilyesmi.

-Oké. Köszi, hogy... öhm... tisztáztuk ezt.

A tőlem telhető legközömbösebb módon elmagyarázom, hogy be vagyok zárva egy számítógépterembe .

-Szerencséd, hogy úgy döntöttem, megjelenek ma segíteni - mondja. - Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni. Éppen ez az, amiért megadtam neked a számomat. Totálisan veszélyes vagy on. magadra.

És akkor megjelenik. Lazán elsétál mellettem a füléhez szorítom telefonnal, észre sem veszi, hogy csak méterekre vagyok tőle.

Többször megütögetem az ajtón az üveget. Michael néhány lépést hátrál, rá nem jellemző módon összeráncolja a homlokát, és rám bá mul. Aztán vigyorog, leteszi a telefont, és vadul integet.

- Tori! Hé!

Engedj ki! - mondom az ablakra fektetve a kezem.

- Biztos vagy benne, hogy zárva van? Nem, csak épp elfelejtettem, hogyan nyílik egy ajtó.

- Kinyitom, ha először megteszel nekem valamit. Még többször megütöm az ablakot, mintha valamiféle állat lenne, én pedig próbálnám megijeszteni, hogy cselekvésre bírjam. Nincs időm erre, de tényleg...

- Csak egyetlen dolgot. Rábámulok, reménykedve, hogy ez elég hatásos, hogy megbénítsa, ha nem is öli meg őt. Megvonja a vállát, bár nem tudom, miért.

- Mosolyogj!

Lassan megrázom a fejem.

- Mi a baj veled? Nem érted, mi történik épp velem!

Ha bebizonyítod nekem, hogy képes vagy mosolyogni, elhiszem, hogy ember vagy, és kiengedlek. - Teljesen komolyan mondja. Leengedem a kezem. Nem is tudnék ennél kevésbé mosolyogni.

Gyűlöllek.

- Nem, nem igaz.

- Csak engedj ki!

Azt kérdezted tõlem, hogy valódi ember vagyok-e igazítja meg a szemüvegét, és a hangja hirtelen elhalkul. Ez nyugtalanító- Az eszedbe jutott, lehet, hogy én nem hiszem el, hogy te valódi em ber vagy?

Szóval mosolygok. Nem tudom, hogyan néz ki, de megmozga tom az arcizmaimat, és egy kicsit feljebb húzom a szám szélét, hogy as ajkammal félholdat formázzak, Michael reakciójából kiderül, hogy valójában nem számított arra, hogy megteszem. Azonnal meg hanom, hogy beadtam a derekam. A szeme elkerekedik, a saját mosolya lehervad és eltűnik.

- Mi a szar! - mondja. - Ez tényleg nagyon nehezedre esett. Abbahagyom.

- Rendben. Mindketten valódiak vagyunk. Nyisd ki a zárať! És megteszi.

Egymást nézzük, aztán el akarok menni mellette, de elém lép, és az ajtókeret két oldalára teszi a kezét.

-Mi az? - Össze fogok omlani. Ez a srác... Jézus Krisztus!

- Miért voltál bezárva egy számítógépterembe? - kérdezi. A szeme olyan tágra nyílt. Ő... most... aggódik? - Mi történt itt? Oldalra pillantok. Nem igazán akarok a szemébe nézni.

-A Pasziánsz meghekkelte az interaktív táblát. Körbeküldött a prefektusoknak egy üzenetet. És egy videót.

Michael zihál, mint egy karikatúra. Elveszi a kezét az ajtókeretről, és a vállamra helyezi. Hátrahőkölök.

- Mi állt benne? - kérdezi félig csodálkozva, félig rémülten. - Mi volt a videó?

Egy másik helyzetben nem hiszem, hogy fáradoznék azzal, hogy elmondjam neki. Úgy értem, kit érdekel, nem igaz?

Menj, és nézd meg magad! - motyogom.

Visszalépek a terembe, ő pedig megkerül engem a projektoros szá mítógép felé menet.

-Ez csak valami hülyeség - mondom egy forgószékre rogyva mel. lette. - És valójában semmit sem fogsz tudni csinálni azon a számí tógépen úgys...

De Michael teljesen normálisan megmozgatja az egeret, visszarepítve a kurzort a Word-dokumentum felé.

Hangosan felolvassa az egész levelet.

- A türelem öl - motyogja. - A türelem öl.

Aztán ragaszkodik hozzá, hogy megnézzük a videót, amivel legin- kább azért értek egyet, mert elsőre olyan szépnek tartottam. Amikor vége, megszólal:

- Azt gondolod, ez „csak valami hülyeség" volt?

Hallgatunk.

- Tudok hegedülni - mondom.

- Komolyan?

- Öhm, igen. Vagyis többé már nem. Abbahagytam néhány év- vel ezelőtt.

Michael furcsán néz rám. De aztán vége, és hirtelen le van nyű- gözve.

-Tudod, fogadni mernék, hogy meghekkelték az egész iskolát. Ez abszolút rendkívüli.

Mielőtt esélyem lenne ellenkezni, megnyitja az Internet Explorert, és begépeli a pasziansz.co.uk-t.

A Pasziánsz blog felugrik, egy új szöveges poszttal a képernyő te ején.

Michael olyan hangosan lélegzik, hogy én is hallom.

Január 11. 00:30

Pasziánszosok!

Az első Pasziánsz találkozóra január 22-én, szombaton, este 8 órától kerül sor a folyóhídtól számított hambadik házban.

Mindenkit szeretettel várunk!

Amikor felnézek Michaelre, ő gondosan fotót készít a posztról a telefonjával.

-Ez aranyat ér-mondja. - Ez a legjobb felfedezés, amit ma tettem.

- Még csak fél nyolc van - mondom.

- Fontos, hogy mindennap sok felfedezést tegyünk. Feláll.

- Ez az, ami megkülönbözteti az egyik napot a másiktól.

Ha ez a megállapítás helyes, az egy csomó dolgot megmagyaráz az életemmel kapcsolatban.

-Nagyon ki vagy borulva. - Michael leül egy székre mellém, és előrehajol, így az arca egy vonalba kerül az enyémmel. - Előreléptünk. Légy izgatott!

- Előreléptünk? Mivel léptünk előre?

Összeráncolja a homlokát.

-A Pasziánsz-nyomozással. Jelentős ugrást tettünk előre.

- Ó!

- Még mindig nem hangzol izgatottnak.

- El tudsz képzelni engem bármi miatt is izgatottnak?

- Igen, valójában el tudlak.

Dühösen meredek az ostoba, önelégült képére. Elkezdi az ujjait egymáshoz ütögetni.

- Akárhogyan is - mondja -, elmegyünk a találkozójukra. Erre nem gondoltam.

Ohm, mi ketten?

- Öhm, igen. Jövő szombaton van. Odavonszollak, ha kell.

- Miért akarsz menni? Mi értelme van ennek? Hatalmasra nyitja a szemét.

- Nem vagy kíváncsi?

Téveszmés. Jobban téveszmés, mint én, és ez elmond valamit. -Hát, nézd - mondom. - Tökéletesen oké, hogy együtt lógjunk, ha akarsz. De nem érdekel a Pasziánsz, és teljesen őszintén, nem igazán akarok belekeveredni. Szóval, öhm, nos... Sajnálom.

Hosszan néz engem.

- Érdekes.

Nem mondok semmit.

- Bezártak ebbe a terembe - mondja, és téged még mindig nem érdekel. Miért ne tekinthetnénk ezt így: ők egy gonosz bűnszervezet, te pedig Sherlock Holmes vagy? Én leszek John Watson. De a Benedict Cumberbatch- és Martin Freeman-féle Sherlock és Watsonnak kell lennünk, mert a BBC Sherlockja határtalanul nagyszerűbb, mint minden más adaptáció.

Rábámulok.

- Ez az egyetlen adaptáció, amiben a bromance működik.

- Jézus Krisztus! - suttogom.

Végül felkelünk, és elmegyünk. Vagy legalábbis én. Ő pedig követ, becsukva az ajtót maga mögött. Most először veszem észre, hogy csak az ingét, nyakkendőjét és nadrágját viseli, semmi pulóver vagy blézer.

- Nem fázol? - kérdezem.

Rám hunyorog. A szemüvege óriási. A haja annyira rendezett. majdnem mintha kőből faragták volna.

- Miért, te igen?

Elindulunk a folyosón, és miután majdnem végére értünk, ész reveszem, hogy Michael nincs már a sarkamban. Körbefordulok.

Megállt közvetlenül a C16-os előtt, és benyitott. Ahomlokát ráncolja. Kicsit furcsán néz ki így az arca.

- Mi az? - kérdezem.

A kelleténél tovább tart, hogy válaszoljon.

-Semmi - mondja. - Azt gondoltam, lesz itt valami, de nincs

semmi. Mielőtt esélyem lenne megkérdezni, mi a fenéről beszél, valaki felkiált mögöttem, hogy „Tori!".

Megperdülök. Zelda olyasvalaki energiájával lépdel felém, aki vasárnaponként reggel hatkor kel, hogy kocogni menjen.

-Tori! Találtál valamit?

Azon gondolkozom, hogy hazudjak-e, vagy sem.

- Nem, mi nem találtunk semmit. Sajnálom.

- Hogy érted azt, hogy „mi"?

Visszafordulok Michaelhez. Vagy a helyhez, ahol Michael állt. De nincs ott. Csak ezután tűnődöm el azon, hogy valójában mi volt az, ami miatt úgy döntött, hogy reggel fél nyolckor megjelenik az iskolában.