A HIGGSBE JÁRÓ TINÉDZSEREK nagy többsége lélektelen, konformista idióta. Sikeresen beilleszkedtem egy kis lánycsoportba, aki ket jó embereknek" tartok, de néha még mindig úgy érzem, talán én vagyok az egyetlen öntudattal rendelkező ember. Mint egy videójáték-főszereplő. A többiek csak számítógép-generált extrák, akiknek csupán néhány kiválasztott képessége van, mint például a semmit mondó beszélgetés kezdeményezése és az „ölelés".

Egy másik dolog a Higgs-tinikről, és talán a legtöbb tinédzserről, hogy kilencven százalékban nagyon kis erőfeszítést fektetnek mindenbe. Nem hiszem, hogy ez rossz dolog, mert még sok idő lesz az erőfeszítésekre a későbbi életünk során, és ha most próbálkozunk túl ke ményen, az energiapazarlás, amit egyébként felhasználhatnánk kellemes dolgokra is, úgymint az alvás, az evés vagy az illegális zeneletöltés.

Én nem igazán próbálkozom keményen semmivel. Ahogyan sok más ember sem. Ha besétálsz a társalgóba, és száz, a székeken, asztalokon és a padlón fetrengő tinédzser fogad, az nem szokatlan jelenség.

Kent még nem érkezett meg. Átmegyek Beckyhez és a Mi Osz tályrészünkhöz a számítógépsarokba; úgy tűnik, arról beszélgetnek, hogy Michael Cera tényleg vonzó-e, vagy sem.

-Tori, Tori, Tori! Becky többször megütögeti a karomat.
- Ebben megerősíthetsz engem! Láttad már a Junót, ugye? Úgy gondolod, hogy cuki, igaz?
- A kezét az arcához ütögeti, és valahogy fenn- akad a szeme.
- A félszeg fiúk a legszexibbek, nem igaz?

A kezem a vállára helyezem.

- Nyugi, Rebecca. Nem mindenki szereti úgy Cerát, mint te.

Fecsegni kezd a Scott Pilgrim a világ ellenről, de nem igazán figyelek oda. Michael Cera nem az a Michael, akire gondolok.

Valahogy kimentem magam a beszélgetésből, és cirkálni kezdek a társalgóban.

Igen. Igaz. Michael Holdent keresem.

Ezen a ponton nem igazán vagyok biztos benne, miért keresem őt. Mint valószínűleg már céloztam rá, nem sok dolog érdekel, főként nem az emberek, de irritál, amikor valaki úgy gondolja, elkezdhet egy beszélgetést, aztán csak felállhat és elmehet.

Ez tökre udvariatlan, hát nem?

Elhaladok az összes klikk mellett a társalgóban.

A klikkesedés nagyon High School Musical-es fogalom, de azért olyan klisés, mert valóban létezik. Egy túlnyomórészt lányokból álló iskolában várhatóan mindegyik évfolyamon megtalálod ezt a három fő kategóriát:

1. A népszerű lányok, akik a fiúiskola menő srácaival lógnak, és hamis személyit használnak, hogy bejussanak a klubokba. Úgy tűnik, vagy nagyon kedvesek, vagy nagyon szörnyűek az emberrel, és hogy melyiket választják, olyan különböző dol goktól függ, amiket egyáltalán nem befolyásolhatsz. Nagyon ijesztő.

2. Lányok, akik tökéletesen boldogok olyan kockaként vagy nem menőként, mint amilyenek. Néhány ember ezt furcsának ta lálja, de én valahogy csodálom őket, mert ők tényleg leszarják, hogy mit gondolnak róluk mások, így csak élvezik a különleges hobbijaikat és élik az életüket. Jó nekik.

3. Az úgynevezett „normális" lányok. Minden ember, aki valahol e két csoport között található, azt hiszem. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy elnyomták a valódi személyiségüket, hogy beilleszkedjenek, és ha egyszer elhagyják az iskolát, mind öntudatra ébrednek, és tényleg érdekes emberekké válnak. Az iskola pokol.

Nem mondom, hogy mindenki beleillik valamelyik csoportba. Szeretem, hogy vannak kivételek, mert utálom ezeknek a csoportoknak a létezését. Úgy értem, nem tudom, én hova kerülnék. Úgy gondolom, a harmadik csoportba tartoznék, mert a Mi Osztályrészünk kétségkívül ilyen. Másfelől viszont nem érzem, hogy bárkihez is hasonlítanék a Mi Osztályrészünkből. Nem érzem, hogy bárkihez is hasonlítanék általában.

Három vagy négy kört teszek a teremben, mielőtt levonnám a következtetést, hogy Michael Holden nincs itt. Mindegy. Talán csak képzeltem. Nem mintha különösebben érdekelne... Visszamegyek a Mi Osztályrészünk sarkába, a padlóra rogyok Becky lábához, és lehunyom a szemem.

★

A társalgó ajtaja kinyílik, majd Mr. Kent, az igazgatóhelyettes lép be a tömegbe, a szokásos csapata követi: Miss Strasser, aki maximum öt évvel lehet idősebb nálunk, és az osztályelnökünk, Zelda (nem viccelek a neve tényleg ennyire fantasztikus). Kent szögletes arcvonású ember, akit leggyakrabban az Alan Rickmannel való döbbenetes hasonlósága miatt jegyeznek meg, és valószínűleg ő az egyetlen tanár ebben az iskolában, aki tényleg intelligens. Egyébként ő az angoltanárom már több mint öt éve, így valójában egész jól ismerjük egymást. Ez valószínűleg kicsit különös. Van egy igazgatónőnk, Mrs. Lemaire, akiről széles körben azt pletykálják, hogy a francia kormány tagja, ezzel magyarázva, miért nem mutatkozik soha a saját iskolájában.

- Kérek egy kis csöndet! - mondja Kent az interaktív tábla előtt, ami épp az iskolánk mottója alatt lóg a falon: Confortamini in Domino et in potentia virtutis eius. Szürke egyenruhások tömege fordul felé. Néhány percig Kent semmit sem mond. Sokszor csinálja ezt.

Becky és én egymásra vigyorgunk, és számolni kezdjük a másodperceket. Ez kettőnk játéka. Nem emlékszem, mikor kezdődött, de minden alkalommal, amikor gyűlésen, végzős megbeszélésen vagy bármi máson vagyunk, számoljuk a hallgatásai hosszúságát. A rekordunk hetvenkilenc másodperc. Nem vicc.

Amikor tizenkettőhöz érünk, és Kent kinyitja a száját, hogy megszólaljon...

Zene hangzik fel a hangosbemondóból.

Ez a Darth Vader-téma a Csillagok háborújából.

Azonnali nyugtalanság lengi körül a végzősöket. Az emberek vadul forgatják ide-oda a fejüket, suttognak, azon tűnődnek, hogy miért játszik Kent zenét a hangosbemondón keresztül, és miért a Csillagok háborúját. Talán nekiáll előadást tartani nekünk az érthető kommunikációról, vagy a kitartásról, vagy az empátiáról és megér. tésről, esetleg az egymásra számítás képességéről, amikről a legtöbb ilyen találkozó szól. Talán a vezetés fontosságára próbál rámutatni. Amikor képek jelennek meg mögötte a képernyőn, csak akkor jö vünk rá, hogy mi folyik itt valójában.

Elsőként Kent arca Yodára photoshopolva. Aztán Kent mint Jabba, a hutt.

Aztán Kent hercegnő arany bikiniben. Az egész végzős évfolyam féktelen nevetésben tör ki.

Az igazi Kent komor arccal, de a hidegvérét megőrizve, kivonul a helyiségből. Miután Strasser hasonlóképpen eltűnik, az emberek csoportról csoportra kezdenek rohangászni, felelevenítve Kent tekintetét, amikor az arca megjelent Natalie Portmané helyén, fehér Photoshop-arcfestékkel és extravagáns frizurával kiegészítve. El kell ismernem, elég vicces.

Miután Kent/Darth Maul eltűnik a képernyőről, és közben a zenekari remekmű a fejünk feletti hangszórókon keresztül eléri a csúcspontját, az interaktív tábla kijelzőjén a következő szavak jelennek meg:

PASZIANSZ.CO.UK

Becky behozza az oldalt az egyik számítógépen, a Mi Osztályrészünk pedig köré gyűlik, hogy jól megnézze. A troll blogon már van egy bejegyzés, két perccel ezelőtt töltötték fel- egy fotó Kentről, amin passzív dühvel bámulja a táblát.

Mind beszélgetni kezdünk. Nos, vagyis mindenki más. Én csak üldögélek itt.

- Néhány kölyök valószínűleg úgy gondolta, ez ötletes dolog - horkant Becky.

- Hát, igen, tényleg ötletes - mondja Evelyn, akin a régóta fennálló felsőbbrendűségi komplexus rendszeresen megmutatkozik. - Lázadás a rendszer ellen!

Megrázom a fejem, mert semmi ötletes nincs benne, kivéve a szakértelmet, ahogy átalakították Kent arcát Yodáévá. Igazi Photoshop-tehetség lehet az illető.

Lauren szélesen vigyorog. Lauren Romilly társasági dohányos, és látszólag szereti a káoszt.

Már látom is az Insta-posztot. Ez valószínűleg fel fogja robbantani a Twitter-feedemet.

Kell egy fotó erről az Instámra - teszi hozzá Evelyn. - Jól jönne még pár ezer követő.

Menj már, Evelyn! - horkant Lauren. - Te már most internetes híresség vagy.

Ez megnevettet.

Csak posztolj újabb fotót a kutyádról, Evelyn - mondom csendesen. - Már vagy húszezer lájkot kapott.

Csak Becky hall engem. Rám vigyorog, én pedig visszavigyorgok rá, ami azért kedves, mert ritkán jutnak eszembe vicces dolgok, amiket mondhatnék.

És ez az. Nagyjából ennyi, amit elmondhatunk erről.

Tíz perc, és elfelejtődik.

Az igazat megvallva, ettől a csínytől kicsit furcsán érzem magam.

Az a helyzet, hogy a Csillagok háborúja volt tulajdonképpen az egyik tő mániám, amikor gyerek voltam. Azt hiszem, már jó pár éve nem néztem meg egyik filmet sem, de hallva a zenét visszatért valami. Nem tudom, mi. Valami érzés a mellkasomban.

Uh, kezdek szentimentális lenni.

Fogadok, bárkik is tették ezt, igazán elégedettek magukkal. Emiatt valahogy gyűlölöm őket.

Öt perccel később már majdnem elbóbiskolok -fejem a számítógépasztalon, karom elbarikádozza az arcom elől a szociális interakciók minden formáját, amikor valaki megveregeti a vállamat. Összerándulok, és komor pillantást vetek a veregetés irányába.

Becky furcsán néz rám, lila fürtök hullámzanak körülötte. Pislog.

-Mi az? - kérdezem.

Maga mögé mutat, szóval odanézek.

Egy srác áll ott. Ideges. Az arca egyfajta vigyorgó grimaszban. Rájövök, mi folyik itt, de az agyam nem igazán fogadja el, hogy lehet- séges, szóval háromszor nyitom ki és csukom be a szám, mielőtt kimondom:

- Jézus Krisztus!

A srác közeledik felém.

-V... Victoria?

Új ismerősömet, Michael Holdent leszámítva, életem során csak két ember hívott engem Victoriának. Az egyik Charlie. A másik pedig:

- Lucas Ryan - mondom.

Ismertem egyszer egy fiút, akit Lucas Ryannek hívtak. Egy csomót sírt, de pont úgy szerette a Pokémont, mint én, szóval azt hiszem, ezért lettünk barátok. Egyszer azt mondta nekem, hogy szeretne egy óriási buborékban élni, ha felnő, mert akkor az ember mindenhová elrepülhet és mindent láthat, én pedig azt mondtam neki, hogy az egy szörnyű ház lenne, mert a buborékok mindig üresek odabent. Egy Batman-kulcstartót adott nekem a nyolcadik születésnapomra, a Hogyan rajzolj mangát? című könyvet a kilencedikre, Pokémonkártyákat a tizedikre és egy tigrises pólót a tizenegyedikre.

Kétszer is meg kell néznem, mert az arca egészen más alakú. Mindig alacsonyabb volt, mint én, de most legalább egy fejjel magasabb, és a hangja - nyilvánvalóan- mutál. Keresni kezdem azokat a dolgokat, amik hasonlítanak a tizenegy éves Lucas Ryanhez, de minden, amire támaszkodhatok, a szürkés haja, a vékony végtagjai és a furcsa ábrázata.

Szóval ő az a „szőke srác szűk nadrágban".

- Jézus Krisztus! - ismétlem. Szia!

Mosolyog és nevet. Emlékszem a nevetésére. Az egész a mellkasából jön. Mellkasi nevetés.

Szia! mondja, és mosolyog még egy kicsit. Kedves mosoly. Nyugodt mosoly.

Drámaian talpra ugrok, és fentről lefelé végigmérem. Ez tényleg ő.

- Tényleg te vagy! - mondom, és fizikailag vissza kell fognom magam, nehogy kinyúljak és megveregessem a vállát. Csak hogy ellenőrizzem, tényleg itt van, meg minden.

Nevet. A szeme hunyorog.

- Tényleg én vagyok!

- Mi... miért?

Kezd zavarba jönni. Emlékszem, hogy ilyen.

Otthagytam a Truhamet az utolsó év végére – mondja. - Tudtam, hogy ide jársz, szóval... - A gallérját babrálja. Ez is szokása volt.

Öhm... Gondoltam, megpróbállak megtalálni. Mivel itt nincsenek barátaim. Szóval, öhm, igen. Helló!

Azt hiszem, tudnod kell, hogy sosem voltam igazán jó a barátkozásban, és ez általános iskolában sem volt másként. Csak egy barátot szereztem a megszégyenítő szociális kitaszítottság hét éve alatt. Bár az általános iskolás napjaim nem azok a napok, amiket újra sze retnék élni, volt egy jó dolog, ami valószínűleg életben tartott, és ez Lucas Ryan csendes barátsága.

-Hűha! Becky, aki képtelen távol tartani magát a lehetséges pletykáktól, közbelép. - Honnan ismeritek egymást ti ketten?

Eléggé félszeg ember vagyok, de Lucas tényleg viszi a pálmát. Beckyhez fordul, ismét elvörösödik, szinte szégyellem magam helyette.

- Általános iskolából mondom. Legjobb barátok voltunk. Becky formás szemöldöke a magasba szökik.

- Nem leheeeet. - Még egyszer ránéz mindkettőnkre, mielőtt Lucasra fókuszálna. - Nos, azt hiszem, én vagyok az utódod. Becky vagyok mutat végig magán. - Isten hozott az Elnyomás Földjén!

Lucas egérhangon válaszol:

- Lucas vagyok.

Visszafordul hozzám.

- Fel kéne zárkóznunk-mondja.

Ilyen érzés egy újjászülető barátság?

- Igen... mondom. A sokk lecsapolja a szókincsemet. Igen. Az emberek kezdik feladni a megbeszélést, mivel kezdődik az

1. óra, és nem tért vissza egyetlen tanár sem. Lucas bólint nekem.

-Ohm, nem igazán akarok elkésni az első órámról, vagy valami... Ez az egész nap eléggé kínos lesz így is. De hamarosan beszélünk, rendben? Megkereslek Facebookon.

Becky aránylag komoly hitetlenkedéssel bámulja, ahogy Lucas el- megy, aztán határozottan megragadja a vállam.

- Tori épp most beszélt egy fiúval! Nem is, Tori épp most beszélgetett önállóan! Azt hiszem, sírni fogok.

- Úgy, úgy - veregetem meg a vállát. - Légy erős! Túl fogsz jutni ezen.

- Rendkívül büszke vagyok rád. Úgy érzem magam, mint egy büszke anyuka.

Felhorkantok.

-Tudok önállóan beszélgetni. Ezt minek neveznéd?

Én vagyok az egyetlen kivétel. Mindenki mással olyan közvetlen vagy, mint egy kartondoboz.

-Talán kartondoboz vagyok. Mindketten nevetünk.

- Vicces... mert igaz - mondom, és újra nevetek, legalábbis kívülről. Ha-ha-ha.