NEM VÁRTUNK A PASZIÁNSZTÓL SEMMI TÖBBET. Azt gondoltuk, egyetlen tréfával vége lesz.

Nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

Szerdán varázsütésre eltűnt az összes óra, helyükre. Tempus fugit feliratú papírdarabkák kerültek. Először vicces volt, de aztán hamarosan kiderült, hogy amikor egy tanóra felénél jársz, nem tu- dod megnézni a telefonodat, és nincs lehetőséged kideríteni, mennyi az idő-nos, akkor ki akarod kaparni a szemgolyódat.

Ugyanezen a napon hisztéria volt az iskolai gyűlésen, amikor a hangosbemondó játszani kezdte Justin Timberlake-től a Sexy Backet - a nyolcadikos Higgs-Truham diszkó legkedvezőbb fogadtatású dalát, amikor Kent felsétált a csarnok lépcsőjén, és a „TMV" betűszó jelent meg a kivetítő képernyőjén.

Csütörtökön felfedeztük, hogy két macskát szabadon engedtek az iskolában. Úgy tűnik, hogy a gondnokoknak sikerült kikergetniük az egyiket, de a másik - egy alultáplált, vörös ízé nagy szemmel - egész nap megúszta, hogy elfogják, és ki-be járkált az órákra a folyosókon keresztül. Igazán szeretem a macskákat, őt először ebédnél láttam a menzán. Szinte úgy éreztem, mintha új barátot szereztem volna, amikor felugrott egy székre, és leült a Mi Osztályrészünkkel, mintha be akart volna kapcsolódni a pletykáinkba, és elmondani a véleményét a Twitter-hírességek sorairól meg a jelenlegi politikai helyzetről. Megjegyeztem magamban, hogy valószínűleg el kellene kezdenem macskákat gyűjteni, mivel tíz év múlva nagy valószínűséggel ők lesznek az egyedüli társaim.

- A jövőbeli háziállatom nyilvánvalóan a macska - mondta Becky. Lauren bólintott.

- A macskák Nagy-Britannia nemzeti állatai.

- A pasimnak van egy Steve nevű macskája - mondta Evelyn. Nem kiváló név egy macskának? Steve.

Becky forgatta a szemét.

- Evelyn, haver! Mikor fogod elmondani nekünk, ki a pasid? De Evelyn csak mosolygott, és úgy tett, mintha zavarban lenne. Belenéztem a macska sötét szemébe. A pillantása elgondolkozva találkozott az enyémmel.

- Emlékszel, amikor néhány hölgyet titokban lefilmeztek, amint egy macskát egy barna szemetesbe dobnak, és országos hír lett? Eddig minden egyes csínyt lefényképeztek és megjelentettek a Pasziánsz blogon.

Valahogyan.

Ma péntek van. Az emberek kezdik kevésbé viccesnek találni, hogy Madonnától a Material Girl ismétlődik egész délelőtt a hangosbemondón keresztül. Egy kicsit megszállott voltam ezzel a dallal, és nagyon közel járok ahhoz, hogy kivessem magam egy ablakon, pedig még csak háromnegyed tizenegy van. Még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a Pasziánsz hogyan képes minden véghez vinni, mivel Zelda és a prefektusai a szerdai órafiaskó óta járőröznek az iskolában.

A lyukasórámban egy asztalnál ülök, és a telefonomon sakkozok, az iPod néhány Radiohead-számot üvölt a fülembe, elnyomva a hi nyáskeltő zenét. A társalgóban csak elszórtan vannak, többnyire 13, évfolyamosok készülnek a januári pótvizsgákra. Miss Strasser fel. ügyeli a termet, mert tanulóidőben a társalgót a vizsgázók számára tartják fenn, és a csend kötelező. Éppen ezért kedvelem ezt a termet. Kivéve ma. Strasser egy tartalék iskolai pulóvert akasztott a hangosbemondó elé, de nem sokat használ.

A társalgó sarkában Becky és Ben ülnek együtt. Nem csinálnak semmiféle feladatot, és mindketten mosolyognak. Becky a haját a füle mögé tűri. Ben megfogja Becky kezét, és rajzolgatni kezd rá. El fordulok. Viszlát, Jack!

Valaki megérinti a vállamat, olyan váratlanul, hogy összerándulok. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, és megfordulok.

Lucas áll előttem. Valahányszor ezen a héten összefutottunk a folyosókon, ilyen furcsa kis orr-ráncolós mosolyt vetett rám. A táská ját árvetette az egyik vállán, a másik kezében legalább hét könyvből álló halom van.

Szia! mondja épphogy csak suttogva.

- Szia! - mondom. Rövid szünet következik, mielőtt ezzel folytatom:Öhm, szeretnél ide ülni?

Elönti a zavar az arcát, de gyorsan azt válaszolja, igen, köszi". Kihúz egy széket mellettem, lerakja a táskáját és a könyveket az asztalra, és leül.

A telefonom még mindig a kezemben van, és csak bámulom őt.

Benyúl a táskájába, és elővesz egy dobozos Sprite-ot. Úgy teszi elém, mint egy macska a félig megrágott egeret a gazdája elé.

-A szünetben boltban voltam - mondja anélkül, hogy a szemembe nézne. - Még mindig a limonádé a kedvenced?

- Öhm... - Lenézek a dobozos Sprite-ra, nem igazán tudom, mit kezdjek vele. Nem mutatok rá, hogy a Sprite nem igazi limonádé, és nem is cukormentes. - Ohm..., igen, az. Köszi, ez öhm, igazán kedves tőled.

Lucas bólint, és elfordul. Kinyitom a Sprite-ot, kortyolok egyet, visszateszem a fülhallgatómat, és visszatérek a játékomhoz. Mindösz sze három lépés után újra ki kell vennem a fülest.

- Sakkozol? - kérdezi. Gyűlölöm az olyan kérdéseket, amiket szükségtelen feltenni.

- Öhm, igen.

- Emlékszel a sakk-klubra?

Lucas és én tagjai voltunk az általános iskolai sakk-klubnak. Állandóan egymással játszottunk, és egyszer sem tudtam megverni őt. Mindig dührohamot kaptam, amikor vesztettem.

Istenem, régebben egy idióta voltam!

- Nem - mondom. Sokat hazudok ok nélkül. Nem, nem emlékszem.

Szünetet tart, és egy pillanatig azt gondolom, átlát rajtam, csak
túlságosan zavarban van ahhoz, hogy kinyögje. - Jó sok könyv van nálad - mondom. Mintha nem lett volna tisztában ezzel.

Bólint és furcsán mosolyog.

- Szeretek olvasni. És épp most voltam a könyvtárban.

Felismerem az összes címet, de természetesen egyiket sem olvastam közülük. T. S. Eliottól az Atokföldje, Thomas Hardytól az Egy ruzza nó, Hemingwaytől Az öreg halász és a tenger. F. Scott Fitzge raldtól A nagy Gansby, D. H. Lawrence-től a Szülők és szeretők, John Fowlestől A lepkegyűjtő, Jane Austentól az Emma.

- Szóval mit olvasol most? - kérdezem. A könyvek legalább be szédtémát biztosítanak.

-A nagy Gatsbyt-mondja. F. Scott Fitzgerald.

- Miről szól?

-Ez... - Szünetet tart, amíg átgondolja. - Valakiről, aki szerel. mes egy álomba.

Bólintok, mintha érteném. Nem értem. Egy árva szót sem tudok az irodalomról, hiába tanulok az érettségire.

Felveszem az Emmt.

- Ez azt jelenti, hogy neked tényleg tetszik Jane Austen? - Épp most vesszük a Büszkeség és balítéletet az osztályban. Lélekőlő, és nem a jó értelemben. Ne olvasd el!

Megdönti a fejét, mintha ez egy mélyen komoly kérdés lenne.

-Meglepettnek hangzol.

- Az vagyok. A Büszkeség és balítélet szörnyű. Alig tudok túljutni az első fejezeten.

- Miért?

- Mert egy rossz szereposztású romkom irodalmi megfelelője. Valaki feláll, és megpróbál elmenni mögöttünk, szóval mindketten behúzzuk kicsit a székünket.

Lucas nagyon óvatosan néz rám. Nem tetszik.

- Olyan más vagy - mondja, megrázza a fejét, és rám hunyorog.

- Lehet, hogy nőttem néhány centimétert tizenegy éves korom óta.

- Nem, ez... - Leállítja magát.

Leteszem a telefonomat.

-Mi? Micsoda?

- Komolyabb vagy.

Nem emlékszem olyanra, amikor nem voltam komoly. Legjobb tudomásom szerint cinizmust harsogva és esőt kívánva jöttem ki az anyaméhből.

Nem igazán tudom, hogy mit válaszoljak.

- Nos, azt hiszem, nem vagyok éppen egy humorista.

- Nem, de mindig megálmodtad ezeket a képzeletbeli játékokat. Mint a Pokémon-csatáink. Vagy a titkos bázis, amit a játszótér leválasztott sarkából alakítottál ki.

- Szeretnél egy Pokémon-csatát? - fonom össze a karomat. - Vagy túl fantáziátlan vagyok hozzá?

- Nem. - Egyre jobban belebonyolódik, és ezt tulajdonképpen nagyon vicces nézni. - Én... ó, nem tudom.

Felvonom a szemöldököm.

- Add fel, amíg nyerésben vagy. Most unalmas vagyok. Egy veszett ügy.

Azonnal azt kívánom, bárcsak befogtam volna. Mindig ezt csinálom, amikor véletlenül olyan önbecsmérlő dolgot mondok, amitől mások nagyon kínosan érzik magukat, különösen, ha igaz. Kezdem azt kívánni, bárcsak sose ajánlottam volna fel neki, hogy mellém ülhet. Gyorsan visszatér a táskájából elővett feladathoz.

A Material Girl még végtelenítve megy. A gondnokok nyilván próbálják megjavítani, de pillanatnyilag az tűnik az egyetlen megoldásnak, ha levágják az áramot az egész iskolában, ami Kent szerint „feladásnak minősülne. Második világháborús hozzáállása van. Jó, öreg Mr. Kent... Egy gyors pillantást vetek a számítógépek mögötti ablakok felé. Tudom, hogy némi házi feladatot is meg kéne csinálnom, de sokkal szívesebben sakkozom és csodálom a szeles szürkeséget odakint. Ez a fő problémám az iskolával. Tényleg nem csinálok semmit, hacsak nem akarok. És a legtöbbször nem akarok csinálni semmit sem.

Egész jó első heted volt mondom, a tekintetem még mindig az égre szegeződik.

- Egész életem legjobb hete feleli. Nekem túlzásnak tűnik, de ízlések és pofonok.

Lucas olyan ártatlan srác. Esetlen és ártatlan. Valójában annyira esetlen, hogy szinte olyan, mintha megjátszaná. Tudom, hogy való színűleg nem, de attól még így jön át. Úgy értem, az esetlenség nagyon divatos mostanság. Ami frusztráló. Átéltem már a magam kínos helyzeteit, és az esetlenség nem aranyos, az esetlenség nem tesz vonzóbbá, és az esetlenségnek semmiképpen sem szabad divatosnak lennie. Csak úgy nézel ki tőle, mint egy idióta.

- Miért hagytuk abba a barátkozást? - kérdezi. Nem néz rám. Kivárok.

- Az emberek felnőnek, és továbblépnek. Ez az élet.

Sajnálom, hogy ezt mondtam, bármennyire is igaz. Látom, hogy szomorúságféle csillan a szemében, de gyorsan eltűnik.

- Nos - mondja, és visszafordul hozzám, még nem nőttünk fel. Előveszi a telefonját, és valamit olvasni kezd rajta. Figyelem, ahogy az arckifejezése zavarodottá válik. A szünet végét jelző csengetés valahogy áthallatszik a zenén, ő pedig elteszi a telefont, és elkezdi összeszedni a cuccait.

- Órád van? - kérdezem, aztán rájövök, hogy ez is egyike azoknak az értelmetlen kérdéseknek, amiket gyűlölök.

- Történelem. Később találkozunk!

Tesz néhány lépést, mielőtt megfordulna, mintha valami mást is akarna mondani. De csak áll ott. Furcsán rámosolygok, amit viszonoz, majd elsétál. Látom, hogy találkozik egy nagy frufrus srác- cal az ajtóban, és beszélgetésbe kezdenek a társalgóból kilépve.s Végre békesség, visszatérek a zenémhez. Eltűnődöm, hol lehet Michael Holden. Nem láttam őt kedd óta. Nincs meg a telefonszá ma, vagy ilyesmi. Nem mintha írnék neki, még ha meg is lenne... Nem írok senkinek.

A következő órákban nem sok mindent csinálok. Megmondom neked az igazat, abban sem vagyok biztos, hogy órán kellene-e len- nem, de tényleg nincs erőm megmozdulni. Röviden ismét eltűnődőm, ki lehet a Pasziánsz mögött, de milliárdszorra is arra a következtetésre jutok, hogy nem érdekel. Beállítok egy ébresztőt a telefonomon, hogy emlékeztessen, vigyem el Charlie-t este terápiára, mert Nick elfoglalt, aztán nagyon mozdulatlanul ülök a fejemet az egyik karomra hajtva, és elbóbiskolok.

Épp azelőtt ébredek fel, hogy a csengetés újra megszólalna. Istenemre esküszöm, egy torzszülött vagyok. Komolyan mondom. Egy nap el fogom felejteni, hogyan kell felébredni.