OTTHON EGYENESEN AZ EBÉDLŐBE MEGYEK, és köszönök a családomnak. Még tart a vacsi, ahogy általában. Nos, kivéve Olivernek. Mióta a vacsora nálunk két-három órás elfoglaltság. Oliver mindig felállhat az asztaltól, ha végzett. Hallom, ahogy a nappaliban Mario Kartot játszik. Úgy döntők, csatlakozom hozzá. Ha egy napra testet cserélhetnék valakivel, Olivert választanám.

- Toriiii! - Amint belépek, hasra fordul a futonon, és felém nyújtja a karját, mint egy sírból feltámadó zombi. Joghurtos lett az iskolai pulóvere. És festék van az arcán. - Nem tudok győzni a Rainbow Roadon! Segíts!

Sóhajtok, leülök mellé a futonra, és felveszem a tartalék Wii távirányítót.

Ez a pálya lehetetlen, öcskös.

-Nem! nyafog. Semmi sem lehetetlen. Azt hiszem, a játék csal.

- A játék nem tud csalni.

- Ez igen! Szándékosan csal.

Ez nem csalás, Ollie,

Charlie bezzeg képes győzni. Ez csak engem nem kedvel. Bemutatok egy hosszú és eltúlzott zihálást, és felugrok a futonról. Arra utalsz, hogy Charlie jobb a Mario Kartban, mint moi? Rami kezdem a fejem. - Nem. Nehem. Én vagyok a Mario Kart császárnője!

Oliver nevet, bolyhos haja hullámzik a feje tetején. Visszazuhanok a fatonra, felemelem, és az ölembe ültetem.

-Rendben - mondom. - Rainbow Road elbukik. Nem figyelem, hogy mennyi ideig játszunk, de biztosan elég sokáig mert amikor anya bejön, eléggé ingerült. És ez extrém tőle. Ő nagyon érzelemmentes személy.

-Tori-mondja, Olivernek már egy órája ágyban kéne lennie! Úgy tűnik, az öcsém nem hallja. Felpillantok a versenyből. - Ez nem igazán az én feladatom - mondom.

Anya kifejezéstelenül néz rám. -Oliver, alvás! - mondja, de még mindig engem néz.

Oliver abbahagyja a játékot, és miközben elvonul, pacsizik velem. Anya még akkor is engem bámul, amikor az öcsém már elment.

-Mondani akarsz valamit? - kérdezem.

Nyilvánvalóan nem. Megfordul és kimegy. Teszek egy gyors kört Luigi Circuiton, mielőtt a szobámba megyek. Azt hiszem, anya nem nagyon kedvel engem. Nem számít, mert én sem igazán kedvelem őt.

Bekapcsolom a rádiót, és hajnalig blogolok. A rádióban ez a sok dubstep szarság megy, de halkan hallgatom, úgyhogy nem nagyon érdekel. Nem vesződöm azzal, hogy elhagyjam az ágyamat, kivéve azt a legalább öt alkalmat, amikor lemegyek a földszintre cukormentes limonádéért. Megnézem a Pasziánsz blogot, de nincs semmi új. Így aztán hosszasan görgetem a kedvenc blogjaimat, és reblogolom a
kontextusból kiragadott Donnie Darko-, Submarine- és A Simpson
család-képernyőképeket. Írok néhány nyavalygós bejegyzést, nem is tudom, miről, és majdnem megváltoztatom a háttérképemet, de nem találok egyet sem, ahol normálisan néznék ki. Azért kicsit bíbelődöm a blogtémám HTML-jével, hátha el tudom tüntetni a hézagokat az egyes bejegyzések között. Meglesem Michael Facebookját,

de úgy tűnik, ő még kevesebbet használja, mint én. Nézem egy kicsit a QI-t, de már nem igazán találom érdekesnek vagy viccesnek, szóval helyette A család kicsi kincsét nézem, amit tegnap nem fejeztem be. Úgy tűnik, soha nem vagyok képes befejezni egy filmet aznap, amikor elkezdem, mert nem tudom elviselni a gondolatot, hogy véget ér. Egy idő után magam mellé teszem a laptopomat, és lefekszem. Azokra az emberekre gondolok, akik ott voltak az étteremben, és akik most valószínűleg berúgva és elszállva együtt vannak Lauren szüleinek kanapéján. Végül elalszom, de meghallom ezeket a csikor- gó hangokat odakintről, és valami az agyamban úgy dönt, hogy biztosan valamiféle óriás és/vagy démon trappol az úton, ezért felkelek, és becsukom az ablakot, csak hogy biztos legyen, bármi is az, nem tud bejutni.

Amikor visszamegyek az ágyba, minden egyes dolog, amire csak egy nap alatt gondolhatsz, egyszerre jut az eszembe, és hirtelen egy kis villámló vihar kerekedik a fejemben. A Pasziánszra gondolok, aztán Michael Holdenre, és hogy miért mondta, hogy nekünk barátoknak kellene lennünk, és milyen volt valójában, amikor még a Truhambe járt. Aztán eszembe jut Lucas, és hogy mennyire zavarban volt, és csodálkozom, hogy miért fáradozott annyit, hogy megtaláljon. Aztán eszembe jut a hawaii inge, ami még mindig rendkívül irritál, mert utálom azt gondolni, hogy valami wannabe indie bandás lett belőle. Szóval kinyitom a szemem, és az interneten bolyongok, hogy eltereljem a figyelmemet, és amikor újra viszonylag jól érzem magam, úgy alszom el, hogy a blogom kezdőlapjának fénye melengeti az arcomat, és a laptop zümmögése úgy nyugtatja az elmémet, mint tücskök a kempingben.