AZ ELSŐ DOLOG, amit azt iskolából hazaérve csinálok, hogy az ágyamra roskadok, és bekapcsolom a laptopomat. Ez történik minden egyes nap. Ha nem az iskolában vagyok, biztosra veheted, hogy a laptopom valahol a szívem kétméteres körzetében lesz. A laptopom a lelki társam.

Az elmúlt néhány hónap alatt rájöttem, hogy inkább egy blog va gyok, semmint valódi ember. Nem tudom, mikor kezdődött a blogolás, és nem tudom, mikor vagy miért regisztráltam erre a honlapra, de úgy tűnik, nem emlékszem, mit csináltam azelőtt, és nem tudom, mit tennék, ha törölném. Komolyan megbántam, hogy elkezdtem ezt a blogot, tényleg. Igazán zavarba ejtő. De ez az egyetlen hely, ahol mindig találok valakit, aki valahogy olyan, mint én. Az emberek itt úgy beszélnek önmagukról, ahogyan a való életben soha.

Ha törölném, azt hiszem, valószínűleg teljesen egyedül maradnék. Nem azért blogolok, hogy több követőm legyen, vagy ilyesmi. Én nem Evelyn vagyok. Csak hát, a való világban társadalmilag nem elfogadott hangosan kimondani a szomorú dolgokat, mert az emberek azt gondolják, feltűnési viszketegséged van. Gyűlölöm ezt. Szóval azt mondom, kellemes, ha bármit kimondhatok, amit akarok. Még ha csak az interneten is.

Miután százmilliárd év várakozást követően betöltődik az internetem, jó sok időt töltök a blogomon. Van egypár nyamvadi ner telen üzenet néhány követőm felhúzta magát néhány szánalmas dolog miatt, amit posztoltam. Aztán lecsekkolom a Facebookot. Két értesítés - Lucas és Michael barátnak jelölt. Elfogadom mindkettőt. Majd megnézem az e-mailjeimet. Nincsenek.

Végül újra ellenőrzöm a Pasziánsz blogot.

Még mindig ott van a fotó, amin Kent komikusan passzívnak tűnik, de ettől eltekintve az egyetlen újdonság a blogon a cím. Most ez olvasható:

Pasziánsz: A Türelem Öl.

Nem tudom, mit akarnak tenni ezek a Pasziánsz emberek, de „A Türelem Öl" a legidétlenebb James Bond-filmcímutánzat, amit valaha hallottam. Úgy hangzik, mint egy fogadási honlap.

Kiveszem a PASZIANSZ.CO.UK post-itet a zsebemből, és a szobám egyetlen üres falának pontosan a közepére helyezem.

Arra gondolok, mi történt ma Lucas Ryannel, és egy rövid pillanatig újra reménykedem. Nem tudom. Mindegy. Nem tudom, miért foglalkozom ezzel. Azt sem tudom, miért követtem ezeket a post-iteket a számítógépterembe. Az ég szerelmére, nem tudom, miért csinálok bármit is.

Végül rászánom magam, hogy felkeljek és levánszorogjak a lépcsőn innivalóért. Anya a konyhában van a számítógépnél. Ha belegon dolsz, nagyon hasonlít rám. Ugyanolyan szerelmes a Microsoft Ex. celbe, ahogyan én a Google Chrome-ba. Megkérdezi tőlem, milyen volt a napom, de csak a vállamat vonogatom, és azt mondom, jó volt, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy nem érdekli a vála szom.

Ez azért van, mert annyira hasonlítunk, hogy már nem beszél getünk annyit egymással. Amikor beszélünk, vagy küszködünk azzal, hogy mondanivalót találjunk, vagy csak dühösek vagyunk, szó val látszólag közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy nincs értelme többet próbálkozni. Nem zavar annyira. Apám elég beszédes, még akkor is, ha minden, amit mond, rendkívül lényegtelen számomra, és még mindig itt van nekem Charlie.

Megcsörren a vonalas telefon.

Felvennéd, kérlek? - kérdezi anya.

Gyűlölöm a telefont. A legszörnyűbb találmány a világ történelmében, mert ha nem beszélsz, semmi nem történik. Nem lehet egyszerűen csak figyelni és a megfelelő helyeken bólogatni. Beszélned kell! Nincs választásod.

Amúgy felveszem, mert nem vagyok szörnyű lány.

-Halló? - mondom.

-Tori. Én vagyok. - Becky az. Mi a fenéért te veszed fel a telefont?

Elhatároztam, hogy újragondolom az élethez való hozzáállásomat, és teljesen más emberré válok. - Mondd még egyszer!

- Miért hívtál? Sosem hívsz.

-Haver, ez tényleg túl fontos egy SMS-hez.

Szünetet tart. Várom, hogy folytassa, de úgy tűnik, ő meg arra vár, hogy én beszéljek.

-Oké...

- Jack az.

Ó!

Becky a majdnem-barátja, Jack miatt hívott. Gyakran csinálja ezt velem. Mármint nem azt, hogy hív engem, hanem hogy a különböző majdnem-barátjairól fecseg nekem.

Becky beszél, én pedig beszúrok egy „Mmm"-t, „Igen"-t, „Ó, iste- nem!"-et, ahová szükséges. A hangja kissé elhalkul, ahogy elkalandozom és a helyébe képzelem magam. Kedves, boldog, vidám lánynak, akit legalább két partira meghívnak hetente, és aki két másodperc alatt képes beszélgetést kezdeményezni. Elképzelem, ahogy belépek egy partira. Dübörgő zene, mindenki egy üveggel a kezében - valamiért tömeg van körülöttem. Nevetek, a figyelem középpontjában vagyok. A szemek felcsillannak a csodálattól, amikor elmesélem egy újabb hisztérikusan kínos történetemet, talán egy részeges sztorit, vagy egy expasisztorit vagy egyszerűen csak egy olyan esetet, amikor valami figyelemre méltót tettem, és mindenki csodálkozik, hogyan lett ilyen különös, kalandos, gondtalan kamaszkorom. Mindenki megölel. Mindenki tudni akarja, mit csináltam. Amikor táncolok, az emberek táncolnak; amikor leülök, készen arra, hogy titkokat mondjak, az emberek körbevesznek; amikor elmegyek, a parti elhalványul és meghal, mint egy elfelejtett álom.

kitalálhatod, miről beszélek - mondja éppen.

Igazán nem tudom.

- Néhány héttel ezelőtt... Istenem, el kellett volna mondanom neked! Szexeltünk.

Lefagyok, mert ez meglepetésként ért.

Aztán rájövök, hogy ez már régóta várható volt. Ezt csinálja a leg. több ember, amikor eléri ezt a kort. Elkezdesz párt keresni, csókoló zol, szexelsz. Semmi problémám azzal, hogy az emberek ezt csinál. ják mármint pozitívan állok a szexualitáshoz, és Becky már régóta szexelni akart Jackkel. És tudom, hogy a csókolózás vagy a szex nem egy verseny, és vannak emberek, akik végül soha nem akarják ezeket a dolgokat csinálni. De azt hiszem, emiatt úgy érzem, bátrabb, mint én. Kiadja magát. Megkapja, amit akar. És mit csinálok én? Semmit. Ötletem sincs, mit akarok.

-Nos... Szó szerint nincs semmi, amit mondani tudnék erre. -

.örülök neked.

Szünet következik.

Ennyi?

- Jó... volt?

Nevet.

Mindkettőnknek ez volt az első, szóval, nem, nem igazán, fa még szórakoztató volt.

-Oh. Oké.

- Elítélsz engem?

- Mi? Nem!

- Pedig úgy érzem.

- Nem! Esküszöm! - Próbálok támogatóbban hangzani. Öszin- tén örülök neked.

Elégedettnek tűnik ezzel, és azt kezdi magyarázni, hogy Jacknek van ez a barátja, aki állítólag „tökéletes" lenne számomra, miközben én ott ülök bűntudatban főve, mert szörnyű barát vagyok, és szörnyű ember, aki féltékeny a legjobb barátjára, mert olyan, amilyen én is lenni szeretnék. Magabiztos. Társaságkedvelő, Boldog.

Miután leteszem a telefont, csak állok ott a konyhában. Anya még mindig kattintgat a számítógépen, én pedig megint kezdem úgy érezni, hogy ez az egész nap értelmetlen volt. Michael Holden képe jelenik meg a fejemben, aztán Lucas Ryané, majd a Pasziánsz blogé. Úgy döntők, hogy beszélnem kell az öcsémmel. Töltők magamnak némi diétás limonádét, és elhagyom a konyhát.

Az öcsém, Charlie Spring tizenöt éves és 11.-es a Truham gimiben. Véleményem szerint ő a legkedvesebb ember az univerzum történetében, és tudom, hogy a kedves egy elég semmitmondó szó, de pont ettől olyan erőteljes. Nagyon nehéz egyszerűen „kedves"-nek lenni, mert rengeteg dolog állhat az ember útjába. Amikor kicsi volt, nem volt semmit sem hajlandó kidobni, mert számára minden különleges volt. Minden babakönyv. Minden kinőtt póló. Minden használhatatlan társasjáték. Égig érő kupacokban tartotta a cuccokat a szobájában, mert állítólag mindegyiknek volt valami jelentősége. Amikor megkérdeztem egy adott tárgyról, elmesélte, hogy a tengerparton találta, vagy a nagyinktól örököltük, vagy hatévesen vette a Londoni Állatkertben.

Azonban ahogy felnőtt, sok mindentől megszabadult, és már nem olyan jó a helyzet, mint valaha volt. Charlie nagyon nehéz időszakon ment át az elmúlt hónapokban. Étkezési zavara van, ami rengeteget romlott múlt nyáron, néhányszor bántotta is önmagát, de eltöltött néhány hetet egy pszichiátriai osztályon, ami elsőre szörnyen hangzik, ám végül sokat segített neki. Most terápiára jár, és azon dolgozik, hogy jobban legyen. És ő még mindig ugyanaz a kölyök, aki annyi szeretetet tud adni.

Nem igazán áll össze, hogy Charlie, a pasija, Nick és a másik öcsém, Oliver mit is csinál éppen a nappaliban. Egy csomó kartondobozt - és úgy értem, van vagy ötven darab  halmoztak fel a szobában. A hétéves Oliver irányítja a műveletet, miközben Nick és Charlie a dobozokból valamiféle pajtaméretű szobrot épít. A doboz halmok a plafonig érnek.

Olivernek a kanapén kell állnia, hogy felügyelni tudja az egész építményt.

Végül Charlie körbesétál a kis kartonépület körül, és észreveszi, hogy az ajtóból bámulok befelé.

- Victoria!

Ráhunyorgok.

- Fáradjak a kérdezősködéssel?

Úgy néz rám, mintha pontosan tudnom kéne, mi folyik itt.

- Építünk egy traktort Olivernek.

Bólintok.

- Persze. Igen. Teljesen világos.

Megjelenik Nick. Első pillantásra Nicholas Nelson, aki hozzám hasonlóan 12.-es, pontosan úgy néz ki, mint azok az ijesztő izomagyú kölykök, akik bandába tömörülnek az iskolabusz hátsó ülésén, készen arra, hogy szendvicsekkel dobáljanak meg téged. De a valóságban Nick az emberi megtestesülése egy golden retriever kiskutyának, valamint a Truham rögbikapitánya, és egy igazán szeretetre méltó ember. Nem igazán emlékszem, mikor lett Nickből és Charlieból Nick-és-Charlie, de Nick kitartott Charlie mellett a mentális betegsége legnehezebb időszakaiban, így az én szememben ő határozottan rendben van. - Helló, Tori! - biccent felém nagyon komolyan. - Jó. Szüksé günk van még több ingyen munkaerőre.

-Tori, odaadod a celluxot? - szól le Oliver, csakhogy cellux" helyett „tellux"-or mond, mert nemrég elvesztette az elülső fogát.

Átadom neki a celluxot, aztán a dobozokra mutatok, és megkérdezem Charlie-t:

- Honnan szerezted ezeket?

Charlie csak megvonja a vállát.

- Ezek Oliver dobozai, nem az enyémek - mondja, és odébb sétál. Szóval így történik, hogy végül egy kartondoboztraktort építek a nappalinkban.

Amikor végeztünk, Charlie, Nick és én beleülünk, és megcsodáljuk a munkánkat. Oliver körbejárja a traktort egy filctollal, és felrajzolja a kerekeket, sárfoltokat és gépfegyvereket „arra az esetre, ha a tehenek csatlakoznának a Sötét Oldalhoz". Hogy őszinte legyek, ez baromi békés. Minden dobozra egy nagy fekete nyíl van nyomtarva, ami felfelé mutat.

Charlie mesél nekem a napjáról. Szeret mesélni nekem a napjáról.

- Saunders megkérdezett minket, hogy kik a kedvenc zenészeink, én pedig a Muset mondtam, mire három ember is megkérdezte, hogy a Twilight miatt szeretem-e őket. Három!

Felhorkanok.

- Hogy igazságosak legyünk, az egyetlen Muse-dalt tényleg a Twlightból ismerem.

Nick bólogat.

- Szintén. Rengetegszer megnéztem az első Twilight-filmet gyerekként.

Charlie felvonja a szemöldökét.

- Nem hiszem el, hogy dobnom kell téged a szörnyű filmes ízlé sed miatt!

Nick nevet, és átkarolja Charlie derekát.

- Szomorú vagy, mi, hogy a második helyre kerültél Robert Patinson mögött?

Charlie is nevet, aztán rövid csend következik, én pedig lefekszem, és felnézek a kartonplafonra.

Mesélni kezdek nekik a mai csínytevésről, és ez arra késztet, hogy elgondolkodjak Lucason és Michael Holdenen.

- Ma megint találkoztam Lucas Ryannel - mondom. Szívesen elmondok Nicknek és Charlienak ilyesmiket. - Hozzánk fog járni, Nick és Charlie egyszerre pislantanak.

- Lucas Ryan... mármint az általános iskolás Lucas Ryan?-Charlie a homlokát ráncolja.

- Lucas Ryan otthagyta a Truhamet? - ráncolja a homlokát Nick is. - Francba! Úgy volt, hogy segít nekem felkészülni a pszichológia- vizsgára.

Bólintok mindkettejüknek.

- Jó volt látni őt. Tudod... Mert újra barátok lehetünk. Azt hiszem. Mindig kedves volt hozzám.

Mindketten visszabiccentenek. Ez egyfajta tudálékos bólintás.

-Találkoztam egy Michael Holden nevű sráccal is.

Nick, aki épp belekortyolt a teába, belefullad a bögréjébe. Charlie szélesen elvigyorodik, és kuncogni kezd.

- Mi? Te ismered őt?

Nick eléggé életre kel a beszédhez, bár még mindig felköhög néhány szavanként.

- Michael kibaszott Holden. A mindenit! Ő aztán be fog kerülni a Truham-legendák közé!

Charlie lehajtja a fejét, de a pillantását rajtam tartja.

- Vigyázz vele! Őszintén szólva, én mindig egy kicsit ijesztőnek
találtam.

- Emlékszel, amikor megpróbált mindenkit rávenni arra, hogy csináljunk egy flashmobot a 11. évfolyam csínytevéseként? - kérdezi Nick. - És a végén csak egyedül csinálta az ebédlőasztaloknál?

- És mi van azzal, amikor a 12. évfolyamos prefektusi beszédében a hatalom igazságtalanságáról beszélt? - kérdezi Charlie. - Csak mert elzárást kapott, mivel a próbavizsgák alatt vitába keveredett Mr. Yatesszel!

Ez megerősíti a sejtésemet, hogy Michael Holden nem olyan ember, akivel szívesen barátkoznék. Egyáltalán nem.

Charlie felnéz Nickre.

- Ő heteró? Azt hallottam, hogy nem heteró.

Nick vállat von.

- Lehet, hogy ez csak pletyka volt.

- Igen, talán. - Charlie összevonja a szemöldökét. - Valószínűleg tudnánk, ha előbújt volna.

Szünetet tartanak, és mindketten rám néznek.

- Nézd - mondja Nick, az egyik kezével lelkesen gesztikulálva -, Lucas Ryan jó srác. De Michael Holdennel valami nem stimmel. Úgy értem, nem lepődnék meg, ha ő állt volna a vetítős csíny mögött.

Valójában nem hiszem, hogy Nicknek igaza van. Nincsen semmilyen bizonyítékom, ami alátámasztaná ezt. Abban sem vagyok biztos, miért gondolom így. Talán volt abban valami, ahogyan Michael Holden beszélt - mintha mindent elhitt volna, amit mondott. Talán, mert szomorú volt, amikor megmutattam neki az üres Pasziánsz blogot. Vagy talán valami más volt, valami, aminek nincs értelme, például a szeme színei, vagy a nevetséges oldalsó választéka, vagy az, hogy valahogy a kezembe tudta nyomni azt a post-itet, amikor nem is emlékszem, hogy a bőrünk összeért volna. Talán csak azért, mert túlságosan elcseszett.

Mig ezen gondolkodom, Oliver beszáll a traktorba, és az ölem. be ül. Gyengéden megsimogatom a fejét, és odaadom neki a cukor. mentes limonádém maradékát, mert anya nem engedi, hogy ilyet igyon.

- Nem is tudom - mondom, hogy őszinte legyek, fogadni mernék, hogy csak valami blogos seggfej volt.