Belépek a társalgóba, és azonnal tisztában vagyok vele, hogy az itteni emberek többsége majdnem halott-engem is beleértve.

Megbízható forrásból úgy értesültem, hogy a karácsony utáni rosszkedv teljesen normális, és számítanunk kell arra, hogy némiképp tompultnak érezzük magunkat az év ,,legboldogabb" időszakát követően. De nem érzem magam nagyon másképp, mint szenteste, karácsony napján vagy a karácsonyi ünnepek kezdete óta bármelyik másik napon. Visszatértem, ez egy újabb év. Semmi sem fog történni.

Itt állok. Beckyvel egymásra nézünk.

-Tori-mondja-, egy pöttyet úgy nézel ki mint aki öngyilkos akar lenni.

Ő a Mi Osztályrészünk többi tagja elterpeszkedik a társalgó számítógépasztalai körül lévő fogószékeken. Ez az első nap, úgyhogy az összes végzős hatalmas erőfeszítéseket tett haj és smink terén, én pedig rögtön tök alkalmatlannak érzem magam.

Lerogyok egy székre, és bölcsen bólintok.

-Ez vicces, mert igaz.

Egy kicsit még néz engem, de nem igazán figyel, aztán nevetünk valamin, ami nem igazán vicces. Végül ráébred, nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármit is csináljak, ezért elmegy. A karomra dőlök, és félálomba zuhanok.

A nevem Victoria Spring. Azt hiszem, tudnod kell, hogy sok mindenről fantáziálok, aztán szomorú leszek miatta. Szeretek aludni és szeretek blogolni. Egy nap meg fogok halni.

Valószínű, hogy pillanatnyilag Rebecca Allen az egyetlen igazi barátom. Valószínű, hogy ő a legjobb barátom is. Még nem vagyok biztos benne, hogy ez a két tény összefügg. Mindenesetre Becky Allennek nagyon hosszú, lila haja van. Tudomásomra jutott, hogy ha lila hajad van, az emberek gyakran megnéznek, ezáltal széles körben elismert és kiemelkedően népszerű figurává válsz a kamasztársadalomban; olyan figurává, akiről mindenki azt állítja, hogy ismeri, pedig valószínűleg még csak nem is beszélt vele. Beckynek rengeteg Instagram-követője van.
Ebben a pillanatban épp egy másik lánnyal, Evelyn Foley-val beszélget a Mi Osztályrészünkből. Evelynt „alterosnak tartják, mert kusza a haja, és menő nyakláncokat visel.

- Az igazi kérdés azonban az - mondja Evelyn -, hogy van-e szexuális feszültség Harry és Malfoy között.

Nem vagyok biztos benne, hogy Becky őszintén kedveli Evelynt. Néha azt gondolom, az emberek csak színlelik, hogy kedvelik egymást.

- Csak a fanfictionökben, Evelyn - feleli Becky. - Kérlek, tartsd meg a fantáziáidat magadnak és a keresési előzményeidnek!

Evelyn nevet.

- Csak mondom. Malfoy a végén segít Harrynek, nem igaz? Akkor miért terrorizálja Harryt hét éven át? Mert titokban kedveli...

-Minden egyes szónál tapsol egyet. Ez nem igazán nyomatékosítja a véleményét. - Jól megalapozott tény, hogy az emberek piszkálják azokat, akiket kedvelnek. A pszichológia itt megkérdőjelezhetetlen.

- Evelyn - mondja Becky. - Először is, kikérem magamnak azt a rajongói elképzelést, hogy Draco Malfoy valamiféle gyönyörűen megkínzott lélek, aki megváltást és megértést keres. Ő alapjában véve kőkemény rasszista. Másodszor, a gondolat, hogy a zaklatás azt jelenti, hogy valakit kedvelsz, tulajdonképpen a családon belüli erőszak alapja.

Evelynen látszik, hogy mélyen megsértődött.

- Ez csak egy könyv, nem a való élet!

Becky felsóhajt, és felém fordul, ahogy Evelyn is. Ebből arra következtetek, nyomást akarnak gyakorolni rám, hogy hozzájáruljak valamivel a beszélgetéshez.

- Hogy őszinte legyek, szerintem a Harry Potter egy kicsit szar mondom. - Bárcsak mindannyian túlléphetnénk rajta!

A lányok csak néznek rám. Az a benyomásom támad, hogy elrontottam ezt a beszélgetést, ezért elmormolok egy kifogást, majd feltápászkodom a székemről, és kisietek a társalgó ajtaján. Néha gyűlölöm az embereket. Ez valószínűleg nagyon rossz a mentális egészségemnek.

★

A városunkban két gimnázium van: a Harvey Greene Leány- gimnázium, vagy ahogy a köznyelvben ismerik, a Higgs, és a Truham Fiú- gimnázium. Azonban mindkét iskolába járhat bármilyen nemű diák a 12. és 13. évfolyamra, azaz az utolsó két évre. Szóval, most, hogy a 12. évfolyamban vagyok, szembe kell néznem a hirtelen beözönlő srácokkal. A fiúk a Higgsben a mitikus lényekkel egyenértékűek, és ha van egy ténylegesen valós pasid, az a társadalmi hierarchia csúcsára helyez, de én személy szerint, ha túl sokat gondolkozom vagy be- szélek „fiúügyekről", legszívesebben arcon lőném magam.

Még ha érdekelne is ez a dolog, akkor sem igazán adhatnánk elő magunkat a lenyűgöző iskolai egyenruhánknak köszönhetően. Általában a végzősöknek nem kell iskolai egyenruhát viselniük; a Higgs végzősei azonban kénytelenek, mégpedig egy ilyen förtelmet. Tök szürke, ami illik egy ilyen unalmas helyhez.

Egy rózsaszín postit üzenetet találok a szekrényem ajtaján. Valaki egy balra mutató nyilat rajzolt rá, azt sugalmazva, hogy talán abba az irányba kellene néznem. Bosszúsan balra fordítom a fejem. Néhány szekrénnyel odébb van egy másik postit. És a folyosó végén lévő falon egy újabb. Az emberek elsétálnak mellettük, teljesen hanyagul. Úgy hiszem, nem valami jó megfigyelők. Vagy ez, vagy csak nem érdekli őket. Azt is meg tudom érteni.

Letépem a postit a szekrényemről, és a következőhöz sétálok.

Néha szeretem olyan apróságokkal tölteni a napjaimat, amik más embereket nem érdekelnek. Ettől úgy érzem, mintha valami fontosat csinálnék, főképp, mert senki más nem foglalkozik az adott dologgal.

Ez egy ilyen alkalom.

A postitek mindenhol felbukkannak.

Az utolsó előtti, amit találok, egy előremutató nyilat ábrázol, és az első emeleti, zárt számítógépterem ajtaján található. Fekete anyag takarja az ajtón lévő ablakot. Ezt a bizonyos termet, a C16-ost, tavaly felújítás miatt bezárták, de nem úgy tűnik, hogy bárki is bele akarna kezdeni. Az igazat megvallva ez valahogy elszomorít, de azért kinyitom a C16-os ajtaját, belépek, és becsukom magam mögött.

Egy hosszú ablak húzódik végig a túlsó falon, és a számítógépek itt kész féltéglák. Konkrétan kockák. Úgy tűnik, időutazást tettem az 1990-es évekbe.

A hátsó falon találom az utolsó post-it üzenetet egy URL-címmel:

PASZIANSZ.CO.UK

A pasziánsz egy kártyajáték, amit egymagad játszol. Ezzel töltöttem az informatikaórákat, és valószínűleg sokkal többet tett az intelligenciámért, mintha ténylegesen figyeltem volna.

Ekkor valaki benyit.

- Édes istenem, az itt lévő számítógépek kora felér egy bűncselekménnyel!

Lassan megfordulok.

Egy fiú áll a csukott ajtó előtt.

- Már hallom is a betárcsázós internetkapcsolat kísérteties szimfóniáját mondja, tekintete elkalandozik, aztán néhány hosszú másodpercet követően végre észreveszi, hogy nem ő az egyetlen ember a helyiségben. Nagyon hétköznapi kinézetű, nem csúnya, de nem is dögös, különös fiú. A legszembetűnőbb ismertetőjegye egy nagy, vastag keretes, négyszögletes szemüveg, amitől úgy néz ki, mintha 3D-s moziszemüveget viselne. Magas, és oldalválasztéka van. Az egyik kezében egy bögrét tart, a másikban egy darab papírt és egy iskolai határidőnaplót.

Ahogy belefeledkezik az arcomba, a szeme felcsillan, és istenre esküszöm, hogy a duplájára kerekedik. Úgy ugrik felém, mint egy támadó oroszlán, elég hevesen ahhoz, hogy hátrafelé botladozzak attól való félelmemben, hogy teljesen eltipor. Előrehajol, így az arca centiméterekre van az enyémtől. A nevetségesen túlméretezett szemüvegében tükröződöm, mögötte pedig meglátom, hogy az egyik szeme kék, a másik zöld. Heterokrómia. Veszettül vigyorog.

-Victoria Spring! - kiáltja, és a levegőbe emeli a karját. Nem mondok és csinálok semmit. Fáj a fejem.

- Te Victoria Spring vagy! - A papírdarabot az arcom elé tartja. Egy fénykép. Rólam. Alatta apró betűkkel: Victoria Spring, 11. A. A tanári szoba mellett volt kitéve - tavaly osztályelnök voltam, elsősorban azért, mert más nem akarta csinálni, így önként jelentkeztem. Minden osztályelnökről készítettek fényképet. Az enyém szörnyű. Még azelőtt készült, hogy levágattam a hajam, ezért úgy nézek ki, mint a lány A körből. Mintha nem is lenne arcom. Belenézek a kék szemébe.

- Egyenesen a faliújságról tépted le?
Kicsit hátrébb lép, visszahúzódva a személyes teremből. Őrült mosoly ül ki az arcára.

- Azt mondtam, segítek valakinek megkeresni téged. - Megkocogtatja az állát a határidőnaplójával. - Szőke srác... szűk nadrág... úgy sétálgatott körbe, mintha azt sem tudná, hol van...

Nem ismerek semmilyen srácot, különösen nem szőke srácot, aki szűk nadrágot visel.

Vállat vonok.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek?

Ő is vállat von.

- Nem tudtam. Az ajtón lévő nyíl miatt jöttem be. Azt gondoltam, ez elég titokzatosnak tűnik. És itt vagy! Micsoda vicces sorsfordulat!

Kortyol egyet az italából.

- Láttalak már korábban - mondja még mindig mosolyogva.

Azon kapom magam, hogy hunyorogva nézem az arcát. Bizonyára látnom kellett őt valamikor a folyosókon. De biztosan emlékeznék erre az ocsmány szemüvegre.

- Nem hiszem, hogy én valaha is láttalak téged ezelőtt.

- Ez nem meglepő mondja. A 13. évfolyamon vagyok, szóval nem sokszor láthattál. És csak múlt szeptemberben csatlakoztam az iskoládhoz. A 12. évemet a Truhamben végeztem.

Ez megmagyarázza a dolgot. Négy hónap nem elég idő számomra ahhoz, hogy megjegyezzek egy arcot.

Szóval mondja a bögréjét kocogtatva. - Mi folyik itt?

Félreállok, és nem túl lelkesen a hátsó falon lévő postitre mutatok. Felnyúl, és leszedi.

- Pasziansz.co.uk. Érdekes. Oké. Mondanám, hogy indítsuk el az egyik számítógépet, és nézzük meg, de valószínűleg mindketten kimúlnánk, mielőtt az Internet Explorer betöltődne. Bármennyi pénzbe lefogadom, hogy mindegyik Windows 95-öt használ.

Leül az egyik székre, és az ablakon át bámulja a külvárosi tájat. Minden úgy ragyog, mintha lángolna. A városon túl egészen vidékig elláthatsz. Észreveszi, hogy én is nézem.

- Olyan, mintha vonzaná az embert, nem igaz? - kérdezi. Felsóhajt. - Ma reggel láttam ezt az öregembert útközben. Egy buszmegállóban ült, fülhallgatóval a fején, a kezével a térdét kopogtatta, és az eget nézte. Milyen gyakran látsz ilyet? Egy idős ember fülessel. Kíváncsi vagyok, mit hallgathatott. Azt gondolnád, hogy komolyzenét, de bármi lehetett. Azon tűnődöm, vajon szomorú zene volt? - Felemeli a lábát, és keresztbe teszi egy asztal tetején. - Remélem, nem.

- A szomorú zene rendben van - mondom, mértékkel.

Felém fordul, és megigazgatja a nyakkendőjét.

- Te kétségkívül Victoria Spring vagy, ugye. Ennek kérdésnek kéne lennie, de úgy mondja, mintha már régóta tudná.

Tori-mondom szándékosan egyhangúan. - A nevem Tori. Kezét a zakója zsebébe teszi. Összefonom a karomat.

- Voltál már itt ezelőtt? - kérdezi.

- Nem.

Bólint.

- Érdekes.

Tágra nyitom a szemem, és megrázom a fejemet.

- Mi?

- Mi mi?

- Mi érdekes? - Nem hiszem, hogy hangozhatnék kevésbé érdeklődőnek.

- Mindketten ugyanazt kerestük.

- És mi az?

- Egy válasz.

Felvonom a szemöldököm. A szemüvegén keresztül bámul rám.

- Nem szórakoztatóak a rejtélyek? - kérdezi. - Nem vagy kíváncsi?

Ekkor eszmélek rá, hogy valószínűleg nem. Rájövök, hogy kisétálhatnék innen, és szó szerint örökre leszarnám a pasziansz.co.uk-t vagy ezt az idegesítő, nagyszájú srácot.

De mivel azt akarom, hogy ne legyen ilyen átkozottul lekezelő, gyorsan kiveszem a telefonomat a blézerzsebemből, beírom a pasziansz.co.uk címet az internetes címsorba, és megnyitom a weboldalt.

Ami megjelenik, majdnem megnevettet - ez egy üres blog. Egy troll blog, azt hiszem.

Micsoda értelmetlen, értelmetlen nap ez!

Az arcába tolom a telefont.

- Rejtély megoldva, Sherlock.

Először tovább vigyorog, mintha csak viccelnék, de hamarosan a tekintete lefelé, a telefon kijelzőjére fókuszál, és egyfajta döbbent hitetlenséggel veszi ki a kezemből a készüléket.

- Ez... egy üres blog... - mondja, nem nekem, hanem magának, és hirtelen (nem tudom, hogy történik) mélyen, igazán mélyen meg- sajnálom őt. Mert olyan átkozottul szomorúnak tűnik. Megrázza a fejét, és visszaadja a telefonomat. Nem igazán tudom, mit csináljak. Szó szerint úgy néz ki, mintha valaki épp meghalt volna.

Nos, ööö... - toporgok. - Most megyek az osztályba.

Ne, ne, várj! - Felugrik, így szemben állunk egymással.

Jelentősen kínos szünet következik.

Tanulmányoz engem, hunyorogva, aztán megvizsgálja a fényképet, majd engem, majd újra a fotót.

- Levágattad a hajad!

Beharapom a szám, visszatartom a szarkazmust.

- Igen - mondom komolyan. - Igen, levágattam a hajam.

-Annyira hosszú volt!

Igen, az volt.

Miért vágattad le?

A nyári szünet végén egyedül mentem vásárolni, mert rengeteg szarságra volt szükségem a végzős évekre, anyu és apu elfoglalt volt, én pedig csak le akartam tudni az egészet. Amire nem emlékeztem, hogy szörnyű vagyok a vásárlásban. A régi iskolatáskám szakadt és koszos volt, ezért átcammogtam a szép üzleteken - River Island, Zara, Urban Outfitters, Mango és Accessorize. De az összes szép táska vagy ötven font volt, ezért nem jött össze. Aztán próbálkoztam az olcsóbb helyeken - New Look, Primark és H&M -, de nem találtam olyat, ami tetszett. Végül egymilliárdszor körbejártam az összes táskát áruló boltot, mielőtt kissé összeomlottam a bevásárlóközpont közepén, a Costa Coffee mellett, egy padon. Arra gondoltam, hogy elkezdem a 12. évet, meg mindarra, amiket tennem kell, az összes új emberre, akivel találkoznom kell, az összes emberre, akivel beszélnem kell, és megláttam a tükörképemet a Waterstones kirakatában, és akkor rájöttem, hogy az arcom nagy része el van takarva, és az isten szerelmére, ki akarna így beszélgetni velem, és elkezdtem érzékelni azt a sok hajat a homlokomon meg az arcomon, és azt, hogy beborítja a vállamat meg a hátamat, és éreztem, ahogy a tincsek férgekként nyüzsögnek körülöttem, és megfojtanak. Nagyon gyorsan kezdtem lélegezni, ezért egyenesen a legközelebbi fodrászüzletbe mentem, és levágattam az egészet a vállamig, ki az arcomból. A fodrász nem akarta megcsinálni, de én nagyon határozott voltam. El használtam az iskolatáskapénzt hajvágásra.

- Csak rövidebbet akartam - mondom. Közelebb lép. Elhátrálok.

-Te-mondja-semmit sem mondasz komolyan, ugye?

Megint nevetek. Csak egy szánalmas szusszanás, de nálam ez nevetés.

-Mégis ki vagy te?

Lefagy, hátramozdul, széttárja a karját, mintha ó lenne Krisztus második eljövetele, és mély, visszhangzó hangon közli:

- A nevem Michael Holden.

Michael Holden.

- És ki vagy te, Victoria Spring?

Nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, mert valójában ez lenne a válaszom: semmi. Egy vákuum vagyok. Üresség. Semmi vagyok.

Mr. Kent hangja hirtelen felharsan a hangosbemondóból. Megfordulok, és felnézek a hangszóróra, bár a hangja lefelé rezonál.

- Minden végzős jöjjön a társalgóba egy rövid megbeszélésre!

Amikor visszafordulok, a terem üres. A szőnyeghez ragadtam. Kinyitom a kezem, és megtalálom benne a pasziansz.co.uk post-itet. Nem tudom, mikor került Michael Holden kezéből az enyémbe, de itt van.

És azt hiszem, ez az.

Valószínűleg ez az, ahogyan elkezdődött.