Heyya boys and girls👋🏻
Tudjátok úgy terveztem hogy ma rakok fel részt és én tényleg szerettem volna, de olyan fáradt vagyok, hogy már attól is röhögőgörcsöt kapok, ha valaki azt mondja nekem babszem. Szóval arra gondoltam, hogy két részre osztom és holnap vagy holnapután megjön majd a második rész 🤗
Mindenkinek jó olvasást❤️

*Camilla szemszöge*

- El se hiszem, hogy beleegyeztem. - motyogtam magamban, miközben a Jet-re szálltam fel. Még el se indultunk, de már liftezett a gyomrom és ezen a másnaposságom se segített. Mielőtt elindultunk volna a Toronyba feldobtam magamra egy halvány sminket, felvettem egy fekete atlétát, egy csőfaert és a kedvenc piros Convers-em. Egész elfogadható látványt nyújtottam. Legalábbis Caleb szerint. Hát mit ne mondjak ő sem festett rosszul. Egy zöld alapon fekete mintás póló, farmer és egy fekete-fehér sportcipő volt rajta. Ehhez még hozzájön a barna haj, a kék szemek és a kidolgozott felsőtest.
Na de vissza a tárgyhoz. Éppen bekötöm magam és közben elmotyogok pár Miatyánkot, hogy ne zuhanjunk le.
- Biztos, hogy minden megvan? - kérdezte Caleb a vezetőülésből.
- Igen. A Kapitány pajzsát is beraktam, hoztam pár ruhát...
- Te nem párat hoztál. Összesen 12 bőröndöt számoltam meg.
- Nem én tehetek róla, hogy nem tudom meddig leszünk ott. - mondtam duzzogva.
- De azért nem kellett volna elhoznod az egész ruhatárad! - vágott vissza.
- Nem is az egész van itt. Csak a negyede! - kértem ki magamnak.
- Én kérek elnézést! - forgatta meg a szemeit. - Indulhatunk? - fordult megint a kormány felé és elkezdett mindenféle gombot nyomogatni, Alex pedig ellenörzött minden funkciót.
- Igen. - mondtam idegesen és megpróbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Oberon az ölembe hajtotta a fejét és úgy nézett rám aggódó tekintettel. Megsimogattam a duksiját, mire megcsóválta a farkát. Ez segített megnyugodni. A következő pillanatban éreztem, hogy a Jet a levegőbe emelkedik és szorosan összezártam a szemem.
- Jézus, Mária és Szent József... le fogok zuhanni. Meg fogok halni. - suttogtam csak magamnak, ám úgy tűnik, kicsit hangosabban, mint szerettem volna, mert Caleb is meghallotta.
- Nyugi én is itt vagyok. - a mondatra csak horkantottam.
- De jó! - mondtam tettetet örömmel - Akkor együtt halunk meg.
- Lehetnél irántam kicsit több bizalommal. - morogta egy kis sértettséggel.
- Ó én bízom benned. De éppenséggel eléggé értek a gépekhez és kapásból 15 okot fel tudok sorolni, ami miatt lezuhanhatunk, úgy hogy közben te semmit nem tehetsz. - válaszoltam és miközben gyorsított még szorosabban fogtam a szék karfáját és Oberon fejét. Szegényke a végén már felnyüszített. Hupsz.
- Bocsi haver. - engedtem a szorításom.
- Mi lenne, ha az út alatt aludnál egyet. - ajánlotta fel Cal.
- Nem is rossz ötlet. Hátha átalazom a halálom. - mondtam szarkazmussal.
- Nem tudnád hanyagolni a pesszimizmust? Eléggé idegesítő, mikor ilyen vagy!
- Tudod, hogy rettegek a magasságban!
- Akkor koncentrálj Oberonra. - az említett még közelebb húzódott hozzám, ezért inkább nem válaszoltam, hanem a megnyugtató közelségére öszpontosítottam.

*2 órával késöbb*

Valószínűleg elaludtam, mert arra keltem, hogy valaki rázza a vállam. Lassan nyitottam ki a szemem és Calebbel néztem farkasszemet.
- Gyere, megjöttünk. - mondta egy kis mosollyal és kipattintotta az övet a helyéről. Szétnéztem és megállapítottam, hogy tényleg leszálltunk. A Jet ajtaja nyitva volt és ismeretlen, sötétbőrű emberek hordták le a cuccainkat, Oberon pedig boldog csaholással rohant le a rámpán. Nagy sóhajjal feláltam és örömmel nyugtáztam, hogy elmúlt a fejfájásom. Caleb mellett sétáltam le és néztem körül ott is. A leszálló, ahol voltunk vasból készült, az épület amihez kapcsolódott  ugyan abból a kőzetből készűlt és rengeteg hatalmas ablaka volt. A kutatólabor előtt apa várt minket, közben pedig Oberon pattogott boldogan figyelmet követelve magának. A nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem.
- Rég láttalak. - mondtam mikor szétváltunk.
- Nekem is hiányoztál. - nézett a szemembe. Calebbel egy amolyan apa-fia-féle-macsós-hátbaveregetést produkáltak és elkezdtek pasis dolgokról beszélgetni, engem teljesen ignorálva.
- Bocsi, hogy félbeszakítalak titeket, de nem lehetne arra koncentrálni, amiért idehívtál? - kérdeztem komolyra fordítva a szót.
- Gyeretek. - mondta és elindult befelé, mi pedig, mint a jó gyerekek követtük. - Majd inkább Rogers elmondja. Péntek, merre találjuk a mi jó Kapitányunk?
- Mr. Rogers a 3. emeleti nappaliban található. Szeretné, ha szólnék neki? - kérdezte az AI.
- Hagyd csak. - legyintett, majd a lift irányába terelt minket. Teljes csendben várakoztunk, majd miután kinyílt az ajtó egy, a kanapén terpeszkedő Amerika Kapitánnyal lett gazdagabb a látókörünk. Érkezésünkre felkapta a fejét és lenémította a TV-t.
- Ők meg? - kérdezte összevont szemöldökkel. - Várj... veled már találkoztam... - nézett rám - Te voltál ott a raktárban.
- Igen. Bár még nem mutatkoztam be. Camilla Stark. - nyújtottam kezet. A szemei kistányér méretűre tágultak és mintha egy kis keserűség csillant volna a szemében. Azon kezdtem gondolkodni, hogy tettem-e valamit, de semmit nem tudtam felidézni.
- Steve Rogers. - mormogta. Hirtelen Caleb termett mellettem. Konkrétan arréblökött, majd egy fanatikus rajongó tekintetével pillantott az előtte álló férfira.
- Örülök, hogy megismerhetem Uram... Kapitány... Uram. A nevem Steve... nem dehogy... izé...
- Caleb. - siettem a segítségére és közben jót kuncogtam. Apa csak a szemét forgatta, pedig tudom, hogy ha ezelőtt 30 évvel találkoznak ő is pont így reagált volna.
- Igen. A nevem Caleb Carter. - nyögte ki nagy nehezen. Hát igen. Mind a ketten a Peggy nénitől hallott "Amerika Kapitány kalandjai" sztorikon nőttünk fel. Én is imádtam őket, de míg számomra Steve bácsi lett, addig Caleb úgy tekintett rá, mint egy hősre.
- Carter? - kérdezett vissza döbbenten Steve. - Peggy Carter rokona vagy?
- Igen. Az unokája. - húzta ki magát a kérdezett.
- Foglalkozhatnánk azzal amiért idehívtatok? - zavartam meg ezt a "gyönyörű" pillanatot. Remélem éreztétek a szarkazmust.
- Ja majd Rogers elmondja a részleteket. Gyere Cal, tesztelheted a legújabb fejlesztéseket. - mondta apa, azzal mind a ketten (apa kissé megkönnyebbült, míg Caleb fancsali képpel) indultak el.
- Stark meg miről beszélt? - kérdezte Steve egy kisebb hallgatás után. Intettem hogy üljünk le. Mind a ketten helyetfoglaltunk, ő a kanapén, én pedig egy fotelben.
- Szeretném ha mesélnél nekem Bucky-ról. Leginkább a mostani állapotáról.
- Nem tudom kiről beszélsz. - az arca azonnal zárkózott lett.
- Tudom, hogy itt van. Ahogy azt is, hogy átesett a műtéten. És apa idehívott, ami azt jelenti, hogy baj van.
Végignéztem a férfin és egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a Peggy néni történeteiből ismerttel. Az a férfi határozott, mindig pozitív és kitartó volt, de előttem csak egy megtört, kétségbeesett és "gyenge" ember ült.
- Sok dolgom lesz még... - motyogtam magamnak - Figyelj Steve. Apa azért hívot ide, hogy segíthessek Bucky-n és feltett szándékom, hogy gatyába rázom ezt a társaságot! Mert bár most szétszéledtetek a szélrózsa minden irányába az embereknek szüksége van rátok, mint a Bosszúállók. Mint egy csapat. Tehát van két választásod: a) vagy maradsz az önsajnálásnál és a kesergésnél; b) kihúzod a segged a fejedből, felveszed a kesztyűt és szembenézel az előtted álló problémával, mert a barátaidnak most nagyobb szüksége van rád, mint bármikor máskor. Válassz. - igazából nem akartam lenyomni egy ilyen monológot, de csak úgy kicsúszott. Döbbenten nézett rám, majd megrázta magát és felállt.
- Hol az a kesztyű? - kérdezte és újra láttam a tüzet a szemében.

Ui.:

Ezen a képen szakadok kb. 15 perce 😂😂😂
Jó éjszakát gyerekek💗😴