*dobpergés* Íme az első rész! Végre fel tudtam tenni. Vagy tízszer átnéztem/javítgattam de kész lett! 🤗
Mindenkinek jó olvasást hozzá!❤️
Ui.: egy-két helyesírasi hiba így is előfordulhat; ezek miatt elnézést kérek😅

*Camilla szemszöge*

<két hónappal korábban>

Gyönyörű, napos és meleg idő van, de a templom falain belül, mégis majd megfagyok. A Nap mintha tudomást sem venne róla, hogy neki nem szabadna ilyen szépen sütnie, hisz most van Peggy néni temetése. Bár erre mondta mindig Peggy néni, hogy: "Az élet nem áll meg, akármi is történjék veled." Még mielőtt teljesen elmerültem volna a gondolataimban, egy kéz érintése rántott vissza a jelenbe. Caleb Carter, a legjobb barátom faarcal ül mellettem és semmi nem árulkodik a fájdalmáról, csak a keze szorítása, amivel mindjárt eltöri az enyémet, de meg sem nyikkanok. Most szüksége van rám, ezért én is megszorítom az övét. Végignézek rendezett vonásain, a mindig kócos, barna haján, szomorúsággal teli barna szemein és az öltönyén, ami tökéletesen simul széles vállaira. Ha szeretné a modellcégek sorbanállnának érte és a lányokkal se volt soha gondja. Viszont ő másmilyen jövőt választott. Egyszer nagyszerű SHILD ügynök lesz - edzett, gyors, ravasz és kitűnően bánik a fegyverekkel - de jelenleg együtt tanulunk az Kansas-i egyetemen (ő testnevelés, míg én pszihológia szakon). Azt mondta, hogy, ha a SHILD-es karrierje nem jönne össze, azért legyen valami a háta mögött, amire támaszkodni tud. Nem mintha apa és én nem támogatnánk teljes mellszélességgel, de amilyen jól néz ki, olyan makacs is.
Újra a kezdődő ceremóniára koncentrálok, mikor a pap elkezdte a búcsúztató beszédet, majd felhívta Sharont az emelvényre, hogy mondjon az elhunytról pár szót, mint közeli hozzátartozó. Megvetőn horkantottam egyet, amivel kiérdemlek pár csúnya pillantást, de Caleb jobban megszorította a kezem, ezzel leállítva. A tekintetemmel kértek bocsánatot, de mind a ketten tudjuk, hogy nem igazán jövök ki jól Sharonnal - és még finoman fogalmaztam. Amikor pedig belekezdett a monológjába, kis híja volt, hogy felpattanok és leütöm. Méghogy "szeretett Peggy néni" és "csak ő támogatott"! Na meg a fa... jó, templomban vagyok, ezért ezt most nem fejezem be. Inkább csak annyit mondok, hogy mióta Peggy néni az öregek otthonában volt, nem sokszor látogatta. Miután vége lett a temetésnek és mindenki felállt, két dolog lepett meg. Az egyik, az első sorban ülő Steve Rogers - nekem csak Steve bácsi - a másik pedig apa távolodó alakja. Bár ha jobban belegondolok, egyiken se kellett volna meglepődnöm. A nénikém történeteiből kiderült, hogy Steve bácsi és ők elég közel álltak egymáshoz, a Kapitány eltűnése előtt. Apának meg amolyan pótanya szerepet töltött be a szülei halála után.
-Lala, mehetünk? - rántott ki a bambulásból Caleb hangja.
-Igen, persze. - mondtam és elhagytuk a templomot. Sajnos nem sok időnk volt gyászolni, mert mind a kettőnknek jön pár nehezebb vizsga, amire tanulni kell, és mint egy Stark fent kell tartanom a megfelelő szintet. Bár apa és Peggy néni soha nem kényszerített semmire, mégis szeretném, ha büszkék lennének rám. Ezért emeltfővel fogok tovább haladni.

<jelen>

Éppen kiléptem az egyetem épületének ajtaján és a többiekkel együtt örültem a kéthetes szünetnek, mikor megcsörrent a telefonom. Péntek. Apa új aszisztense.
-Igen? - kérdeztem miközben a kocsimhoz sétáltam és odaintettem pár ismerősömnek.
-Kisasszony, lehet, hogy haza kellene jönnije. Az apja nincs jól. - hangzott a női robothang. Még mindig fura, hogy nem Jarvisszal - bocsánat Vízióval - beszélek, de majd megszokom.
-Mi történt? - közben kinyitottam a kicsi kocsim ajtaját és bevágtam magam a vezetőülésre. Egy általam kicsit átalakított és felújított Mustáng volt. Apával hoztuk el a roncstelepről, miután megszereztem a jogsit.
-Öt napja nem alszik, minimális adagokat eszik. - hangzott a felelet. Szuper. Apa megint emósat játszik. Bár a történtek után nem csodálom.
-Holnap reggel érkezem. Addig kérlek tartsd életben.
-Értettem Kisasszony. - válaszolta kötelességtudón. Megszakítottam a hívást és a kormányra döntöttem a fejem. Sóhajtottam egy nagyot és azon kezdtem gondolkodni, hogy, hogyan pofozzam helyre apát.
-Méghogy a gazdagoknak könnyű életük van. - mormoltam az orrom alatt. Valaki bevágta magát mellém, az anyósülésre, ezért kénytelen voltam felnézni. Egyből elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy Caleb az.
-Szia. - köszöntem neki.
-Szia Lala. Mi történt? - kérdezte és kicsit megkomolyodott a tekintete. Hát igen. A másik legkisebb rezdüléséből is képesek vagyunk olvasni, ezt teszi 21 év barátság.
-Apa nincs jól. Megint depizik. - válaszoltam és elindítottam a kocsit.
-Ennyire megviselte a polgárháború? - kérdezte. Hogy Calebbel tompítsuk a nemrég megtörtént események súlyát, az egészet polgárháborúnak kezdtük el hívni.
Caleb is annyira szerette az apám, mint én az ő anyukáját. Mikor először találkoztak, azonnal megtalálták a közös hullámokat és apa azóta úgy kezeli, mintha a sajátja lenne, Caleb pedig élvezi azt az apai szeretetet, amit az övé soha nem adott meg neki.
-Igen. Azóta még velem is csak egyszer-kétszer beszélt. Péntek pedig az előbb hívott, hogy 5 napja nem alszik. - barna hajú barátom csak hümmögött és hazáig nem is beszéltünk többet erről. Mikor elértük a panelt, ahol a lakást béreltük, szépen felbaktattunk a másodikra. Ha most arra gondoltok, hogy mivel az apám Tony Stark, ezért egy luxus villában élünk, akkor hatalmasat tévedtek. Bár apa először felajánlotta, hogy bérel nekünk lakást, de Calebbel mind a ketten erősen tiltakoztunk. Viszont így is sikerült kialkudnia, hogy a lakbér felét ő fizesse. Oberon - a pitbullom - farokcsóválással jelezte az örömét, ahogy meglátott minket. - Hát szia szépségem. Milyen volt a napod? - kérdeztem tőle, miközben megvakargattam a fületövét - Készülj pajti, mert hazalátogatunk. Apának kell egy kis segítség. - kettőt csaholt és a nyomomban vele elindultunk a szobámba. Egy nagyobb válltáskába elraktam a laptopom, egy random könyvet és egyébb más csecsebecséket, amikre csak egy korombeli lánynak szüksége lehet - ruhával nem foglalkoztam, mert abból van elég otthon. Kicsit vásárlásmániás vagyok. Ez van. Mikor ezekkel végeztem, megfogtam Oberon fekhelyét, tálját és kedvenc játékpandáját és ezeket is elcsomagoltam. Egy óra alatt összeszedtem mindent és indulásra készenálltam az ajtóban.
-Caleb, elmentem! Kaja a hűtőben, nem tudom mikor jövök, majd hívlak és bármilyen lányt hozol is fel, a szobám tabu. - kiabáltam vissza, ahogy kiléptem.
-Oké. Vigyázz magadra, majd beszélünk és kapd be! - válaszolta. Becsuktam az ajtót és a kocsihoz érve bedobtam mindent a hátsó ülésre, Oberonra felraktam az utazóhámot és beültettem az anyósülésre. Feltekertem a rádió hangerejét és egy Skillet számot hallgatva indítottam el a kocsim.
•••••••••••••
-Megjöttem! - kiáltottam el magam, ahogy kiléptem a liftből. Oberon elszaladt mellettem és felugrott a kanapéra.
-Kiasszony, üdvözlöm itthon. - válaszolta Péntek. Hirtelen egy vörös ember jelent meg mellettem, amitől ijedtemben egy nagyot sikkantottam és még ugrottam is.
-Minden rendben Ms. Stark?
-A francba már Vízió! Ne csináld ezt! Majdnem összeszartam magam ilyedtemben! Jesszus! - a kezemet őrülten dobogó szívemre szorítottam hátha akkor nem szakad ki a mellkasomból.
-Elnézést kérek! - nézett rám semleges arccal. - Még nem igazán szoktam meg ezt a testet. - hosszan kifújtam a levegőt, majd mosolyogva fordultam a monstrum felé.
-Hogy van az én kedvenc kisöcsém? - kérdeztem és erősen megöleltem. Olyan merev volt a testtartása, mint egy hullának. - Jarvis, ez egy ölelés. Akkor alkalmazzuk, ha valakit hiányoltunk, mert hosszú ideje nem láttunk. Vagy meg akarjuk vígasztalni. Ha nem ölelesz vissza morci leszek. - mondtam neki viccesen.
-Elnézést, de még nem értem az összes társasági interakciót. - szemforgatva a kezéért nyúltam és magam mögé helyeztem. Majd jó erősen megszorítottam megint. Két perc után elengedtem és egy nyaktörést kockáztatva néztem a szemébe.
-Nem kell mindig bocsánatot kérned. Majd beleszoksz. - egy kis hálás mosolyt villantott rám. Alaposabban végignéztem rajta. Egy fehér inget viselt, farmert és egy egyszerű sportcipőt. El kell ismernem, a kristálytól és a piros bőrétől eltekintve elég jól néz ki. Kár, hogy az öcsém. Oké biológiailag nem, de akkor is apu teremtette. Erről jut eszembe. - Hol van apa? - néztem körbe. Ilyenkor már rég rajtam szokott lógni és fárasztjuk egymást a hülyeségeinkkel.
-Az apja bezárkózott a laborba és nem enged be senkit. Nagyon megviselték a történtek. - válaszolta komoran. Nagyot sóhajtottam és elindultam lefele.
-Kérlek vidd le Oberont, had szaladjon pár kört. Én addig megnézem mit tehetek. - meg sem várva a válaszát befordultam a sarkon, majd mikor elértem a labor ajtajáig megálltam és bekopogtam. Nem érkezett válasz. Megint kopogtam csak most egy kicsit hangosabban. Semmi. - Apa, én vagyok az. Hazajöttem.
-Rendben kicsim. - jött egy folytott hang.
-Nem engednél be? - kérdeztem kedvesen még mindig a csukott ajtótól.
-Most nincs kedvem beszélgetni.
-Nem is kell. Csak szeretném tudni, hogy jól vagy-e?
-Igen. Minden rendben.
-Van valami amiben segíthetek? Dolgozol valami új projekten? - a homlokom az ajtónak döntöm és lehunyom a szemem.
-Nem. Nincs. Most egy kicsit egyedül szeretnék lenni. - érkezik a válasz. Összeszorul a szívem az elutasítástól, hisz apa soha nem mondott még nemet a közös munkára. Tényleg nagy a baj.
-Rendben fent leszek, ha beszélgetni akarsz.
-Oké kicsim. - rám nehezedik a csend súlya, majd egy nagy sóhajjal elindulok vissza a nappaliba. Ott az Oberonnal vitatkozó Víziót találom.
-Itt meg mi folyik? - kérdezem kis mosollyal. Elvégre elég komikus a látvány.
-Le akartam vinni sétálni, de elfelejtettem, hogy ő nem tud átmenni a falon és most nem akar elmozdulni innen. - válaszolja Vöröske, én pedig felnevetek.
-Ő sem véletlen kapta az Oberon nevet. Csak úgy mint a tündérkirály, ő is elég sértődékeny, de egy kis jutalomfalattal könnyen ki tudod engesztelni. - mosolyogva megrázom a fejem és a konyha felé fordulok - Gyere, készítsünk csokissütit. - bólintott. Hát amit ott produkált, az leírhatatlan. A liszttől a bőre inkább rózsaszín volt, mint piros és könyékig tésztás volt, amit Oberon nagyon szívesen eltűntetett róla és máris szent volt a béke. Mikor mindennel kész voltunk, fogtam néhány sütit és egy tányérra rakva letettem a labor ajtaja elé, mert apa még mindig nem nyitott ajtót. Az este folyamán még levittem Oberont sétálni, majd elvégeztem az esti rutinom és lefeküdtem a szobámba és mmély álomba merültem.

Hát ez lett volna az első rész 😃
Remélem nem okozott csalódást.
Ha tetszett nyomj egy ⭐️-ot és ha véleményed van írd meg 💬-ben. Az előbbiért hálás lennék, míg az utóbbi nagyon érdekelne. Igyekszem minél hamarabb hozni a kövi részt.
Addig is puszi és ölelés😘

~Lia❤️