Az életem egy hét alatt a fejetetejére fordult, hisz 2 fiú szabályai szerint élek, és tőlük függök.

Gondolatomból Hanbin érintése zökkentett ki. Kezét derekamról lefelé csúsztatta, amire egyből reagáltam. Kipattantam öléből, s mellette foglaltam helyet az ágyon.

- Kezdhetjük? – vettem elő matek füzetem, számológépem és egy tollam.

- Amikor csak szeretnéd. – harapta be alsó ajkát.

- Bármint a matekot. – forgattam meg szemeimet.

- Én is így értettem. – nevetett, amit a telefonom zúgása szakított félbe.

- Egy pillanat. – nyúltam a hangot kiadó tárgyért. 1 üzenetem érkezett:

Bobby: Minden oké? Mikor végzel? Tuti ne menjek érted?

Én: Minden rendben. 8 - ra otthon vagyok.

~ 2 órával később~

- Szóval, ha azt az oldalt szeretnéd megtudni, akkor? – mutatott a füzetembe lévő háromszög egyik oldalára.

- A sinus tételt használjuk. – válaszoltam félénken.

- Igen. Ügyes. Gyorsan fejlődsz. – dicsért meg, s elengedett egy halvány mosolyt.

- El sem hiszem. Hanbin, én... Köszönöm. – öleltem meg hirtelen felindulásból. A középiskolai matekot szinte sose értettem, és csak a tanárok jóindulatából nem buktam meg. Idén azonban az iskola egyik legszigorúbb tanárját kaptuk, akinél egy árva szót nem értettem. Hirtelen feleszméltem mit is teszek, s elhúzódtam tőle. – Sajnálom, én csak...

- Ne sajnáld. – jelent meg újra az a perverz mosoly az arcán. – Megismételheted, ha gondolod.

- Te jó ég! 8 - ra haza kell érnem. – pillantottam az órára, ami ekkor 19:47- et mutatott. Fénysebességgel dobáltam cuccaimat táskámba, s már indultam is. – Köszönöm szépen még egyszer.

- Holnap találkozunk! – szólt utánam.

Amilyen gyorsan csak tudtam legaloppoztam a lépcsőn, és futva indultam haza. Muszáj volt sietnem, hisz azt mondtam, 8 –ra otthon leszek, de legalább még 5 utcára volt a ház.

Végül kicsivel 8 után értem haza, teljesen kimelegedve. Levegőért kapkodva ültem le az asztalhoz, amikor is a lépcső tetején megjelent Bobby.

- Tudtommal már elmúlt 8 óra. – nézett karórájára. – Te mégis mit csináltál? – mért végig tekintetével. – Azt ne mondd, hogy ennyire kifárasztott a matekozás. – jegyezte meg viccelődve.

- Én próbáltam sietni, de úgy elszaladt az idő. – lihegtem. – Épp befejeztünk egy feladatot Hanbinnal, amikor az órámra néztem. Siettem, ahogy tudtam.

- Várj! Te nem matektanárnál voltál? - komolyodott meg a hangja. Ebből persze egyből rájöttem, hogy eljárt a szám.

- Nos... - néztem rá bűnbánóan. – Nem akartam mondani, mert féltem, hogy mérges leszel emiatt.

- Már hogy ne lennék az? – emelte meg a hangját. – Tudva, hogy mostantól ki tudja meddig Hanbin házában töltöd minden péntek és szombat délutánod.

- Mégis mi ez a nagy hangzavar? – lépett ki a konyhából Ji Hoo.

- Emiatt ne kapd, fel a fizet. – próbáltam nyugtatni. – Csak korrepetál.

- Attól tartok én is. Tudom milyen nőcsábász. – csapott idegesen az asztalra. – De téged nem kaphat meg. Te az enyém vagy!

- Persze, hisz megvettél, igaz? – vetettem oda flegmán, mire egyből visszább vett.

- Nem úgy értettem. – lágyult el a hangja.

- Lefekszem. Eléggé elfáradtam. – álltam fel az asztaltól, de ő elém állt. – Engedj! – toltam arrébb, s mit sem törődve vele felmentem. Lehasaltam az ágyra, és sírni kezdtem. Én elkezdtem őt kedvelni, de ő még mindig csak egy tárgyként kezel. Mintha csak egy trófea lennék.

Másnap délben keltem. Ez szokatlan volt, hisz sose aludtam eddig. Bár a hetemet tekintve érthető. Annyi minden történt velem, muszáj volt kipihenni.

Kikeltem az ágyból, s széthúztam a függönyöm. Gyönyörű szép, napsütéses idő volt, amitől kedvem támadt kimenni, sétálni egyet.

Felvettem egy fehér nadrágot, illetve egy sötétkék hosszú ujjú pulcsit, hajamat pedig felkötöttem. A konyhába mentem ahol Ji Hoo próbált rendet teremteni.

- Hát felébredtél Drágám? – nézett rám bájosan mosolyogva. – Kipihented magad?

- Igen. – válaszoltam szintén mosolyogva. – Ki kellett pihennem a történteket.

- Megértem. Szörnyű volt a tegnap esti vita is. – tűnt el arcáról a boldogság. – Tudom, nehéz elhinni, de ő nem ilyen. Egy nagyon aranyos, és érzékeny fiú.

- Sajnos nekem azt az oldalát elég kevésszer mutatja meg. – sóhajtottam. – De mindegy is. Elmegyek, sétálok egyet. Kiszellőztetem a fejem. Ha kérdezi, szólnál neki?

- Nincs itthon. Hajnalban beült az autójába és elment. Azt mondta, majd vasárnap este érkezik. – magyarázkodott.

- Ez komoly? A veszekedés után csak úgy elmenekül a probléma elől? – trappoltam ki mérgesen az ajtón.

Már tényleg nagyon rám fért a friss levegő. Valahol muszáj volt levezetnem a felgyülemlett feszültséget. A közeli parkba mentem, amin egy kis patak folyt keresztül. Leültem a partjára, és kavicsokat kezdtem beledobálni.

- Szia So Hyun! – üdvözölt mosolyogva Song. Épp egy lány kezét fogva sétált felém. De ez a lány túl ismerős volt számomra. Vállig érő barna haj, és szemüveg.

- Min Seo? – néztem rá hatalmasra nyílt szemekkel. – Ti meg..? – mosolyodtam el.

- Hello. – köszönt bíbor vörös arccal a lány, a szemkontaktust pedig próbálta kerülni.

- Nos, ő itt a barátnőm. – jelentette ki megszokott kisfiús mosolyával Song.

- Mi? Ti együtt vagytok? Mégis mióta? – sorakoztattam fel előttük kérdések egész sorát. Nagyon rég láttam utoljára June húgát. Azóta sokat nőtt, és persze rengeteget változott. Levágatta a haját, ami így sokkal jobban állt neki. Jóval nőiesebb volt vele.

- Nos, nem régóta. – néztek össze mosolyogva. – 3 hónapja kezdtünk el randizgatni, amikor véget ért az előző tanév. – magyarázkodott Song.

- Azta, erről teljesen lemaradtam. Meglátszik, hogy nem vagyok valami társasági ember. – vakartam meg tarkómat nevetve. – Gratulálok nektek. Édesek vagytok együtt.

- Köszönjük. – válaszolta még mindig elpirultan Min Seo. – De, kérlek, erről ne szólj a bátyámnak. Azt szeretnénk, ha tőlünk tudná meg.

- June még nem tudja? – lepődtem meg. Tudtam jól, hogy nagyon közeli a kapcsolatuk, ezért is volt meglepő számomra.

- Még nem mondtuk el neki. – szólt közbe a fiú.

- Igazából el akartam, de annyi dolga volt, hogy sose volt rá idő. – sütötte le tekintetét az előző mellett álló.

- Tőlem nem tudja meg. – tettem mutatóujjam, szám elé, jelezve, hogy hallgatok erről. – De a helyetekben sietnék. A suliban a lányok elég pletykások. – húztam el a szám.

- Ne is mondd. Tifanny így is majdnem rajta kapott minket a múltkor. – sóhajtott Min Seo. – De majd beszélek a bátyámmal.

- Most viszont megyünk, mert 1 re van asztalfoglalásunk. – köszöntek el, s magamra hagytak.

Hanyatt dőltem a patak parton, s az eget kezdtem el kémlelni, a felhők szebbnél szebb formáját.

- Nem hittem, hogy itt botlunk egymásba. – takarta el előlem valaki a napot.