Csak ültem ott az öltöző egyik padján egy szál törölközőben, és sírtam. A ruháim csurom vizesek voltak, így nem volt mit felvennem. A világ legszerencsétlenebb emberének éreztem magam.

Ekkor egy lány lépett be, aki egyből odasietett hozzám.

- Jól érzed magad? – guggolt le elém.

- Persze. – sóhajtottam.

- Akkor miért ülsz itt egy szál törölközőben? A végén még megfázol. – intett óva.

- Vizes lett a ruhám. – adtam a rövid választ.

- Hmm, várj csak! – szaladt el, de amilyen gyorsan elment, úgy vissza is jött. – Nem valami nagy szám, de a célnak épp megfelelő. – nyújtott át egy összehajtott csomagot.

- Ez micsoda? – kérdeztem meglepetten. A sulis lányok, általában nem valami kedvesek velem, már csak azért sem, mert a legjobb barátom egy fiú.

- Ruha. – mosolyodott el. – Vészhelyzetekre mindig hordok magamnál egy pluszt.

- Köszönöm. – viszonoztam gesztusát, majd széthajtottam és felvettem. Egy combközépig érő, derékig passzos, aztán lenge, fekete egybe ruha volt.

- Nagyszerűen áll rajtad. – dicsért meg.

- Köszönöm. Örök hálám. – öleltem meg a lányt. – Holnap visszaadom. Hogy hívnak?

- Min Hayun vagyok. – válaszolta barátságosan. – De ne aggódj miatta. Neked adom.

- Ez esetben, ezt is köszönöm. – nevettem. – Remélem, még beszélünk. Most viszont sietnem kell, mert elkések! – szedtem össze cuccaim, s miután elköszöntem egyenesen az elzárásra siettem.

Szerencsémre a tanár még nem volt sehol. Leültem a megszokott helyemre. Könyveimet az asztalra pakoltam, amit B.I észre is vett.

- Na, végre! Már kezdtem aggódni, hogy nem jössz. – állt fel helyéről, s a padom elé guggolt. Az asztalomra könyökölt, fejét pedig megtámasztotta. Reméltem, ha nem válaszolok talán békén hagy, de nem így lett. Csak bámult rám. Hatalmas barna szemeivel, és mosolygödröcskéivel pedig a várt hatást érte el nálam. Zavarban éreztem magam, így muszáj volt megszólalnom.

- Kérlek, hagyj! Ülj vissza a helyedre, és csináld azt, amit eddig. – sóhajtottam.

- Eddig rólad gondolkodtam, de most, hogy itt vagy, miért is kéne gondolnom rád, ha beszélhetek is veled? – elmélkedett. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Ha Bobby megtudja, nem fog kegyelmezni.

- B.I, kérlek! – hajtottam le fejemet.

- Van egy ajánlatom. – jelentette ki, kezével pedig finoman állam alá nyúlt, megemelve ezzel fejem. – Érdekel?

- Miféle ajánlat? – húztam fel a szemöldököm.

- Korrepetállak matekból. – mosolyodott el. – Nekem egész jól megy, és a segítségemmel te is könnyen megtanulod.

- És hol van ebben a csel? – ráztam meg a fejem.

- Ugyan, miért gondolod, hogy van benne csel? – nevetett, de én válaszul csak keresztbe fontam kezem. – Úgy látom, túl jól ismersz... Nos, legyen, akkor elmondom a teljes ajánlatot. Korrepetállak, cserébe te eljössz velem egy randira.

- Na, ez az a B.I, akit én ismerek. – nevettem fel. – De tudod mit? Elsőre tényleg azt hittem, hogy önzetlenségből segítenél. Már kezdtem elfelejteni, milyen alattomos is vagy valójában.

Mielőtt nagyon kikelhettem volna magamból, megjelent a tanár úr, aki egyből rendet tett. Óra végéig, mint a kisangyalok, úgy dolgoztunk. Végül megszólalt a csengő, ami az elzárásunk végét jelentette. Összepakoltam a cuccom, és épp menni készültem, de a tanár visszatartott.

- Magával beszélni szeretnék. – nézett rám szúrós tekintettel.

- Miről lenne szó? – kérdeztem meg félénken.

- Véletlenül sikerült kihallgatnom amit Hanbinnal beszéltek. Úgy gondolom el kéne fogadnia az ajánlatot. Legalábbis meleg szívvel ajánlom, ha nem akar bukni a tantárgyamból. – tette kezét vállamra.

- De én...Én nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. – elleneztem.

- Ahogy érzi. De én a maga helyében megfontolnám. – nézett egyenesen szemembe. Tekintete mindent elárult. Tudtam, hogyha elutasítom Hanbint, azzal a bukásom papírját írom alá. – Elmehet!

- Igen is! – hajtottam le a fejem, majd kihátráltam a teremből. Fogalmam sem volt, mégis mit kéne tennem. Ha elfogadom, akkor Bobbynál húzom ki a gyufát, ha nem, akkor viszont a tanár úrnál.

A folyosó üres volt, és kihalt. Egy árva lélek nem volt már itt. De ez érthető. A legtöbb gyerek nem szereti a péntek délutánját az iskola falai közt tölteni. Lassan, szinte, mint egy zombi sétáltam a kijárat felé. A suli lépcsőn pedig B.I –ba botlottam.

- Na? – nézett rám kérdőn.

- Egy utolsó szemétláda vagy. – közöltem vele őszinte véleményem.

- Az lehet. – bólintott együttértően. – De én mindig megszerzem, amit akarok.

- És most mégis mit akarsz? – csapkodtam idegesen. – Hisz neked mindened megvan.

- Téged. – adta az egyszerű választ, és finoman megfogta a kezem.

- Hanbin...- próbáltam elhúzódni, de ő felállt a lépcsőről és követett.

- Úgyis az enyém leszel. – suttogta.

- So Hyun! – szólított meg egy ismerős hang. . Testemen borzongás lett úrrá. Nem tudtam megmozdulni. Csak álltam ott, és szinte teljesen elhagyott az erőm. – Minden rendben? – állt meg mellettünk.

- Persze haver. – öklözött le vele B.I. A szám csak nem tátva maradt. Mégis mióta vannak ők ennyire jóba?

- Ideje indulnunk! – fordult felém Bobby. Válaszul, csak szorgosan bólogattam. Elköszönt Hanbintól, majd beszálltunk a kocsiba. Vártam, hogy majd kérdőre von, de ez nem történt meg. Így csak még idegesebb voltam.

- Oppa, én... - szólítottam meg félénken. Szívem a torkomban dobogott. – Tudom, hogy szabályt szegtem. – kezdtem el babrálni ruhám alját. – De meg kell értened. A tanár kötelezett rá. Muszáj volt megtennem. Kérlek, kérlek ne... – törtek elő könnyeim. A kocsi hirtelen megállt, és egy kezet éreztem meg a combomon.

- Nem haragszom. – mosolyodott el.

- Nem..? – szipogtam.

- Nem. És ne sírj. Nem szeretnélek sírni, látni. – törölte meg arcom. – Emellett ha mindent elmondasz, és nem teszel olyan, amit nem engednék...

- Köszönöm. – hajoltam meg.

- De arról ne feledkezz meg, hogy az enyém vagy. Csak az enyém. – komolyodott meg a hangja. – Értve vagyok?

- Igen. – bólintottam.

- Nos, ez esetben, tessék. – nyújtotta át a tárgyat, amit még beköltözésemkor vett el tőlem.

- Visszakapom? – lepődtem meg. – Hogy hogy?

- Megbízom benned. – adta a rövid választ.

- Köszönöm. – engedtem el egy halvány mosolyt. Az első dolgom volt, hogy írjak June-nak. Nem volt iskolában, és ez elég szokatlan. Szinte sosem hiányzik.

Már épp elrakni készültem a telefont, amikor egy üzenetem érkezett.

„ Nos, hogy döntöttél?"

Hanbin