Az utolsó óránk után hazaindultunk. Durcásan szálltam be az autóba. Nem akartam beszélni Bobbyval. Becsatoltam a biztonsági övem, s az ablak felé fordultam.

Az út csendben telt. Se ő, sem pedig én nem szóltunk egy szót sem. Leparkoltunk a ház elé. Mérgesen betrappoltam, egyenesen fel az emeletre.

A szobámban a szekrényen lévő tükörhöz mentem. Megpillantottam a szám, ami akkorra már elég csúnyán festett, és fájt is. Hanyatt dőltem az ágyon, arcomat pedig párnámba temettem.

- Minden rendben drágám? – nyitott be a szobába Ji Hoo.

- Persze. – dörmögtem a párnáról fel nem kellve.

- Mutasd a szád! – fogott finoman csuklómra.

- Annyira nem gáz. – mutatom meg neki sebem.

- Azért ezt szépnek sem mondanám. – csóválta fejét. – Kend be! – nyújtott át egy tubusos krémet.

- Köszönöm. – jutalmaztam gesztusát egy öleléssel.

***

Estefelé járt. Nem voltam éhes, így kihagytam a vacsorát. Meg voltam fürödve, és már telefonomat is töltőre tettem. Aludni készültem. Kinyílt az ajtóm, s Bobby lépett be rajta.

- Sajnálom a ma történteket. – ült le elém az ágyra. – Nem akartam, hogy megsérülj. Elborult az agyam.

- Felejtsük el. Nem számít. – rántottam meg a vállam. – Viszont valamit szeretnék tisztázni veled. June a legjobb barátom, éppen ezért megkérlek rá, hogy ne bántsd őt. Ha pedig mégis megtennéd, olyat teszek, amit még én magam is megbánok.

- Édes vagy, amikor fenyegetőzöl. – mosolyodott el.

- Nem csak fenyegetőzöm. Komolyan is gondolom. – ráncoltam össze szemöldököm.

- Rendben. Nem fogom bántani. Egy újjal se érek hozzá. – nevetett. – De akkor...

- Akkor? – néztem egyenesen szemébe.

- Bizonyítsd be, hogy szeretsz! – vált elszánttá tekintete. Közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt. A szám iszonyatosan fájt a seb miatt, emellett a szívem is. Szerettem őt, de ez akkor sem mehetett így tovább. Eltoltam magamtól.

- Már bebizonyítottam, de téged ez nem érdekelt. – szorítottam össze kezem. A takarómat kezdtem szorongatni. – Mégis mit kéne még tennem?

- Bizonyítsd újra! – hajolt közelebb. – Emellett akkor te voltál rossz kislány. Kijárt már egy kis büntetés.

- Örülök, hogy te ezt ennyire félvállról veszed. – nevettem fel. – De tudod, nekem ez volt az első alkalmam. Nem éppen így akartam túlesni rajta. Másképp is megkaphattad volna, ha ezt akartad.

- Sajnálom, de már nem bírtam tovább visszafogni magam. Kívántalak, és attól féltem más kaparint meg. De ezt nem engedhettem. Hozzám tartozol. – jelentette ki. – Nem akartam, hogy fájjon. – simogatta meg az arcom.

- Már mindegy. Most viszont kérlek hagy magamra! Aludni szeretnék. – dőltem hanyatt az ágyon. Az az csak dőltem volna. Elkapott a derekamnál fogva, s visszarántott.

- Csókolj meg!

- Nem! Nem szabad. – próbáltam visszafogni magam. – Most kentem be a szám, ha megcsókolsz, hiába való volt. Így sose gyógyul meg.

- Rossz kifogás. – nyalt végig száján. – Nem kérlek többször. Ne kelljen erőszakhoz folyamodnom!

Én sem akartam, hogy ezt tegye. De vágytam közelségére, és csókjára is. Ugyanakkor muszáj volt távolságtartónak mutatnom magam.

Eleget tettem utasításának. Közelebb hajoltam hozzá, majd megcsókoltam. A szám elképzelhetetlenül fájt, ajkai mégis jól eső érzést nyújtottak.

- Most már megfelel? – lihegtem.

- Ah, még mindig imádom a csókod ízét. – engedett el egy pimasz mosolyt, amitől fejembe szökött az összes vér. Teljesen zavarba hozott. Megint.

- Megkaptad, amit akartál. Kérlek, most már hagyj! – fordultam el tőle.

- Nem. – nevetett.

- A múltkori hibámért már megbüntettél, így kvittek vagyunk. És most is megtettem, ami kértél. Mit szeretnél még? – néztem rá értetlenül.

- Veled aludni. – feküdt be mellém az ágyra. Kezét körém fonta, s magához rántott. – Tudom, hogy most utálsz, és a pokolra kívánsz, de én szeretlek téged.

- Ezt nehéz elhinnem. – sóhajtottam. – Tudod, én is próbáltalak szeretni, de te nem hagytad.

- Most hagyni fogom! – nyomott egy gyengéd puszit arcomra. Bár féltem, nem ellenkeztem tovább. Egymással töltöttük az éjszakát.

Reggel hamarabb felébredtem, mint ő. Felé fordultam és néztem, ahogy alszik. Annyira édes volt. Hozzá bújtam, kezem pedig köré fontam.

- Ez azt jelenti, hogy mégsem utálsz? – nyitotta ki egyik szemét, s rám pillantott.

- Nem tudlak utálni. Túlságosan is szeretlek. – mosolyodtam el. Közelebb mászott. Meg akart csókolni, de végül, a homlokomra nyomott egy puszit. – Ezt meg...? – néztem rá hatalma értetlen szemekkel.

- A szád...Nem akartam fájdalmat okozni. – magyarázkodott, mire én csak még inkább elcsodálkoztam gyors hangulatváltozásán.

- Amúgy, egy kérdés már régóta nyomja a lelkem...- ültem fel az ágyban.

- Tedd csak fel. Ha tudok, válaszolok. – utánozta le mozdulatom.

- Rendben. – fordultam felé teljes testtel. – Mindig is tudni akartam, hogy... Honnan tudtad, hogy a szüleim el akarnak adni? És miért vettél meg?

- Sejtettem, hogy ezt a kérdést előbb vagy utóbb felteszed majd. – mosolyodott el. – A kérdés második felére a válaszom, szívességből. Aztán mikor megláttalak, beindítottad a fantáziám. Úgy gondoltam, ez a szívesség még a hasznomra is válhat. Aztán rájöttem, hogy te nem olyan kis ribi vagy mint a több lány. Azt akartam, hogy csak az enyém légy. Ezért is állítottam fel neked azokat a szabályokat.

- Vagyis, ez mind erre ment ki? – nevettem el magam.

- Igen. – rázta meg a fejét. – Szinte vártam, hogy megszegd valamelyik szabályom, és az ágyamba köss ki. De te túl jó kislány voltál. Ezért gondoltam másfelől közelítem meg a dolgokat.

- Végül is elérted, amit akartál. Vagy nem? – pimaszkodtam vele.

- De. És sajnálom. Csak magammal és a saját vágyaimmal foglalkoztam. Nem törődtem azzal, hogy te akarod e ezt, vagy sem. – sóhajtott fel. – Aznap pedig, mikor Hanbin majdnem megcsókolt, ideges lettem. Nem akartam, hogy hozzád érjen, vagy, hogy bármilyen kapcsolatot létesítsen veled.

- Kis féltékeny. – nyomtam egy puszit arcára. – Ha már az elején elmondtad volna, mit érzel, nem kellett volna ezeken keresztülmennünk. – birizgáltam haját.

- Tudom. És emiatt is bocsánatot kérek. – fordult felém tekintetével.

- Nem haragszom. – bújtam hozzá. – Csókolj meg!

- Hogy? – lepődött meg. De ezzel nem volt egyedül. Én magam is meglepődtem kérésemen.

- Csókolj meg! – ismételtem meg halkabban. Újra zavarba jöttem.

- De a szád. Fájni fog. – pillantott az említett testrészemre.

- Kim Jiwon! Én kérem, hogy csókolj meg! Ne foglalkozz azzal a pici sebbel. – ültem ölébe. Derekamra fogott, majd érzéki csókba vont. Végül levegőhiány miatt váltunk szét.

- Most már válaszolnom kell a másik kérdésedre is. – jelentette ki sejtelmesen. – Erről az egészről egyetlen egy ember tehet. Az aki annyira szeret téged, hogy rávette a saját szüleid, hogy ezt tegyék veled, csak, hogy téged megmentsen tőlük.

- Kiről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Gyere, inkább megmutatom. – mászott ki alólam. Finoman megfogta a kezem, majd a nappaliba vezetett. A kanapén egy fiatal férfi ült, de a sapkájától és maszkjától nem látszott az arca. Nekem azonban túlságosan is ismerős volt. Végül felállt. Levette a maszkját, majd a sapkáját is.

- Jay? - fagyott arcomra a mosoly.

VÉGE