- Nos, a feladat egyszerű. – csapta össze a tenyerét Jinki. Minsu értetlenül fürkészte a piros zászlót, amit Jinki lengetett előttünk, én meg csak aludni akartam. – ilyen zászlóból van még 15 elrejtve--

- Ne csináld ezt velem! – estem kétségbe. – Múltkor is elvesztem!

- Ne aggódj csibe, ismerem ezt a helyet, mint a saját tenyeremet. – bökött vállon Minsu, és biztatóan rám mosolygott.

- Na, szóval, nektek csak 5-öt kell megtalálnotok ahhoz, hogy nyerjetek. Viszont ha Jungkook és Sehun előbb megtalálja a többi 10-et, akkor vesztetek--

- Miért pont Sehun és Jungkook?! – kiáltott fel Hyuk. – ők a legjobb zászlókeresők egész sohaországban! Ennyire nem akarod, hogy elveszett fiúk legyenek?

- BEFEJEZHETEM?!? – üvöltött Jinki. – Köszönöm... Szóval azért őket választottam, hogy fair legyen. Küldhettem volna az ikreket is, de ők összevesztek volna út közben, Hyuk, te pedig nekem segítesz.

- Nem is vesztünk volna össze!

- Nem is vesztünk volna össze! – mondták kánonban.

- Ne utánozz!

- Ne utánozz! – néztek egymásra, majd elkezdték püfölni egymást.

- Na látod! – mutatott rájuk Jinki. – összesen két órát kaptok—

- Az mire elég? – kiáltott fel hírtelen Minsu.

- MENJETEK A FENÉBE, HA NEM VÁRJÁTOK MEG A MONDANDÓM VÉGÉT! – akadt ki Jinki - Menjetek! Ne is lássalak titeket. – fogta a fejét, mintha megfájdult volna, mondjuk, lehet. – Aigoo menjetek már! – hessegetet el minket.

**

- Szóval van két óránk arra, hogy megkeressünk 5 zászlót... Lehetetlen. – jelentettem ki egyszerűen.

- Minden lehetséges, csak ami lehetetlen az egy kicsit tovább tart! – indult el Minsu valamerre. Mivel azt mondta, hogy ő jól ismeri a helyet, ezért nyugodt szívvel mentem utána.

Miközben gyalogoltunk, megrohamoztak a gondolatok. Vajon Jane mama aggódik értem? Vagy egyáltalán hogy telnek a napok itt? Ott még mindig az a nap van? Vagy ott több nap eltelt, mint itt? Egyáltalán miért kellett kiabálnom mamával? Olyan hülye vagyok!

- Van ötleted, hogy találjuk meg a zászlókat? – zökkentett ki gondolataimból Minsu.

- Igazából, ni... - néztem körbe, majd megakadt a szemem egy vörös zászlón, a fa teteén. – Nézd, ott van egy! – mutattam felfele. Minsunak felragyogott a szeme, majd rögtön a fa felé futott.

- Ez egy kurva nagy fa... - tette csípőjére a kezét. – Most mit csinálunk?

- Hát felmászunk... - mosolyogtam rá, majd különböző fogásokat kerestem a fán, és amikor megtaláltam őket, megkapaszkodtam.

Minsu lent maradt, elmondása szerint, ha leesnék, legyen, ki elkapjon. Már a legtetején álltam a fának, szemmagasságba a zászlóval, már meg is fogtam, de akkor hírtelen megcsúszott a lábam, és a zászlóval együtt zuhanni kezdtem. Abban a pillanatban lepergett az életem a szemem előtt. A jó és a rossz dolgok egyaránt. Becsuktam a szememet, nem akartam látni azt, mikor becsapódom. De a becsapódás nem történt meg. Kinyitottam a szememet, akkor láttam, hogy Minsu fogott szorosan a karjaiban, és mosolygott rám.

- Na látod, megérte lent maradnom.

- Számolnom kéne, hogy Sohaország hányszor vette el a férfiasságomat.

- Édesem, attól vagy férfi, ami a lábad közt lóg. – nevetett ki Minsu.

- De basszus, engem menteni kell mindenhonnan, mert egy pancser vagyok! Aish, majdnem meghaltam! – ráztam a fejemet, miközben Minsu letett a földre.

- Meghalni? Max bordatörés, csibe. Azért nem olyan magas ez! – végig néztem a fán.

- Igazad van... De megvan az első vörös zászló! – lengettem meg.

- Majdnem akkora, mint te.

- Css megvan, és kész! Na vajon hol lehet a többi...

**

- Ez az! – lelkendezett Minsu. – Négy darab már van! Már csak egy kell!

- Hihetetlen, hogy ilyen lehetetlen helyekre rakták... - vánszorogtam utána, vele ellentétben teljesen lehangolódva. Komolyan mondom, olyan helyekre rakták, ahonnan az isten se teremtette volna ki szebben. – Hol az a retkes ötödik?

- Azt hiszem megtaláltam... - nézett rám ijedten Minsu, majd előre mutogatott. Nem értettem, mit mutat annyira, ezért az ujjai irányába néztem, és akkor megértettem... Ott volt egy nagy tigris, ami körülötte mászkált. – Na baszki...

- Nem mondhattam volna szebben...

- Hogy visszük el onnan? – mormogta maga előtt. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon hogy csábíthatnánk el egy nagy tigrist a zászló mellől. A tigris nagy, a lehetőség kevés, az isten nem segít meg, ráadásul egyetlen hiba, és darabokra tép.

- Jó kérdés... - néztem volna Minsura, de az már nem volt mellettem. – Ez meg hova...

- FUTÁS!!! – üvöltötte nekem -, el sem hiszem de,– az ötödig zászlóval, utána meg a tigris.

- Ez a punk... - ráztam a fejemet.

Megszerezte, de egy háziállatot is kapott mellé. Méghozzá az a háziállat, ha elkapja, élve megeszi. Ez hülye... Még éppen sikerül elkapni azt a pillanatot, mikor szélsebesen felmászik az egyik fára, a tigris meg köröz körülötte. Csak a fejemet ráztam, majd odaüvöltöttem, hogy már csak 50 perc maradt, siessen, ha még vissza akar érni időben.

**

- Nesze Jinki, itt az öt, most már elmehetsz a picsába! – mérgelődött Minsu, és hozzávágta Jinkihez, aki még időben elkapta, mielőtt fejbe vágja az öt zászló.

- Hé mivel érdemeltem ki, hogy így beszélj velem? – biggyesztette le az ajkait az említett.

- Hogy mit csináltál... HOGY MIT CSINÁLTÁL?!? Majdnem megevett egy Tigris! Egy tigris!

- Akkor én mit mondjak? – néztem mérgesen Minsura. – Majdnem megmart egy kígyó, lezuhantam egy fáról, ráadásul szőrös pókok voltak mindenhol rajtam... Mindenhol! – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – Jinki legalább azt mond, hogy sikerült- e teljesíteni.

- Sikerült. – mosolygott ránk büszkén Jinki. – Mostantól elveszett fiúk vagytok!

- Hála az égnek... - ültem le egy kiskőre, hogy kifújhassam magam.

- Ezt megünnepeljük! – üvöltötte Hyuk, leugorva a fáról.

**

Este az összes elveszett fiú az asztalhoz ült, és ettek, ittak. Jól éreztük magunkat, mindenki üvöltött, Minsu túltette magát a tigrisen, és Tae is újra vidám volt. Örültem neki, hogy a barátaimnak nevezhettem őket. Életvidám volt az összes, és úgy éreztem, bennük igazán megbízhatok. Boram vidáman nevetett egy-egy poénon, Tae mellém ült, és különböző történeteket mesélt nekem Sohaországról. Például azt is megtudtam, hogy Hooknak miért nincs meg a balkeze. Egy pillanatra felnéztem, hogy végignézhessek a többieken, akkor láttam, hogy Jinki és Jungkook sehol se voltak. Elkezdtem aggódni, ezért Minsunak szóltam, hogy megkeresem őket. Gyorsan felpattantam, majd körbe néztem a faházakban, a tónál, de még a bokrokba is belenéztem. Meg is találtam Jinkit, amint éppen nagyokat sóhajtozott, és nézett valamit egy bokor mögül. Halkan mellésettenkedtem, és meglestem, hogy mit néz annyira. A bokor másik oldalán Jungkook ült a földön nekünk háttal, és rajzolt. Nem tudom, mit, de teljesen belemerülhetett a munkájába, ha nem halotta meg eddig Jinki sóhajait. Ránéztem Jinkire és megkérdeztem:

- Szerelmes vagy Jungkookba?