Komolyan mondom, életemben először önszántamból megyek Londonba, erre elrabol egy tündér, pár indián, megkerget egy orrszarvú, kétszer nyakon öntenek, még a kalózok is elrabolnak fürdés közben, és akkor még csak a harmadik napomat töltöm. Ezek után, ha valaki azt mondja, hogy unalmas életem van, arcon röhögöm. Most is itt ülök a földön, hozzákötve az árbochoz, a kalózok meg méregetnek engem, főleg az az öt fiú, aki idehozott. Itt mindenki megváltónak hisz? Ugyanolyan átlagos vagyok, mint bárki már, talán még rosszabb is, mégis engem rabolnak el. Itt nem hallott senki az emberi jogokról? Egyáltalán miért rabolnak el? Mim van, ami nekik nincs? Mit tettem, ami nekik nem tetszett? Mit akarnak tőlem?

- Üdvözöllek a hajómon. – lépkedett előttem gőgösen az a férfi, akitől tegnap útbaigazítást kértem. – James Hook vagyok.

- Hongbin. – biccentettem felé.

- Kedves Hongbin, hadd mutassalak be a barátaimnak. – mutatott körbe. Elég furcsa fazonok voltak, viszont hatalmas nagyok, idősek és félelmetesek is. Talán csak az az öt fiú volt velem egyidős.

- Hongbin~ - énekelte a nevemet a magas fiú, azt hiszem Onejunnt mondott, mikor kirántott a vízből. Még jó hogy adott egy percet felöltözni. – Szép neved van. Remélem, majd közelebbről is megismerhetlek. – nyalta meg a szája szélét. Hatalmasat nyeltem. Remélem, nem úgy érti a „közelebbről"-t, mint amire én gondolok.

- Minsu. – biccentett a szőke is felém. Ezután a maradék három is benyögte a nevét.

- Ne haragudj, hogy ilyen kegyetlenül ideráncigáltak a fiúk, nézd el nekik, még fiatalok, dúlnak bennük a hormonok. – guggolt le elém Hook, majd a jobb kezével megragadta az államat, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Egyetlen célból hozattalak ide a hajómra. Hol az aranykampóm?

- Fogalmam sincs.

- Ne hazudj. – lökte el a fejelem, majd felállt. – A te barátaid hóbortja ellopni mások cuccait, hogy értelmetlen játékokat játszanak.

- Higgye el nekem, az miatt vesztem el minimum kétszer Sohaországban, nem hogy a kampót nem tudtam, hol van, de azt se tudtam, hogy én hol vagyok! – feleltem mérgesen. Ne rajtam keresse, még csak látni se láttam.

- Ha nem tudod, hát nem tudod. – fordult el tőlem. –Fiúk, a tömlöcbe! – adta ki az utasítást. Abban a pillanatban az öt fiú megindult felém.

***

Olyan két órája lehetek itt, nem tudom, itt nincs ablak, hogy kiláthassak. Csak ültem, és vártam a csodát, nem tudtam mást csinálni, feladtam. Minden négyzetcentimétert végig néztem, hátha ki tudok jutni, de semmi. Ha ez egy rohadt rémálom, akkor szeretnék felkelni! Egész életemben nem csináltam semmi rosszat. Tűrtem a megalázást az iskolában, jól tanultam, mindig szót fogadtam a szüleimnek, nem szöktem meg este a barátaimmal, mindig segítettem anyunak, egy szóval: nem voltam rossz gyerek. Talán nem is voltam gyerek. Amióta az eszemet tudom, sosem játszottam senkivel. Apa szülei mindig azt mondták, hogy egy okos, és értelmes gyerek vagyok. Azt mondták, hogy gyerekként úgy gondolkoztam, mint egy felnőtt. Nekem nem volt gyerekkorom. Nem engedhettem meg magamnak. Kitűnő eredményeim voltak a gimnáziumban. Folyton csak tanultam, tanultam, tanultam és tanultam. Hol rontottam el? Nyugodt életem volt addig, ameddig ide nem kerültem. Itt felfordult az életem fenekestül. Találkoztam ezzel a Péterrel, akit Wendy mama mindig hajtogatott nekem. Utáltam olyankor mamával beszélgetni. Mindig csak róla áradozott. Utáltam Pétert is. „Ő mitől jobb nálam" – mindig ezt gondoltam. Most már tudom. Sok mindenben. Tegnap olyat tett velem, amit életemben először tapasztaltam. Megdobogtatta a szívemet.

***

- Itt van a mi hercegnőnk. – lépett a cellám ajtaja elé Onejunn.

- Hercegnő az apád te gyökér. – néztem rá szúrós szemekkel.

- Valaki ma nagyon harapós kedvében van. – benyúlt a rácsok közt, és végig simított az arcélemen. – Gyönyörű vagy amikor morgolódsz. – hátrahúzódtam, nem akartam, hogy megérintsen. Kihúzta a rácsok közül a kezét, de megkapaszkodott bennük. – El sem tudod képzelni, milyen mocskos dolgokat tettem volna veled annál a kicsi tónál. – végignyalt a száján, majd perverzen rám mosolygott. – Ha nem lettek volna ott a társaim, meg is tettem volna. Szerencséd, hogy nem egyedül voltam. – hatalmasat nyeltem. – Majd még jövök hercegnőm~ - dalolászta vidáman, és gyorsan felszaladt a lépcsőn.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belé, de egy biztos: nem normális. Mikor azt hittem, hogy nyugtom lesz, újra nyílt a lépcső felöli ajtó, és az a szőke fiú futott le, aki másodjára mutatkozott be, valami Minsoo vagy Minsu volt.

- Gyorsan ismertetem a tervemet veled, nem kockáztathatom meg azt, hogy lebukjak. Figyelj ide, mert nem magyarázom el még egyszer. – nézett rám szigorúan a szőke. – Megkeresem azt a Péter gyereket, meg a többi barátodat, hogy ki tudjalak hozni innen.

- Miért tennél ilyet? – néztem rá értetlenül.

- Mert akár hiszed, akár nem, nem akarom, hogy bajod essen, már pedig, ha itt maradsz, a csinos segged fogja megbánni. Annyit segíts, hogy hol találom meg az elveszett fiúkat.

- Ott a tónál volt egy nagy fa. A fától kell vissza menni egyenesen addig, ameddig egy fenyőt meg nem látsz. Ott balra fordulsz, egyenesen mész, és megtalálod valamelyiket. – próbáltam minden létező emlékemet összerakni, hogy rendes útleírást tudjak adni.

- Köszi! Sietek. – és amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen tűnt el. Nem tudom, hogy tényleg segíteni akar nekem, vagy ez valami csel volt. De az a biztos, hogy én is észrevettem, ha nem ment meg valaki, akkor nem úszom meg szárazon...

***

E/3

Minsu amilyen gyorsan csak tudott futott, hogy időben megtalálja Hongbin barátait. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy fogolynak akar majd segíteni, de olyan ártatlannak tűnt, nem érdemelné meg, hogy Onejunn hozzáérjen. Követte Hongbin utasításait, befordult ahol kellett, de nem figyelt eléggé, és belelépett egy hurokba, aminek az lett a vége, hogy a lábainál fogva felrántotta őt a kötél, és fejjel lefele lógott. Ekkor csatakiáltás hallatszódott és pillanatok alatt ott termet hat fiú, és mint a pinyátát, ütni kezdték.

- HOL VAN HONGBIN? – üvöltözték egyszerre. Minsu teljesen meg volt róla győződve, hogy ezek zakkantak.

- ÁLLJ! – üvöltötte el magát egy tündérlány, majd szélsebesen ott termett Minsu arca előtt. – Mit tettetek Hongbinnal? – fortyogott a dühtől.

- Azért jöttem, hogy szóljak, Hongbint elrabolták, és nem lenne rossz, ha jönnétek segíteni, hogy hogyan mentsük meg őt, mielőtt valaki szépen megerőszakolja. – jött rá a válasz, egy kis gőggel.

- Kalózok... Ti mindig ilyen nagyképűek vagytok.

- Ti meg mindig ilyen zakkantak. – szemtelenkedett tovább Minsu, annak ellenére, hogy a szíve majdnem kiszakadt a helyéről, annyira vert. – De veszekedés helyett nem bánnám meg, ha leszednétek innen, mert Hongbin nem sokáig marad szűz hátulról, ha itt szarakodtok, és játszotok!

- Mutasd az utat! – hallatszott egy hang a felette lévő faágról. Péter állt a faágon teljesen elsötétedett tekintettel, a kiskését beleállítva a fába, ami tövig belefúródott a kéregbe. Minsu hatalmasat nyelt.

- Baszki összefostam magam, ez a gyerek mindig ilyen ijesztő?

- Megölöm... - motyogott tovább Péter magában.

***

Hongbin

A hátamat a hideg falapnak nyomtam, és próbáltam magam nyugtatni, hogy nem lesz semmi bajom, hogy ez csak egy álom, és nincs okom félni. Sohaország elveszi tőlem az összes férfiasságomat. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a szörnyektől fél az ágya alatt. Ajtócsapódást hallottam, és reménykedve néztem fel, de a reményem meghalt, amint az illető belépett az ajtón. Onejunn önelégült mosollyal közelítette meg a cellám ajtaját, majd elővett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta a cellám ajtaját.

- Megmondtam hercegnőm, még visszajövök.

Elkapta a két kezemet, és a hátam mögé kötötte, majd egy kendőt rákötött a szememre. Innentől kezdve nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy felránt a földről, és maga után húz. Nem sokat mehettünk, mert egy kanyarnál befordult, majd lökött rajtam egyet. Miközben én zuhantam, ő bevágta az ajtót. Nagy meglepetésként ért, hogy puhára estem, de mozdulni se mertem.

- Hercegnőm, olyan szép vagy így teljesen kiszolgáltatottan.

- Mi-mit csinálsz? – kezdtem el pánikolni, mikor megéreztem kezét a combomra simulni.

- A fellegekbe foglak repíteni... – simogatni kezdte a combomat egyre feljebb, miközben ajkait a nyakamra tapasztotta, és a bőrt szívogatta.

Kétségbe estem, mert nem láttam, mit csinál, ellenkezni se tudtam, mert a lábamon ült, a kezeimen meg én feküdtem. Üvölteni akartam, de nem tehettem meg, mert akkor csak még több nézőt vonzok ide. Az egyik kezét a pólóm alá csúsztatta, és hideg ujjaival a hasfalamat cirógatta. Eközben a másik keze a belsőcombomat simogatta, majd a nadrágövemhez nyúlt, és elkezdte kicsatolni. Ekkor elpattant bennem valami, és egy halk nyögés után elüvöltöttem magam. Nem érdekel, hogy ki jön ide, ki nem, nem akarom, hogy megerőszakoljanak! Az üvöltésem után durván a számra tapadt, tépte, harapta, amennyire csak tudta. Aztán hallottam, ahogy az ajtó kivágódott, és hangos üvöltözés keletkezett, Onejunnt hirtelen, mintha valaki leszedte volna rólam, már nem éreztem a súlyát magamon. Nem tudtam kivenni, hogy ki mit mond, vagy tesz, csak egy nevet hallottam tisztán, és mikor valaki levette a szememről a kendőt, akkor az arcát is láthattam, amint Onejunnon ülve, idegesen kiabál a többiekkel, akik nem hagyják, hogy kárt tegyen Onejunnban.

- Taehyung...