- Hongbin... Ébresztő...

- Csak még öt percet mama... - fordultam át a másik oldalamra, miközben a kezemmel kerestem a takarót... Amit nem találtam. Az ágy túl puha volt, szinte éreztem, hogy belemegy a fülembe, és a háttérben zúgott a tenger... a tenger? Hirtelen felkaptam a fejemet, hogy körbe nézzek. A kezem majdnem belelógott a vízbe, a ruhám tiszta homok volt, és egy apró tündér ült a mellkasomon. – Hol vagyok? Te ki vagy? És hogy a francba kerültem ide?

- Na, végre, hogy felkeltél! – fújtatott az apró tündér – Boram vagyok, és üdvözöllek Sohaországban! – mutatott körbe – és borzasztó nehezen jutattalak ide, mivel nagyon nehéz vagy! – gondolt vissza fájdalmas arccal a pillanatra.

- Sohaország? – hirtelen ülőhelyzetbe kényszerítettem magam, ami miatt Boram leesett a mellkasomról – Á azt hittem, hogy megkattantam. Most már tudom.

- Nem kattantál meg, ez itt a valóság! – mosolygott rám, majd felém repült. – Akarod, hogy minden négyzetcentiméterét megmutassam?

- Én... - nem tudtam befejezni a mondatot, mivel hirtelen egy hangos kiáltást hallottam, majd minden olyan gyorsan történt. Nem tudom megszámolni, hány ember ugrott rám hirtelen, akik elkezdtek ütni, rúgni, harapni. – BORAM SEGÍÍÍÍÍÍTS! HISZEK NEKED, CSAK MENTS MEG! – üvöltöttem olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Boram elüvöltötte magát, hogy „elég", és szerencsére ez elég volt ahhoz, hogy leszálljanak rólam. – Vadállatok. – dörzsöltem a csuklómon a harapásnyomot.

- Miért állítottál meg minket Bo? – szólalt meg a nyuszi jelmezes fiú.

- Igen, Csing azt mondta, hogy ő rossz, és hogy el kell kapnunk őt! – helyeselt a róka jelmezes fiú.

- És mit mondott múltkor is Wendyre? – nézett rájuk szigorúan az apró tündér – Majdnem megöltétek! Most a déd unokáját is halálra akarjátok verni? Idióták! Hol az eszetek? – Boram teljesen elvörösödött a méregtől, miközben a jelmezes fiúk bűnbánóan nézték a lábukat.

- Ne haragudj... - kántálták kórusban. Én meg a döbbenetemben elfelejtettem felkaparni az államat a földről. Egy alig 10 cm-es tündér fél perc alatt úgy leteremtett hat 180 cm-es fiút, hogy azok mindjárt sírnak. Gyorsan felálltam a homokból, és leporoltam magam, miközben Boram a vállamra szállt.

- Srácok, nem hiszem, hogy még egyszer el kell mondanom, hogy ki ő. Legyetek illedelmes Elveszett fiúk, és mutatkozzatok be ti is!

A nyuszis jelmezes fiú lépett egyet felém.

- Én Hyuk vagyok, ő ott macis jelmezben Jinki – mutatott a háta mögé – a borz Jungkook, ő sajnos nem tud beszélni, így általában lerajzolja azt, amit mondani akar – ekkor a borz jelmezes srác egy rajzlapot lengetett mosolyogva maga előtt, amire rá volt írva, hogy „Hello" – vagy ha nem lusta, akkor ír is... Az ikrek ott hátul a Jo ikrek – mutatott a civakodó ikerpárra – a jobb oldali Kwangmin, a bal oldali Youngmin. Általában mindent kánonban mondanak.

- Ez nem is igaz!

- Ez nem is igaz! – mondták szinte egyszerre.

- Az a róka pedig Sehun, sokszor látszik morcosnak, pedig nem az. – mosolygott szélesen a nyuszis fiú.

- Amúgy hol van Péter? – érdeklődött Boram.

- Ő Hookal harcol, mert Hook megint béna csapdát állított. – szólalt meg végül a morcos arcú. Ekkor mintha felettem valami elsuhant volna, de mire észbe kaptam, egy bordó kalap csücsült a fejemen. A meglepődöttségtől azt se tudtam, hogy hová nézzek, de végül úgy döntöttem, hogy én is oda nézek ahova a többiek. Egy zöld ruhás, barna hajú fiú repült felettünk, és boldogan üvöltözött, mintha csatát nyert volna. Egy repülő fiú. Egy fiú, aki repül. Jó, nekem teljesen elment az eszem. Mi lesz a következő, jön a Jeti és táncolni visz? A fiú mellém lépett, és elkezdett szuggerálni.

- Téged még nem láttalak. – lekapta a fejemről a kalapot, majd meghajolt vele. – Pán Péter a nevem, de jobban szeretem, ha Taehyungnak hívnak. – villantott rám egy 1000 wattos vigyort. Zavartan néztem a szemébe, túl közel volt, bele mászott az atmoszférámba.

- Lee Hongbin vagyok. – nyújtottam a kezemet, amit értetlenül nézett. Aztán... el sem hittem... adott bele egy pacsit, és mint aki megfejtette az évszázad rejtélyét, örült a fejének.

- Hongbin beszélhetnénk? – suttogott bele a fülembe Boram.

- Persze...

***

A pici tündér sebesen száguldott végig a fák között, alig tudtam vele lépést tartani. Szakadt rólam a víz, már vagy ötvenszer megbotlottam valamiben, és Boram se akart lassítani. Egy csomó egzotikus növény mellett szaladtam el, voltak köztük olyanok is, amiket életemben nem láttam. Az út némiképp ki volt taposva. Boram hirtelen lefékezett, így hirtelen én is megálltam. A szám tátva maradt a döbbenettől.

- Ismered a legendát El Doradoról? – mosolygott elmélázva az apró tündér. – El Dorado nem Dél – Amerikában van... El Dorado Sohaországban van... - mutatott körbe Boram büszkén. Az aranyváros... A legenda... igaz lenne? El Dorado egy... tündér város? Szemeimet nem tudtam levenni a gyönyörű házakról, a kicsi tündérekről, akik játszottak, vagy a nagyokról, akik tették a dolgukat. A fényük bevilágította az egész mini várost. Már értem, hogy miért aranyvárosnak hívták. – tetszik?

- Gyönyörű... - álmélkodtam.

- Ha hiszed, ha nem, a tündéreknek az a dolga, hogy rendet tartsanak Sohaországban. – kezdett bele Boram. – Sok nehézségek árán hoztuk ezt össze mind, amit itt látsz. Elméletileg az elveszett fiúknak 12 évesnek kéne lennie.

- Mióta 12 évesek?

- Már egy ideje... Nos, az történt, hogy egy nap, mikor meglátogattam őket, észrevettem valamit. Úgy néztek mi, mint a 20 évesek. Ez azért aggaszt, mert ennek nem így kéne lennie. – nézett mélyen a szemembe. – Segítened kell!

- Sajnos nem tudok segíteni. – néztem rá szomorúan. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is tehetnék. Segíteni akartam Boramnak, hiszen egy kedves tündérnek tűnt, de nem tudtam hogyan.

- Hidd el nekem Hongbin, csak te tudsz segíteni...

Mélyen belenéztem Boram szemébe, és mindent kiolvastam belőle. Éreztem, hogy Boram hisz bennem, láttam, hogy van egy terve, amit nem fog velem megosztani most. Rábólintottam.

- Rendben. Ha tudok, segítek.

***

Boram elvezetett az elveszett fiúk lakrészébe. Először csak fákat láttam, de amikor közelebb mentünk, láttam a faházakat is. Boram elmesélte, hogy Hook felrobbantotta az Elveszett fiúk lakrészét, ezért újat kellett építeni, és a biztonság kedvéért a fákra tervezték. Volt egy üres faház, amit pótfaháznak hívtak, hogyha történne valami az egyikkel, akkor ne maradjon hajléktalan. Boram azt mondta, hogy használhatom a faházat ameddig akarom. Amikor megkérdeztem tőle, hogy meddig kell maradnom, témát váltott, és elkezdte mesélni Pán Péter ide kerülését, így inkább azt hallgattam. Amikor későre járt az idő Boram elköszönt, és itt hagyott. Még körbe néztem a faházban, majd jobbnak véltem lefeküdni aludni, ezért leültem az ágyra. Még utoljára kinéztem a nyitott ablakon, majd betakartam magamat. Ekkor egy fényes valami berepült az ablakomon.

- Mi az Boram, elfelejtettél valamit? – dörzsölgettem álmosan a szememet. Ránéztem a tündérre, aki tűzpiros volt, gondolom a dühtől. – Téged nem ismerlek... - pillantottam rá. A mérges tündér rászállt a mellkasomra és valamit elkezdett hadarni, bár nem tudom mit mondott, mert inkább csilingelt, mint beszélt, de azt nagyon mérgesen csinálta.

- Mi ez a hangzavar... - jött be a nyuszi jelmezes fiú álmosan. – Hé Csing, mi ütött beléd? – odaszaladt majd megfogta a mérges tündért – Boram nem megmondta, hogy nem zaklatod az új fiút? Sipirc, kifele! – a mérges tündért fogta, és kivágta az ablakon. Csak néztem.

- Kösz... Azt hiszem... Ez mi volt?

- Á csak Csing... Mindig ilyen. – legyintett. – viszont jó éjszakát Hongbin! – szaladt ki a faházamból.

Hát ez fura volt. Miért ilyen mérges az a tündér rám?