- Mi-milyen kék szemről beszél Hongbin? – értetlenkedett Taehyung, miközben az idegen fiúra nézett, aki szórakozottan felkuncogott.

- Nos, mondjuk úgy, hogy nem csak gyógyít a szellem, hanem az arra érdemeseket összeköti egy életre.

- Akkor... Mi most házasok vagyunk, vagy mi az isten? – értetlenkedtem kicsit gyönge, rekedtes hangon.

- Ja, valami olyasmi, csak sokkal erősebb és jelentősebb. - leguggolt Taehyung mellé, majd biztatóan hátba veregette. – Megmenekült a szerelmed, de ez nem azt jelenti, hogy nincs veszélyben. El kell hagynia Sohaországot.

- Mi? – nézett értetlenül Taehyung.

**

Taehyung nyugtalanul mászkál fel-alá már vagy fél órája a faházban, és egyikünk se szólt a másikhoz semmit, még annyit se, hogy „hékás, baszd már meg magad, köszi". Én igazából sejtettem valahol mélyen, hogy nem maradhatok itt örökké, de Taehyung teljesen elvette a figyelmemet mindenről, ezért hidegzuhanyként ért, amit az a sámánfiú mondott Taenak. Viszont igaza van; nem maradhatok itt. Haza kell jutnom, hiszen vár otthon a családom, és ha sokáig itt maradok, meghalhatok. De nem hagyhatom itt Taehyungot, nélküle nem tudok, és nem is akarok élni. Mit tegyek? Mit kéne tennem?

- Taehyung, abba hagynád a fel-alá járkálást? Szédülök, pedig csak nézlek.

- Nem! Ideges vagyok, zavarodott és... - rám nézett majd elmosolyodott. – megkönnyebbült. – a távolságot nagy lépésekben átszelte, és mire kettőt pislantottam az ajkaimra hajolt, és adott egy mézédes csókot. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha lelassulna az idő. Mintha újra élném az első csókomat folyamatosan. Nyaka köré fontam a karjaimat, és még közelebb húztam magamhoz, miközben ő beletúrt hátulról a hajamba, majd elváltunk egymástól.

- Hogy lehet, hogy egy hete se vagy tényleges felnőtt, de már te vagy a csók király? – kuncogtam halkan enyhe zavaromban. – Szeretlek. – haraptam be az alsó ajkamat, és átöleltem.

- Én is. – szorított magához még jobban. – Most mi lesz velünk?

- Nem tudom... De nem akarlak el hagyni. – folyamatosan kattogott az agyam, de csak egyetlen ötletem volt. – Gyere velem.

- Mi? – vállaimra fogva finoman eltolt magától és értetlenül fürkészte immár kék íriszeimet.

- Gyere velem az én világomba! Élj velem! – fogtam meg kezeit, amik a vállamon pihentek, és izgatottan néztem a szemébe.

- É-én nem is tudom, jó ötlet ez? – nézett zavartan rám. – I-inkább halasszuk ezt a döntést holnapra.

- Nem erőltetek rád semmit. – mosolyogtam rá, majd kétoldalt megfogtam arcát és lehúztam magamhoz és a homlokára nyomtam egy lágy csókot.
Elmosolyodott, majd megfogta a kezemet és az ágyon eldőlve összekulcsolta ujjainkat. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Rettentően megijedtem, amikor azt hittem, hogy őt csak álmodtam. Talán ő az első olyan ember az életemben, akit nem akarok elveszíteni. Akit nem megálmodni akarok, hanem érezni teljes életnagyságban. Tényleg boldog voltam, és lehet, hogy az életben először éreztem ekkora boldogságot. Nem volt jó gyerekkorom. Hamar felnőttem, és átvettem apám munkamániáját, ezen nem segített az sem, hogy anyám nap mint nap beszélt a fejemmel ez miatt. Talán rátett egy lapáttal az is, hogy igazából sosem tudtam elfogadni magam, akárkivel voltam. Tényleg az egyetlen hely ahol jól érzem magam az Taehyung karjai közt van. Még egy Hook vagy Onejunn féle ember sem tud megijeszteni olyankor, mert tudom, hogy Taehyung bármit megtenne értem, és én is érte. Bár nem tudtam kimutatni, hogy számíthat rám mindig, hiszen csak engem kellett folyamatosan megmenteni mindentől, ettől függetlenül érzem, hogy nem kételkedik bennem egy cseppet sem. Egyszer megmutatom neki, hogy nem vagyok olyan esetlen, mint amilyennek látszom. Már ha lesz rá alkalmam. Bevallom, félek attól, hogy nemet mond nekem, és itt kell hagynom őt, és tudom, hogy ha ez bekövetkezne, hónapokig depressziós lennék, de talán el tudnám fogadni a döntését. Hiszen rajtam kívül senki nem tudja jobban, milyen érzés elhagyni a megszokott otthonodat, hogy egy idegen országban, egy idegen városban, egy csomó idegennel körülvéve hogy újrakezd az életedet. Nem könnyű.

- Tudod, gyönyörű kék szemeid vannak. – mosolyogtam rá. – Imádok belenézni. Olyan mintha a tengerparton ülnék, és figyelném a víz felszínét. Imádom. – Taehyung magához húzott, én pedig belefúrtam az arcomat a mellkasába, és így aludtunk el együtt.
Másnap mikor felkeltem Tae még mélyen aludt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy én ne keljek fel, de mikor felültem hírtelen elfogott a gyanú érzése. Egy napot nem hagytak ki azok a csirkefogók, hogy ne valami szívatással keltsenek fel, vajon most mit eszeltek ki? A sárból elegem van, a pókoktól a tököm ki van, a vizes és más egyéb ébresztésekkel meg már egyenesen ki tudnának kergetni a világból. De az is lehet, hogy megunták már ezeket a vicceket és most éppen egymást kergetik különböző okok miatt. Meg is voltam győződve hogy leszálltak rólam, és már húztam is fel a papucsomat, de csak egy gond volt vele. Tele volt pudinggal. Puncsossal.

- Oh hogy azt a pofátlan fejeteket! – lekaptam a papucsomat és kivágva az ajtót a legelső elveszett fiúhoz vágtam, aki akkorát esett a padlón, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem. A másikkal Hyukot sikerült eltalálnom, aki éppen sietett lefele a létráról, és már csak pár létrafok hiányzott, hogy egyben leérjen, de mikor a papucsom a fejét találta el, röhögve esett le az utolsó három fokról. Teljesen úgy nézhettem ki, mint egy felbőszült bika, mivel a többi ludas hátrálni kezdett a korlát felé.

- Oh hatalmas Hongbin, fogadd el véráldozatunkat és hatalmas bocsánatunkat, oh te áldott! – szólalt meg Jinki, és Sehunra mutogatott, aki még mindig ott volt a földön a papuccsal a fején és lapult, hátha nem veszem észre.

- Elfogadom, de a következő ilyen eset után már nem fogom bocsánatotokat elfogadni. – megfogtam Sehun lábát, és húztam magam után, mint aki tényleg az áldozatát húzná maga után.
**

A reggeli incidens után megkerestem Boramot, aki éppen Minsu társaságában beszélgetett, de mikor meglátott, hatalmas mosolya még szélesebb lett, és körbe ölelgetett apró testével.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid?

- Most nincsen semmi bajom, viszont eljött az a pillanat mikor nekem már nem biztonságos az ittlét. Most már elárulod a tervedet?

- Ez nehezebb lesz elmondani, mint kitalálni. – ült le egy sziklára pontosan velem szembe. – Láttad, mi történt veled.

- Nem csak láttam, éreztem.

- Na, igen... Az elveszett fiúkra is ez a sors vár.

- Várj, azt akarod mondani, hogy nem ide valóak? – értetlenkedtem.

- Pontosan. Hongbin, ők igaz, csecsemő korukba pottyantak ide, és ez az átok nem is sújtotta őket egészen mostanáig, de nem tudom mi történt, megzavarodott minden, és a 10 évesekből 20-ak lettek. Talán... Ideje lenne felnőniük. Pán Péternek is. Akármennyire is akartam, hogy örökké fiatalok és gondatlanok maradjanak, végül mégiscsak el kell menniük. Bár valószínűleg Taehyungnak semmi baja nem lenne, ha maradna, és mégis azt akarom, hogy menjen veled. Sosem láttam még ilyen boldognak, mint melletted, nem akarom, hogy ez kárba vesszen.

- Boram... Miről beszélsz? – lépett ki a bokor mögül az egyik iker, Youngmin, nyomában a másikkal, Kwangminnel, és értetlenül, enyhén zaklatottan nézett a meglepett tündérre.

- Nincs más választás... - sütötte le bűnbánóan szemeit a tündér lány.

- Én, én nem akarok felnőni... - lépett ki Sehun is, csillogó szemekkel, mint aki menten elbőgi magát.

- Hé, srácok! – lépett mellém Jinki nyomában Jungkookkal aki, mint mindig, most is kezében szorongatta a vázlatfüzetét. – Csak nem féltek?

- D-de. – harsogta mindenki.

- Mitől? Csupa kaland volt eddig az életünk! Az indiánokkal táncoltunk, a ketyegő krokodilt kergettük, Hookal harcoltunk, a sellőket szédítettük, és sorolhatnám még. Gondoljatok bele, mekkora kaland lehet Hongbin világa. Jó buli lesz felnőni. – lelkesítette Jinki őket, és úgy látszik, hatásosan, mivel az ijedtség eltűnt arcukról, helyette sokkal erősebb, bátrabb aura ölelte örül őket, és egyszerre kiáltottak fel, hogy „igen".

- Rendben gyerekek, akkor készüljetek fel, délután útra indulunk! – kiáltotta Boram, és mindenki szétszéledt.

De a pillanat hevében el is felejtettem Taehyungot. Ő vajon jön velünk? Éppen ezen gondolkodtam, mikor valaki átölelt hátulról.

- Ha azt hiszitek, nélkülem elmehettek innen, nagyon tévedtetek. – nevetett Tae a fülembe, majd egy lágy csókot nyomott a nyakamra.

**
Muszáj volt tiszteletünket tenni az főapacsnál, hiszen nem hagyhattuk őket köszönés nélkül itt, főleg nem Tigris Liliomot. Mikor meglátott minket felcsillant a szeme, de amint a hírt elmondtuk neki, egyből lekonyult a szája. Majdnem elsírta magát.

- Hé, kislány, ne sírj. – öleltem magamhoz törékeny testét. – Majd talán egyszer újra láthatjuk egymást, ne szomorkodj. Neked itt van a helyed, de nekünk nem. – letöröltem a vékony könny cseppet ami arcán húzódott, majd nyomtam feje búbjára egy csókot.

- Emlékezz rám örökre. – talán ez volt az első úgymond értelmes mondat, ami elhagyta egy indián száját, én pedig büszke voltam.

- Sosem felejtelek el.

- Hongbin... Ideje indulni. – tette Taehyung vállamra a kezét.

- Oké... Vigyázz magadra Tigris Liliom. – simogattam meg a hátát, majd ellépve tőle a főapacshoz léptem. – Köszönök mindent.

- Neked köszönni semmit. Lenni tiszteletbeli indián, és barát. – kezet fogtunk, végül az ismeretlen fiúhoz léptem, aki megmentette az életemet.

- Köszönöm, hogy megmentettél.

- Ez a dolgom. – mosolygott kedvesen a fiú. – Ég veled Hongbin.

- Nagyon sajnálom, de én nem tudom a neved. – sütöttem le szégyenlősen a szemeimet.

- Semmi gond, nem mondtam neked. – nevetett. – Yixing vagyok. Örültem a találkozásnak.

- Én is. – mosolyogtam rá.

- Hongbin! – Tae erélyesebben szólt rám, mire elnevettem magam.

- Hó hó, hős szerelemes, nem fogom ellopni a pasidat. – nevette ki Yixing Taehyungot.

- Hát akkor, sziasztok. – mosolyogtam, majd barátaimmal elindultunk a part felé...

**

A szobám ablaka tárva nyitva állt, így elég könnyen bejutottunk rajta. El sem hiszem, hogy otthon vagyok. Magi egyből az ajtónak verte magát, és hatalmas nyávogásba kezdett, mint akit fojtogatnának. Én imádom ezt a macskát, de a hangja olyan, mintha kínoznák szerencsétlent. Mikor ki nyitottam az ajtót, Magi egyből felém rohant és dorombolva dörgölőzött a lábamhoz.

- Jaj életem, hiányoztam? – kezdtem gügyögni neki, miközben leguggoltam és simogadtam.

- Jaj de édes cica! – szaladt oda mindegyik és molesztálni kezdték szegény Magit.

- Hongbin, mi ez a ricsaj? – jött be ásítozva Wendy mama, de mikor meglátta barátaimat lefagyott.

- Mama! – ugrottam a nyakába. – Igazad volt, mindig is igazad volt, és én hülye sose hittem el! Ahhoz el kellett rabolnia Hooknak, és az indiánoknak, hogy végre felnyíljon a szemem, barátokra kellett találnom, hogy tudjak róla, és szerelembe kellett esnem ahhoz, hogy érezhessem ezt a helyet. Oh, mama mindig hülyeségnek tartottam ezt az egészet. Meg tudsz nekem bocsátani? – Wendy mama szóhoz sem jutott percekig, lassan fogta fel, mi zajlik körülötte, aztán szorosan magához húzott, mikor meglátta a fiúkat is.

- Jaj te kis buta, sosem haragudtam rád. Néha fájt, hogy nem hiszel nekünk, ettől függetlenül sose haragudtunk. – végül elengedett, és a fiúkhoz lépjen. – El sem hiszem... Hyuk te vagy az?

- Igen Wendy. – mosolygott meghatódottan a fiú.

- És... és te vagy Péter? – fordult Taehyung felé, aki bólintott egyet.

- És, és, és... oh Jungkook, pici szívem, te is itt vagy! – ölelte magához Jungkookot, aki kedvesen viszonozta az ölelést. – Megöregedtetek!

- Te mondod, Wendy? – nevetett Jinki vidáman.
Egy kis idő múlva Jane mama is belépett a helyiségbe, és örömében végig ölelgetett mindegyikőnket. Ez az apró ház hamar megtelt élettel, mindenki vidám volt. Jane mamától kiderült, hogy ez az egy hét valójában két nap volt össz-vissz. Boram észrevétlenül távozott, még csak elköszönni se volt alkalmam tőle, ami rettenetesen bántott. Annyi mindent szerettem volna neki megköszönni. Igaz egy negyedét megírtam levélben, és oda adtam Minsunak, hogyha nem tudnék elköszönni tőle, ezt adja át neki, de nem az igazi elbúcsúzás. Végül boldogan öleltem magamhoz Taehyungot. Egy percig se volt kérdés, hogy jön velem Koreába, és velem fog élni. A többiek Wendy mamánál maradnak itt Londonban, és iskolába fognak járni. Boram megtanított minden alapot, ami szükséges lesz nekik az életben. Büszke voltam Boramra, hogy anyjuk helyett anyjuk volt, és annyi mindent megtett értük. Egyszer Wendy mama még régen azt mondta, hogy a tündérek olyan picik, hogy egyszerre csak egy érzelem szorul beléjük. Boramnak még is ezernyi érzelmei voltak, egyszerre volt szerető anyuka, mérges őrült, szomorú kiskutya és vidám fiatal. Sosem gondolt magára, mindig mások érdekeit tartotta szeme előtt, és mindig aggódott értünk. Fura volt ez a terv, amit kitalált, bevallom, nélkülem is simán elintézhette volna, végül minden jól alakult. Hiányozni fog ez az apró tündér. És Csing is. Bár ismeretségünk nem jól kezdődött, hiszen olyan féltékeny embert még nem láttam a világon, mint őt, végül ő mentett meg a kalózoktól. Örökké hálás leszek neki.
Jungkookra néztem, aki vidáman ölelgette szerelmét, úgy szorítva magához, mintha attól félve, hogy bármelyik pillanatban köddé válhatna. Az életben nem gondoltam volna, hogy ezek ketten egy nap egy párt fognak alkotni, de a meglepetés nagyúr. Mikor megláttam Jinkit, ahogy Jungkookot lesi, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nekik együtt kell lenniük. Jungkook oda hajolt Jinki füléhez, és belesúgott valamit, amire Jinki reakciója egy halk kuncogás volt és egy homlok puszi.

- Én is szeretlek kis buta. – csak utána jöttünk rá valami fontos dologra, miután Jinki kővé dermedt. – T-te azt mondtad, hogy szeretsz?

- Igen. – mosolygott Jungkook.

- Jungkook... - kezdtem egyre vidámabb lenni a sokk hatása után – te... te beszéltél...

- Igen? – nézett értetlenül Jungkook majd lassan felfogta, hogy mi miért akadtunk ki – Én... én tudok beszélni! De hogyan?

- Az nem érdekes, a lényeg, hogy tudsz! – ölelgette meg Jinki vidáman a fiút, és körbe pörgette a szobában, Jungkook pedig nevetve követelte, hogy tegye le Jinki. Végül ez a felethetetlen est Happy End-el zárult. Sosem lesz náluk jobb barátaim. Sohaország megmutatta milyen érzés igaz barátokra lelni. Vagy milyen érzés teljes szívből szeretni valakit. Oda léptem a nevető Taehyunghoz, és ajkaira hajolva adtam egy lágy csókot. Nem hiszem, tudom, hogy boldog vagyok.

**
- Félsz? – néztem Taehyungra aki remegve fogta meg kezemet.

- Á nem, csak a szüleiddel találkozom, már miért félnék? – nevetett zavartan Taehyung, és esküszöm, ha nem fognám a kezét, félő lenne, hogy hanyatt vágja magát.

- A repülőtől idáig végig remegtél, de mitől félsz? Nem harapnak. – nevettem ki szegényt.

- Ők a szüleid, azért! Ne nevessél már, zavarba jövök! – teljesen elvörösödött, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban nevessek rajta. – Jó nevess csak! – vágta be a sértődött fejet.

- Jaj, édesem, tudod, hogy szeretlek! – mosolyogva arcon csókoltam, amire meglágyultak arcizmai és mosolyogva sétáltunk tovább. Az ajtó előtt viszont megint rátört az idegesség.

- Anyámat gyerekkora óta ismered, ne csináld már hogy félsz!

- Persze, hogy félek Hongbin, most nem Pán Péter vagyok, Sohaország fene gyereke, aki Hookal kardozik, és az indiánokkal szívja a békepipát, hanem Kim Taehyung, a szerelmed, akinek nincsen fontosabb dolog az életében, csak te, aki mindig vigyázni akar rád, és aki most és mindörökké melletted ál.

- Istenem, hogy lehetsz még ennél is édesebb... - vörösödtem el szavaira. Végszóra kinyílt az ajtó, és apa nézett ki rajta, gondolom meghallotta hogy valakik beszélgetnek kint, és kíváncsi volt.

- Szia apa. – mosolyogtam vidáman.

- Szia fiam és... - nézett barátomra, akinek tűzvörös volt a feje.

- Jó napot Hongbin apuka, vagyis Uram, és Kim Taehyung vagyok, örvendek a szerencsének, én vagyok a fi-fia pasija, vagyis barátja, vagyis szerelme vagyis...

- Állj, állj, mielőtt szívrohamot kapsz itt nekem fiam. – nevetett apám. – Lee JongDae vagyok, örülök a találkozásnak, rázott kezet apám Taehyunggal, majd beljebb invitált minket.
Éppen akkor rohant le a lépcsőn Taemin, nyomában Amberrel, aki valamilyen Vizi pisztollyal kergette szerencsétlent. Hiába én vagyok a legkisebb, mikor folyamatosan bebizonyítják, hogy lelkileg én vagyok az érettebb. Voltam. Mikor Amber mellém ért, már nyujtottam is a kezemet, hogy adja ide, mire csalódottan adta a kezembe a vizi pisztolyt, és Taemin már jött volna megköszönni mire fogtam a pisztolyt, és folytattam azt amit Amber elkezdett.

- Ez az öcskös, adj neki! – mire felé fordítottam, és őt is szétáztattam. Mind a kettő sikítva és nevetve menekült előlem, miközben futottam utánuk. Ekkor anya hírtelen a semmiből kikapta a kezemből a pisztolyt.

- Na de Hongbin, tőled ezt nem vártam volna. – nevetett anyu. – Jaj, az én pici fiam hazatért. – szorongatott magához anya.

- És nem egyedül! – kiáltotta Taemin.

- Ha hozzámersz nyúlni, eltöröm a kezet! – üvöltöttem.

- Késő! – nevette, mire én odarohantam hozzá, és elrántottam onnan, ő pedig nevetve esett Ambernek.

- Ezek sosem nőnek fel. – nevetett apa. – És úgy látszik, Hongbin is elkapta a kóros hülyeséget ezektől.

- Hé! – szólaltunk meg mind a hárman.

- Na de, ki ez a fess úriember? – kérdezte anya huncut vigyorral, és sokat sejthetően rám nézett.

- Hát, ő a barátom Taehyung. – mosolyogtam.

- Jó napot Asszonyom, Taehyung vagyok a fia kedvese--pasija--barátja--nem tudom kije! – teljesen elvörösödött szegény és csak hebeget habogott, mint aki most tanul először beszélni. Be kellett valljam, rohadt aranyos volt ez a Taehyung, aki rettenetesen zavarban volt. Én ilyennek még nem láttam. Halkan kuncogtam, miközben anya vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Jaj de aranyos vagy, egyelek meg! Üdv a családban! Ölelgette meg anya Taehyungot, aki kifujta az eddig bent tartott levegőt. Eddig nem lélegzett? Apa is oda lépett elé, és újra kezet rázott vele, majd felém fordult.

- Mindig is tudtam, hogy van benned ferde hajlam. – nevetett, majd vállon veregetett. – De szeretném, hogy tudd, attól még a fiam maradsz és...

- Jongdae! – szólt rá anya apára.

- Szívem, erre készültem 10 éven át, nehogy elronts már! – anya védekezően felemelte a kezét, apa pedig folytatta. – szóval szeretlek, és mindig a fiam maradsz, akármit csinálsz.

- Az igen! – szólalt meg ironikusan Taemin. – És 10 évet készültél erre.

- Csönd fiam, veled még számolunk! – fordult apa Taemin felé.

- És mi van azzal, hogy a „fiam maradsz, akármit csinálsz"-al? – próbálkozott Taemin.

- Attól még a fiam maradsz, hogy istenesen elbeszélgetek veled, de attól még te pucolod ki a kocsimat, amiért összehánytad! – ezután még Amber is megölelgette Taehyungot, és végül Taemin maradt utoljára, aki még magyarázott egy pár sort egy csomó baromságról, aminek semmi de semmi köze nem volt itt semmihez, de puskával se lehetett volna lelőni annyira magyarázta. Viszont egy idő után anya elkezdte gyanúsan méregetni Taehyungot.

- Mi már nem találkoztunk valahol, kedves?

- Nem emlékszel rám, Margaret? – mosolygott immár nyugodtabban Taehyung.

- Tae...Péter? Pán Péter? – rám nézett, de én csak huncut mosollyal bólintottam. – Hát végül mégiscsak elcsavarták a fejed, törpe? – nevetett anya, a többiek pedig hirtelen elvesztették a fonalat.

- De még mennyire. – nevetett Taehyung.

És így történt, hogy egy egész estén át meséltük kalandjainkat Sohaországról, a kalózokról és az indiánokról. Így történt, hogy meghódítottam magamnak Sohaország Pán Péterét, és így történt, hogy rájöttem, mi az, ami eddig hiányzott az életemből. Még most is elképesztő bele gondolni, hogy része lehettem ennek az elképesztő szigetnek. Senkit és semmit nem fogok elfelejteni ebből az egészből, elzárom a szívem mélyére ezt az emléket. Nincs szebb dolog annál szeretetnél, amit attól a személytől kapsz, akit tiszta szívedből szeretsz. Őrülök, hogy megismerhettem Taehyungot. Örülök, hogy megismerhettem az elveszett fiúkat, és én is egy lehettem közülük.

Biztos mindenki ismeri Pán Péter történetét. Van, aki csak felületesen ismeri és van, aki mindent tud róla. Aki ismeri, tudja ki Wendy, Jane és Margaret. Ez az én történetem volt az elveszett fiúkról, a kalózokról, Sohaországról és persze Pán Péterről. A nevem Lee Hongbin, és büszke vagyok magamra, hogy részese lehettem ennek a mágikus világnak. Egy cseppet sem bántam meg.

Vége

Nos most hogy így a végére értünk... ürességet érzek, talán ez a legmegfelelőbb szó. Imádtam írni, még ha az utolsó pár hónapban nem is mutatkozott meg (mert ugye olyan lassan jöttek a részek, hogy hihetetlen) Volt egy kis füzetem és előre megterveztem mindig a részeket, szóval az alap mindig megvolt, a részletekben akadtam el mostanában. De minek is magyarázkodni, már mindegy. Köszönöm mindenkinek aki olvasta ezt a kis ficit, és szerette. Azoknak pedig pluszban még hálás is vagyok akik írtak nekem a csoportban egy kisebb véleményt, mind nagyon jól esett, még a jelölés kérések is :D. Köszönöm, hogy velem tartottatok, és velem együtt szidtátok éppen Hookot vagy Onejunnt, vagy szurkoltatok Taehyungnak és Hongbinnak, hogy ugyan már igazán elcsattanhatna az első csók.Természetesen még lesz egy Epilógus de az már csak egy rövid szösszenet lesz.