Taehyung szemszög:

Ijedten néztem az eszméletlen fiút a karjaimban, aki egy perccel ezelőtt még szerelmesen nézett a szemeimbe. Elkezdtem rázogatni az eszméletlen testét, hátha történik valami, de semmi.

- Hongbin! Ébredj! – rázogattam kétségbeesve.

- Ettől féltem... - suhant mellém Boram.

- Boram! Boram, mi történt? – szorítottam magamhoz az ájult fiút, majd hercegnő pózban felkaptam a földről.

- Attól félek, túl sokáig volt Sohaországban... - ült a vállamra. – Tudod, attól, hogy befogadtátok, ő nem ebbe a világba tartozik. Így is sokáig bírta. – magyarázta Boram.

- Úr isten! – álltak körbe minket Hongbinnal.

- Nagyon forró a homloka... - tette rá a kezét Minsu a homlokára.

- Most mi lesz vele? – kérdeztem meg Boramot.

- Meg fog halni.

**

- Most mi lesz? – ültem le egy székre, miután közel húztam a mozdulatlan fiúhoz, aki néha-néha nyöszörgött álmában, de nagyon nem mozdult. Arca hófehér volt, mint a téli táj, egyszerűen elszorult a szívem a látványtól. – Nem hagyhatjuk meghalni.

- Nem hagyjuk! – kiáltott fel Boram, mintha rájött volna a megoldásra. – Az indiánoknak van egy Sámánja, ő biztos, hogy tud segíteni! Hyuk, menj és... - nem engedtem, hogy folytassa, félbeszakítottam.

- Majd én megyek! – álltam fel, ezzel együtt a szék is felborult a nagy lendületben. Nyomtam egy lágy csókot Hongbin homlokára, majd az ajtóból kirepültem. Miközben kerestem az indiánok sátorait, gondolkodtam. Mi lesz velem, ha meghal? Ha elveszítem azt, akit a világon a legjobban szeretek?

4 nappal ezelőtt...
Mikor befejeztük a reggelit, hírtelen felugrottam az ebédlőasztalra izgatottan, hiszen nagyon jó játékot találtam ki.

- Srácok, játszunk kincskeresőset!

- Mit kell megtalálni? – kiabált valahonnan Hyuk.

- Hook kincsét! – toporzékoltam izgatottan, mint aki az év játékát találta volna ki újra.

- Már megint?

- Ez nem akármilyen kincs! – ráztam az ujjamat, majd tartottam egy kis szünetet. – Ez Hook aranykampója!

- Hűűűű. – mondták az elveszett fiúk egyszerre.

- Nos akkor... JÁTÉKRA FEL! – üvöltöttem nevetve.

Mindegyik elrohant, és én is utánuk akartam menni, mint megfigyelő, de az új fiú jobban lekötött. Ő nem mozdult el a helyéről, csak belefeledkezve mindenbe ette a rizsét. Annyira aranyos fiú. Életemben nem láttam ilyen szép fiút, mint ő. Olyan letisztult arcvonásai voltak, gyönyörű macskás szemekkel, és aranyos ajkakkal. Életemben nem éreztem olyan heves szívverést, mint akkor. Meg akartam ismerni. Odaugrottam a pakolászó fiú elé.

- Te miért nem játszol? – néztem kíváncsian rá.

- Mert nem vagyok már gyerek. – rántotta meg a vállát érdektelenül. Elkezdtem nézegetni, mintha csak valami hibát keresnék rajta, majd elmosolyodtam.

- Nem a kor határozza meg, hogy gyerekek vagyunk, vagy sem. A szívünk. – mutattam a szívemre. – Nem számít, milyen idős vagy, ha a szíved örökké fiatal. – mosolyogtam rá.
Akkor mintha picit elpirult volna, és lehajtotta a fejét.

- Nem emlékszem arra, hogy Wendy mama ilyen bölcsnek emlegetett volna...

- Nem is vagyok az. Boram mondja ezeket folyton nekünk.

- Á értem. – kuncogott halkan. Nevetése szinte csilingelt.

- Na nyomás... Boram berág ránk, ha nem mész te is játszani.

- Oké... - egyezett bele.

Ebben a pillanatban...

Leszálltam a főapacs sátra előtt. Kint ült a lányával, és nézték a dolgozó indiánokat. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, semmivel sem törődve.

- Hau, mélységes tisztelet, meg minden, segítened kell öreg harcos! Hongbin súlyosan megbetegedet, meg fog halni, könyörgöm, segíts! Van-e sámán itt, aki meg tudná gyógyítani? – hadartam el egy szuszra.

Tigris Liliom ijedten szájához kapta a kezét, mikor meghallotta a halál szót, majd apjára nézett, aki még emésztette a szavakat.

- Te lenni jó barát, én szívesen segít, de Sámán nem látni két napja! – mutatta az ujjával a számot. Hirtelen rám tört az a vágy, hogy sírva, őrjöngve adjam fel az egészet mikor meghallottam a választ, minden reményem szétfoszlani látszott, de akkor újra megszólalt. – De lenni csodagyógyító, ki halálból is felébreszt bárki, ő biztosan segít neked. – állt fel. Felemeltem a fejemet, ekkor jelezte, hogy hozzam a fiút, és kövessem őt.

**
- És biztos segít? – kérdezte meg út közben Hyuk az apacs vezért.

- Gyógyító lenni Sámán testvér, és nekem barát. Gyógyító segít. – mentünk egy vékony úton ami egy nagy tó és egy hegy között húzódott, de megtorpantunk, mikor megláttuk az utunkba álló vízesést. – Vízesés mögött lakni ő! – egy ideig néztük a vízesést, hogy hogyan menjünk át szárazon rajta, de mivel nem találtunk rá okos megoldást, így megvontuk a vállunkat, és átmentünk a vízesésen. Bent egy olyan látvány fogadott minket, amire nem éppen számítottunk. Egy fiatal fiú magában sakkozott meztelenül.

- Jézusom, nem tudtok kopogni? – háborodott fel a fiú, majd magára kapta a legelső tárgyat, ami a kezébe akadt, ami egy takaró volt, és bebugyolálta magát.

- Ne... ne haragudj, nem tudtunk hol kopogni! – lett paprika vörös Hyuk arca, Sehun pedig eltakarta Hyuk szemeit.

- Semmi... - sóhajtott a fiú, majd rám nézett. – Yixing vagyok, miben segíthetek? – lépett elém a fiú.

Közelebb mentem Yixinghez Hongbinnal, ő egyből értette a célzást, és átvette a fiút, majd az ágyára rakta.
- Egy pillanatot kérek, had öltözzek fel. – tűnt el hírtelen az egyik ajtó mögött, majd felöltözve tért vissza. – Szóval, ha jól veszem le, nem evilági. – ült Hongbin mellé, és homlokára simított.

- Hongbin nem ide valósi... De miért történik ez? – térdeltem le az ágy elé, kétségbeesetten simítva szerelmem arcára.

- Tudod, van az a mondás, hogy mikor felnősz, soha nem térhetsz vissza Sohaországba. Ő felnőttként jött Sohaországba.

- Azt akarod mondani...

- Sohaország legyengítette, majd lebetegítette. Ha itt marad, bele is halhat. És idő kérdése, mikor betegedtek meg a barátaid is.

- A... a barátaim? – néztem körbe az elveszett fiúkon.

- Tudtommal ők sem ide valósiak.

- De... de eddig nem volt semmi bajuk... - néztem teljesen lesokkolódva a gyógyítóra.

- Persze, hiszen a múlt hétig gyerekek voltak nem? A tündérek amilyen picik, olyan pletykásak. – kezdett el egy öreg könyvet lapozgatni, amit az ágya alól rántott ki. Boramra néztem, aki bűnbánó arccal nézett rám. Szóval tudta? És miért nem mondta. – Á megvan! A közelben van egy barlangi forrás, amit gyógyvíznek is hívnak. - kezdett el rohangálni a helyiségben – Azt írja „Ha a kék vízbe bele rakjuk a beteget, a víz felragyog, de csak akkor, ha meggyógyítható még. A teljes gyógyuláshoz viszont meg kell valami fontos dolgot mutatni a barlang szellemének."

- Milyen fontos dolgot? – értetlenkedett Jinki szorosan ölelve Jungkookot, aki aggódó tekintettel leste a haldokló fiút.

- Azt majd kitaláljuk ott, most nem érünk rá barkóbázni. – kapta fel Hongbint az ágyról, ellenkezni akartam, mondani akartam, hogy majd én viszem, de már a vízesésen ment át, őt pedig követték a többiek, így én is megindultam magamba fojtva az ellenkezés összes szikráját.
Hátul kullogtam Borammal aki még most se mert megszólalni.

- Ezért aggódtál miattuk? – néztem Yixing lábnyomait, ahogy sietősen ment át mindenen, ami az útjába került. – Ezért hoztad Hongbint? Ezért sodortad őt is életveszélybe? – kiabáltam rá. Az elveszett fiúk minket kezdtek el nézni, de nem foglalkoztam vele, csak dühösen néztem Boramra.

- Taehyung, értsd meg, nem volt más választásom...

- Mindig, mindig van más választás!

- Ha azt mondom hírtelen, menjetek és éljetek a valóvilágban, megtettétek volna?

- Mi köze van ehhez Hongbinnak.

- Majd megtudod... Még nincs itt az ideje. – repült Boram el gyorsan Yixing mellé.
Egész úton hallgattam, mint a sír, egyszerűen nem állt össze Boram terve a fejemben. Miért veszélyeztette Hongbin életét? Miért nem mondta el, hogy a barátaim is életveszélyben vannak? Ennyire nem lehet felelőtlen tündér lány! Egyszerűen hihe—

- Megjöttünk. - áll meg hírtelen Yixing egy barlang bejárat előtt.

- A barlang szellemének van ízlése. – hümmögött elismerően Sehun, a görög boltívre mutatva. Bent a barlangban nem az a sötétség fogadott, mint amire számítottam. Volt annyira világos, hogy ne essünk orra, és egész hamar megtaláltuk a vizet, ami aqua kéken csillogott.

- Nyakig kell belenyomni a vízbe! – magyarázott Yixing, miközben leeresztette a vízbe Hongbint, hogy csak a feje látszódjon ki.

Vártuk, hogy történjen valami, de semmi sem történt, még 5 perc múlva se. Megéreztem a torkomban a gombócot, amit sehogy sem tudtam lenyelni, a könnyeim patakokban folytak le az arcomról.

- Egy megtört hős... - hallatszott vízhangozva valahonnan egy mély orgánumú hang. – kezdetnek megteszi.

- Ki... ki vagy? – töröltem meg a könnyáztatta arcomat.

- Ennek a barlangnak a szelleme vagyok Binzura. Ahhoz, hogy meg gyógyítsam a barátodat mutatnod kell valamit.

- Mit mutassunk, akrobatikázzunk? - háborodott fel Youngmin és Kwangmin egyszerre, de a hang nem szólalt meg újra.

Hosszasan töprengtem, hogy vajon mit akar látni? Repüljek, vagy mit akar? Egyre jobban fogyott az időnk, de ez csak szórakozik velünk. Hongbinra néztem, és hírtelen felindulásból odaszaladtam hozzá, és letérdeltem a fejéhez, és birizgálni kezdtem a haját, közben a vörös tollamat a füle mögé helyeztem, ami régen a sapkámba volt beletűzve.

- Ne aggódj Hongbin, megmentünk. Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt egyedül. – indult meg a szememből egy könnycsepp, majd egy másik. – Esküszöm, kitalálom, hogy mit kell tennem, hogy meggyógyulj. Megteszek bármit érted, csak kérlek, kérlek, bírd még egy kicsit. – kezdtem zokogni, majd lassan Hongbin szájára hajoltam, hogy adjak egy lágy csókot. Mikor az ajkaink lassan összeértek, a könnyeim rápotyogtak Hongbin arcára. Orcájára fogtam, és becsuktam a szemeimet, hogy ne láthassam sápadt bőrét. A bal kezemet a nyakára csúsztattam, ami a vízben volt. Aztán hírtelen a többiek hangot adtak a döbbenetüknek.

- Tae, nézd! – kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a víz gyönyörű kéken világít Hongbin körül, majd meghallottam a mély hangot, amit az előbb hallottunk.

- Szép is a szerelem... Minden jót barátaim!

- Köszönöm. – mosolyogtam, miközben a víz játékát néztem, ami fokozatosan, mint egy polip, végigcsavarodott Hongbinon és az én kezemen ami Hongbin nyakán pihent. Hongbin szemhéjai kinyíltak, fáradtan rám nézett, és elmosolyodott. A szemei kéken csillogtak.

- Taehyung... - szólalt meg rekedt hangon.

- Itt vagyok életem. – mosolyogtam rá.

- Gyönyörű kék szemeid vannak...

- Kék?


Hongbin szemszöge:

Összevissza forgolódtam az ágyamban, nem tudtam tovább aludni, ezért felkeltem, és nyújtózkodni kezdtem. Mikor körbenéztem a szobában furcsán ismerős volt. De én... mit keresek a mamánál? Nem is kellett kétszer említenem, Wendy mama szapora léptekkel jött be a szobámba egy csésze teával és pirítóssal megpakolt tálcával a kezében.

- Már azt hittem sosem kelsz fel szívem. – mosolygott rám, miközben a kezembe nyomta a tálcát. – Jó angolos reggelit hoztam neked. – ült le mellém.

- Mama... Hol van Taehyung?

- Kicsoda, szívem? – mosolygott még mindig rám, de most tekintetébe értetlenség költözött.

- Akkor úgy mondom, hogy Pán Péter. Hol van Pán Péter? – értetlenül fürkésztem a vidám asszonyt, aki mintha még soha életében nem hallott volna róla, pedig pontosan tudtam, hogy mondania kéne a névnek neki valamit, hiszen 3 éves korom óta bizonygatja Pán Péter létezését.

- Jaj kicsim, az csak egy mese... - nevetett ki mama.
Fura, ez nem vall rá. Szentül állította mindig is, hogy létezik Pán Péter. De akkor az egészet csak álmodtam volna...? Az lehetetlen, nem lehet, hogy egy illúzióba szerettem bele...

- Gyere le szívem segíteni öreganyádnak ha megetted, mert megszakad szegény a sok dobozba. – nevetett vidáman Wendy mama, majd ki is viharzott a szobámból. Csak nekem van ilyen fura érzésem, vagy tényleg nem stimmel itt valami?

- Egy pillanatot kérek, had öltözzek fel. – hallottam mellettem egy férfihangot, de mellettem nem volt senki sem, viszont sikeresen szívrohamot kaptam.
Szellemjárás nappal? Megráztam a fejemet, és inkább nekikezdtem a reggelimnek. Hogy lehet egy álom ilyen valóságos? Én tényleg, tényleg beleszerettem a saját illúziómba. Ráadásul a barátaim sem léteznek, sosem kellett megmenteni engem egy kalózhajóról, aminek mondjuk örülök. Tényleg de tényleg csak álom volt az is, hogy elveszett fiú lettem? Ezek után soha többet nem veszem Jane mama könyvét a kezembe. Apró darabokra törte a szívemet.
Nagy nehezen összeszedtem magam, hogy ne bőgjek ott úgy, mint egy 5 éves, akitől elvették volna a macskáját, és kihajították az ablakon, és az üres tálcát lerakva azt asztalra, lementem Jane mamához, aki a dobozokat nézte át.

- Miben segítsek Jane mama? – álltam mellé tettre készen.

- Jaj de jó hogy itt vagy, átnéznéd a dobozokat, hogy melyikből mi kell, és mi nem? – nézett rám Jane mama egy hatalmas dobozra mutatva. Bólogattam, és oda szaladva letérdeltem elé, és kinyitottam a dobozt.

- Mi köze van ehhez Hongbinnak.

- Szóltál mama? – néztem hátra, de csak egy fejrázást kaptam válaszul.
Megvontam a vállamat, és a doboz tartalmát kezdtem kipakolni. Volt benne minden: kéziratok, levelek, könyvek, meg ilyesmik. Viszont a legalján egy vörös toll pihent. Összeráncolt homlokkal emeltem ki a tollat, majd hírtelen fájdalom nyílalt bele a fejembe.

- Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt egyedül.

- Ki beszél? – fordultam körbe, de nem volt senki se a szobában. Még Jane mama sem.

- Megteszek bármit érted, csak kérlek, kérlek, bírd még egy kicsit.

- Taehyung? – kérdeztem rá, pedig pontosan tudtam, hogy ez kinek a hangja. A toll a kezemben elkezdett vörösen izzani, majd hírtelen könnycseppeket éreztem az arcomon, pedig nem is sírtam, és még csak a plafon se lyukas. A szemeim valamilyen oknál fogva maguktól lecsukódtak. Amikor újra kinyitottam, egy gyönyörű kék szempár pislogott rám örömtelien. Fáradtan rámosolyogtam, tudtam, hogy ezt nem álmodtam. Tényleg itt van velem. Már tudtam, hogy mi volt az álmom, és mi a valóság.

- Taehyung... - szólaltam meg rekedt hangon.

- Itt vagyok életem. – mosolygott rám édesen.

- Gyönyörű kék szemeid vannak...

- Kék?