És ezzel utolértem a blogot!

Hogy szakadjon ketté ez az istenverte kalózhajó! És bárcsak az összes kalóz belefulladna, Hookal és Onejunnal az élen! Hiába rángatom a kötelet, amivel kikötözött egy rúdhoz, olyan erősen kötött ki Onejunn, hogy csak a kezemet sértem fel vele. Zokogni van kedvem, de ugyanakkor idegesen csapkodni. Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy ne tudjam megvédeni magam? Taehyung nélkül egy senki vagyok. Eddig fel sem tűnt az esetlenségem. Mindent megpróbáltam megoldani magamtól, sosem engedtem senkinek, hogy segítsen nekem. Még Wonshiknak sem, pedig ő a legjobb barátom, mióta csak Szöulban élek. Talán csak Ambertől és Taemintől kértem segítséget, de tőlük is csak akkor, ha nagyon nem bírtam már azt a terhet cipelni a hátamon. Az ottani problémák semmik az itteniekkel szemben. Ki hitte volna, hogy pont Sohaországban, amiről Wendy mama áradozott nekem, nagyobbak a problémáim, mint a valóvilágban? Egy kalózhajón vagyok! Egy öreg pedofillal, egy kanos perverz állattal, és vagy 300 vérszomjas kalózzal, Taehyung azt se tudja, hol vagyok, ráadásul, ha tudná is hogy hol vagyok, hogy mentene meg 300 kalóztól? Ismétlem, 300-tól! Valamit ki kell találnom, hogy megszökhessek, de gyorsan, mert Onejunn messziről méreget engem, és nem tetszik ez a tekintet. Nagyon nem. De hogy lehetne megszökni egy kalózhajóról? Hiszen ez egy hajó, körülötte vízzel (nem meglepő), tele kalózokkal. De hát, ha harc, hát legyen harc!

**Visszazártak abba a cellába, amiben múltkor is voltam, csak annyi különbséggel, hogy most állítottak mellém egy őrt is, hogy biztosan senki ne szöktessen meg. Egy kb. velem egy idős fiú volt, vagy két évvel idősebb, barna hajjal, és nem hiszem, hogy az este sokat aludt volna, mert rengetegszer ásított, és előre biccent a feje. Nem volt olyan bazi ijesztő, de azért többször is átgondoltam a ki rajzolódott tervet a fejemben. Vajon normális vagyok, hogy erre vetemedem? Inkább várok még egy kicsit. A hátamat a vasrácsnak nyomtam, és lassan lecsúsztam a földre, közben azon gondolkodtam, vajon anyáék most mit csinálhatnak? Vajon Taemin segít eleget apának a munkában, vagy megint a szoknyákat vadássza a szórakozó helyeken? Vajon Amber bírja erővel vinni az éttermét, amit nem rég nyitott? Vajon apa beleőrült már a munkába, amit a sok könyv okozott neki? Végül is én is majdnem belebolondultam abba a sok szövegbe, ahol a hibát kellett keresnem, amiből rengetegszer milliónyi volt. A mostani írók ülhetnének több nyelvtan órán is, komolyan mondom. Nem is értem, hogy minek indított apa könyvkiadót, ha már a töke ki van az egésszel. De ahol tudok, besegítek neki, hiszen én is ott dolgozom, bár általában a grafikus srácoknak szoktam segíteni, hogy mit hova rakjanak a képre, hogy aki majd meglátja, el legyen ájulva a látványtól. Hiába van az a mondás, hogy könyvet ne a borítójáról ítéljünk meg, ha azt látjuk meg a legelőszőr, hatásosnak kell lennie, hogy ne hagyja a vevőt nyugodni addig, ameddig a kezébe nem veszi, és el ne olvassa a tartalmát, onnan pedig nyert ügye van az írónak, ha még jól is ír. Nem hiába a Vixx a leghíresebb könyvkiadó egész Koreában, és ezt mind azért tudtuk összehozni, mert az egész cég úgy működik, mint egy fogaskerék. Az egyik ember hiányosságát ki pótolja a másik, nincs olyan, hogy szóló, csak a közös munka, egyedi tehetségekkel, akik összekapcsolódva a legprofibbak. Mint egy hangszeres banda. A gitár, a dob, a zongora, az énekes, satöbbi, egyedül is jól szól, de ha együtt szólaltatják meg a hangszereket, gyönyörű zenét hozhatnak létre, amit az emberek boldogan hallgathatnak. Így működik ez a cég. A földet néztem, amit beterített a piszok. Azon gondolkodtam tovább, hogy hogyan tudtam egy gyerekbe belezúgni? Gyerek? Kismilliószor bebizonyította, hogy férfiasabb nálam. Akárhányszor bajban voltam, mindig kimentett. És egyre jobban belészerettem. Mint valami spanyol szappanoperában, esküszöm. Felnevettem a gondolatra, ahogy elképzeltem magamat Rosalindának, miközben sikítottam drámaian Hoszé Armandó után, aki felkap engem, én meg hálásan végig nyálazom az arcát a csókjaimmal. Felemelő érzés élénk fantáziával élni.- Mit nevetsz? – vetette oda kicsit se kedvesen a kalóz, aki felügyel rám. Hát persze, ő is itt van. Aztán meg gyulladt a villanykörte a fejemben.- Azon gondolkodtam... - fordultam a rácsok felé, hogy a fiúra nézhessek – hogy milyen fáradtnak tűnsz, szívesen meg masszíroznám a válladat, de rájöttem, hogy egy rabtól nem kérnél ilyen szívességet. – lefelé konyultak az ajkaim, hátha meggyőzőbb tudok lenni. Ez az Hongbin, ribanckodj, ha már oda a férfiasságod... Próbáltam nem a belső hangjaimra hallgatni, ami folyton azt súgta, hogy ez már az önbecsülésem határait feszegeti, és próbáltam a leghatásosabban nézni rá, hátha...- Hát... Nem bánnám, ha tényleg megmasszíroznád, egész éjjel tartanom kellett a csónakot, mert Hooknak nem tetszett, ahogy felmostam azt a szar padlót, ami akkor is retkes marad, ha egy hétig súrolják ötvenen. – adta be a derekát, de hírtelen csúnyán nézett rám, ami miatt a pillanatnyi megkönnyebbülés is a torkomon akadt – de csak rácson keresztül hagyom magam, ne is merj álmodni arról, hogy megszökj! – nézett rám szigorúan, majd leült nekem háttal a rácshoz. Ekkor megláttam a nyakában lógni a kulcsot, mint valami nyakláncot, akkor kezdett a tervem folytatása kirajzolódni a fejemben. Finoman a vállára tettem a kezemet, és belekezdtem a masszírozásba. Ahogy egyre jobban belemerültem az egészbe, úgy ő is egyre jobban fáradt, majd már csak azt vettem észre, hogy horkol. Lassan a cérnára vezettem a kezemet, de olyan finoman, mintha épp gyémántot lopnék, és mikor a kezembe akadt a kis mocsok, gyorsan kinyitottam a cella ajtait, és mint aki itt se volt, lábujjhegyen kiballagtam a pokolból. Vagyis az első szintjéről. Kint furcsán nagy volt a csend, de vállat vontam, és elkezdtem tervezgetni, hogy mi legyen a következő lépésem. Az a fiú mondott valami csónakot, azt megfújom, és már itt sem vagyok, elég volt ebből a vendégszeretetből. Megindultam egy számomra ismeretlen irányba, hátha jó fele megyek, hát tévedtem. Drága barátom éppen késdobálósdit játszott pár kalóz társaságában, rögtön kiszúrt, hogy én oda tévedtem, ezért csak egy dolgot tehettem. Futok az életemért. Nem is szórakoztam tovább, amint megindult volna felém dühösen, felhúztam a képzeletbeli nyúlcipőt, és rohantam, mint az őrült, már az sem érdekelt, hogy csöndbe, vagy jó hangosan. Onejunn sem volt rest, üvöltözve rohant utánam.- ÁLLJ MEG, NEM HALLOD? – üvöltötte valahol a hátam mögött.- HÜLYE VAGY, BAZDMEG? DEHOGY ÁLLOK! – válaszoltam neki vissza, amikor valaki elkapta hátul a pólómat, amiben fennakadtam, mint hal a horgon. Vagy Hongbin a kampón. Felnéztem Hookra, aki kicsit se volt nyugodt, bár láttam rajta, hogy elszámol 10-ig magában.- Ezt mégis mire véljem, Onejunn? – fordult a lihegő kalóz felé.- Nem tudjuk hogyan, de megszökött. Valamelyik nem tudott rá rendesen vigyázni. – egyenesedett ki Onejunn.- Akkor vigyázz rá te, vagy—- HÓÓÓÓÓÓÓ KALOZNAK LENNI JÓÓÓÓ! CSAK RABOLUNK, RABOLUNK, TORKOT NYISZÁLUNK TRALALATRALALALÓ. – kezdett rá valaki a magasban, mire Hook csak megforgatta a szemét, elővette a pisztolyát, és lelőtte szerencsétlent, aki nagy csobbanással ért a vízbe. - Na de Hook kapitány, nem vall jó modorra lelőni egy kalózt az áriája közben. – nevetett egy kövér kalóz, azt hiszem Smeenek emlegette Hook.- Jó modor? – fordult a kalóz felé, ezzel együtt én is megfordulva, hiszen még mindig tart a kampóján. – Francba a jó modorral, mikor egyik kalóz sem tudja a dolgát rendesen megcsinálni! – üvöltözött Hook teljesen kikelve magából. – Hol a kampóm, te mitugrász? – kezdett el rázogatni engem, mint valami rongyot.- A múltkor is megmondtam, hogy fogalmam sincs, mit nem lehet ezen érteni? – néztem rá dühösen. - Túl nagy a szád, azt akarod, hogy— ekkor valaki lekapta a fejéről a kalapot, nem láttam ki volt, mert amilyen gyorsan itt volt, olyan gyorsan elszelelt. De ez az illat...- Hook, miért nem valaki veled egy súlycsoportúval kezdesz ki? – lebegett a kalappal az a személy, akit a világon a legjobban szeretek.- Pán Péter, újból szemtől szemben akarsz harcolni? Hát legyen. – ledobott a földre, majd teljes figyelmét Taehyungra szentelte. – Onejunn, addig fogd a fiút! – és már itt sem volt. Eközben az elveszett fiúk is megérkeztek, és amivel tudtak, harcoltak a kalózok ellen. Hyuk például a deszkákkal próbált verekedni, kapásból leütött két kalózt, akik sikítva estek bele a vízbe. Minsu a kardjával kardozott a régi haverjaival, akik folyamatosan „áruló" meg obszcén szavakat vágtak hozzá, de ő csak nevetett az egészen, és tudtam, hogy belülről sem emészti magát ezeken, hiszen egy nap alatt több szeretetet nyújtottunk neki mi, mint ezek egész életében. Jungkook és Jinki fogtak egy hatalmas kötelet, és körbe tekerték három kalózon, Sehun az ágyúgolyókat dobálta, már amennyire elbírta, de az előtte lévő kalóz még így is fájlalva kapta a lábát a kezébe, ekkor Hyuk fejbe verte a léccel, és a férfi ájultan esett össze. Fogalmam sem volt, vajon a két iker merre kószálhatott, de jelenleg azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabaduljak Onejunn erős szorításából, de hiába rángatóztam, erősebbnek bizonyult nálam. Ekkor a semmiből ráugrottak az ikrek Onejunn hátára, aki egy pillanatra megbillent ezzel elengedve engem.- Hyuk, passzold egy pillanatra! – üvöltöttem a harcoló fiúnak, aki gyorsan hozzám dobta, és mire Onejunn megtartotta az egyen súlyát, tökön vágtam a deszkával – Ezt azért, mert majdnem megerőszakoltál! – mikor kezét a fájdalmas részhez szorította, orron vágtam a deszkával – ezt meg azért, mert jól esett! – mosolyogtam gonoszul, miközben ő hanyatt vágódott eszméletlenül. Boram se volt rest. Minden kalózt csőbe húzott, és belepottyantott a vízbe, aki csak az útjába akadt. Visszapasszoltam Hyuknak a deszkát, és szememmel Taehyungot kerestem, bár nem kellett sokáig, mert egyből megpillantottam, ahogy Hookal kardozik az árbóc tetején.- Mond csak Péter, miért olyan fontos ez a fiú neked? – szúrt előre Hook, de Tae kikerülte a támadást, és rám nézett.- Sikerülni fog! – üvöltöttem, amitől neki füléig ért a mosolya, és Hook felé fordult.- Mert szeretem! – döfött előre Taehyung is. Hook csak hangosan felnevetett.- Azt se tudod, mi az a szerelem! – nevette ki Hook. Tae még egyszer rám nézett, egy bólintással jeleztem, hogy bízom benne. Az életemnél is jobban. Visszafordult Hook felé, hírtelen megéreztem azt az önbizalom löketet, amit árasztott magából.- Számít rám. Valakinek fontos vagyok. Tudod milyen jó érzés szeretni, és szeretve lenni? Egyszer próbáld ki. Meglátod a világ legszebb nőjét, és onnantól kezdve csak ő jár az eszedbe. Mikor bántani akarják, te ott leszel, hogy megvédd őt. Senki nem veheti el a te kincsedet. Ő csak a tiéd, és te csak az övé. Ha mellette vagy, a szíved fel akar gyulladni. Megégsz anélkül, hogy tűz érne. A szerelem a felnőtté válás első szakasza. Lehet, hogy egy férfit szeretek, ez van. Ezt kell szeretni. – nézett Tae pimaszul Hookra – ezt szeretem. – hírtelen csatakiáltással nekiment a megszeppent kapitánynak, akinek ideje sem volt felfogni az egészet, Tae lelökte őt a az árbóc tetejéről, és egyben a hajóról is. Hook csobbanással ért a vízbe. Vége lenne? Felnéztem Taehyungra, akinek az arcát fokozatosan vette át a vidámság jelei, majd rám nézett, és elüvöltötte magát örömében. Mindenki egy emberként üvöltözött, ünnepelt, repkedett. Oda akartam szaladni Taehyunghoz, de ő is az égen repkedett, így csak nevetne néztem őt. Ekkor hírtelen a maradék kalóz népség előrohant, de úgy szinte mindenhonnan, és körbe vették szerencsétlen mivoltomat, időm se volt felfogni, az összes rám vicsorgott az éles tárgyaikat nekem szegezve.- Hongbin, repülj! – kiáltották egyszerre az elveszett fiúk, de én csak rájuk néztem. Nem tudok repülni, ezt mégis miből gondolták? - Gondolj vidám dolgokra! – üvöltötte Hyuk. Vidám dolgokra? Hogyan gondoljak vidám dolgokra, mikor vagy 50 kalóz vesz körül? Erősen próbálkoztam, ugráltam, mindent tettem, de nem ment.- Nocsak, a szépfiú nem tud repülni? – ült fel a földről Onejunn a homlokát dörzsölgetve. Teljesen elszomorodtam. Még ennyire sem vagyok képes. A térdeim összerogytak alattam, és fájdalmasan csattantak a padlóval. Ekkor valami fényes dolog közeledett felém, sárga csíkot húzva maga után, majd felettem körülbelül 10x tett egy nagy kört, így tele voltam azzal a sárga porral. Majd ő a vállamra szállt.- Csingiling...? – néztem rá értetlenül a tündér lányra, akinek az arcán kedves mosoly ül. Ő utál engem a világon a legjobban. Segíteni akar...?- Gondolj azokra a dolgokra, amit itt éltél meg. Gondolj a kalandokra, a barátaidra... Taehyungra. Gondolj arra, milyen jó vele lenni. – súgta a fülembe biztatóan. Özönleni kezdtek a jó emlékek, amitől a szám egyre nagyobb mosolyra húzódott, már nem is éreztem a hideg padlót alattam.- ELKAPNI! – üvöltött hírtelen Onejunn, de elrugaszkodtam a talajtól, és az apró tündérrel a vállamon hagytam ott a kalózhajót. Boldog voltam. Imádtam az érzést, hogy repülök. Csing velem nevetett a boldogságtól. Megölelgettem Hyukot és Sehunt mikor oda értem, sírni tudtam volna akkor. - Hogy-hogy segítettél nekem? – értetlenkedtem Csingilingnek, aki csak mosolygott rám.- Mert beláttam, hogy a féltékenységem nem vezet sehova. Mellesleg rájöttem, hogy te nem vagy olyan rossz ember, mint ahogyan azt én gondoltam. Ne haragudj, hogy ilyen voltam veled. – kért bocsánatot Csingiling tőlem. Persze hogy megbocsájtottam neki.- Tényleg, hogy-hogy tudsz beszélni Csing? – nézett a lebegő nyuszi fiú Csingre, de Boram válaszolt helyette.- Ha egyszer a boldogsától nagy leszel, majd a szomorúságtól újra kicsi, akkor a hangod megmarad. – nézett mosolyogva Csingre. Elég furcsán nézhettünk rá, mire megpróbálta megfogalmazni a mondatát – Amikor az élet ad valamit, majd elvesz, akkor nem mindent vesz el tőled, csak egy jelentőségteljes részt. Csing elvesztette a nagyságát, de a hangja megmaradt. Így értitek? – mondtunk egy „ahaaaa"-t hátha kevésbé néz minket hülyének, mire csak legyintett egyet, és itt abba maradt az egész. Odasuhantam Taehyunghoz, aki boldogan ölelt át engem, és forgatott meg a levegőben.- Büszke vagyok rád, ügyes voltál! – dörmögtem a vállába, úgy szorítva magamhoz a fiút, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Mondjuk féltem is egy kicsit, még mindig nehezen hittem el, hogy itt vagyok Sohaországban. Lassan ereszkedni kezdtünk a talajhoz, hogy ne lebegjünk ott egész nap, de még mindig nem engedtük el egymást, egyszerűen annyira boldog voltam, hogy végre nem azon a retkes kalózhajón vagyok, hanem az ő karjaiban. Levettem Hook kalapját Tae fejéről, és az én fejemre húztam, majd elkezdtem utánozni a hangját.- „Pán Péter, újból szemtől szemben akarsz harcolni?" – utánoztam Hook hangját, miközben láthatatlan kardal hadonásztam. Együtt nevettünk a kifigurázásomon.- „Megbánod, hogy ezt tetted velem Pán Péter!" – hallottunk meg egy hangot, ami tényleg Hooké volt. Hirtelen megijedtem, de Taehyung csak nevetett rajtam, majd jelezte, hogy ez ő volt, és hogy ne féljek, megvéd a bajtól. Kifújtam a bennem rekedt levegőt, majd együtt nevettünk tovább. Ekkor Taehyung magához rántott, és megcsókolt.- Szeretlek Hongbin. – nézett rám vidáman. A szívverésem megkétszereződött, és vigyorogtam, mint az idióta. Most először mondja ki úgy nyíltan, és nem csak burkoltan. Éppen válaszolni akartam rá, mikor a fejem erősen zúgni kezdett, majd foltokat kezdtem látni a szemem előtt.- É—één én is... - abban a pillanatban Taehyungnak estem, forgott velem a világ, és inkább becsuktam a szememet, vagy elhánytam volna magam, éreztem, hogy valami magába akar szippantani. A hangok, ami engem szólongattak, mintha pincéből jöttek volna, majd már onnan se.