Bizonyára mindenki ismeri Pán Péter történetét. Van, aki csak hallott róla pár szót, de van, aki kívülről fújja az egészet. Aki ismeri őt, tudja ki Wendy, Jane és Margarett. Most én fogom elmesélni a saját történetemet az elveszett fiúkról, a kalózokról, a sellőkről, Sohaországról, és persze Pán Péterről. A nevem Lee Hongbin, és még mai napig nem tudom, hogy 21 évesen miért én kerültem Sohaországba. De nem bántam meg.

Borult idő honolt Szöul utcáin. Esőkabátomat jobban összehúztam magamon, miközben a bőröndömet húztam magam után.

- Biztos, hogy ezt akarod? - nézett rám anyám nagy, szomorú szemekkel.

- Meg kell látogatnom Wendy mamát, biztosan aggódik már értünk. Jane mamának meg még át kell olvasnom a történetét, hogy mehessen a kiadóhoz. - mondtam el a teendőimet anyának - Sohaország... Mi jó abba? Egy ki talált helyen akar mindenki élni.

- Tudod jól, hogy minden szava igaz!

- Ugyan már anya, repülő gyerekek? Kalózók? Milyen erős volt az, amit szívtatok? - néztem rá felvont szemöldökkel. Ugyan már ne etessen engem baromságokkal, már nem vagyok gyerek!

- Lee Ho-

- Anya, most megyek! Indul a gépem! Szeretlek! - öleltem magamhoz meghökkent testét, majd még mielőtt elindultam volna, még azt hozzá tettem - Vigyázz magadra! És apára is! Ki tudja, hogy mikor kattan be a sok munkától.

- Megígérem - mosolygott rám anya. Nem hiába az ő mosolyát szerettem a legjobban, az övé volt a leggyönyörűbb, és a legőszintébb.

Még az ablakon kinéztem utoljára, majd mély lélegzetet vettem és elhelyezkedtem a székemben. Viszlát, Szöul, hamarosan viszont látjuk egymást

***

Londonban esett az eső mikor leszállt a gép. Csúnya fekete felhők lepték el az eget, elzárva minket a napsugaraktól. A bőröndöm halkan nyikorgott a hátam mögött, miközben a nyakamat nyújtogattam, hátha meglátom Jane mamát, eddig eredménytelenül. Már épp feladtam volna, és teljes 180 fokkal megfordultam, amikor ijedtemben majdnem hátra estem. Jane mama ezer wattos vigyorral méregetett engem.

- Szia Hongbin rég láttalak! - csontropogtatóan átölelt - Mennyit nőttél! - csodálkozott rám. Zavartan megvakartam a fejemet. Nem emlékeztem arra, hogy Jane mama ennyire pörgött volna.

- Szia, mama! – öleltem magamhoz törékeny testét. – Hogy vagy?

- Voltam jobban is, az se tetszett, szóval remekül. – mosolygott rám Jane mama. – Milyen volt az utad? – érdeklődött felőlem.

- Unalmas. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Annyi mindent el kell mesélnem neked! – lelkesedett be az öreglány, és én figyelmesen hallgattam a beszámolóját.

***

- Wendy mama! – szaladtam oda drága déd mamámhoz, aki kicsattanó mosollyal ölelt át. – Semmit nem változtál.

- De te igen! – nevetett rám az öreglány – Magasabb lettél. – mért végig. – És borzasztó helyes lettél! Biztos futnak utánad a lányok.

- Á sajnos a munkám miatt nem annyira figyelem ezeket. – nevettem kínosan.

- Megmutatom a szobádat, ahol aludni fogsz. Régen Jane- é volt, de ő már kinőtt belőle.

- Csak 52 vagyok! – csattant fel a nagyi.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy itt lehetek! – hajoltam meg illedelmesen.

- Miért hajoltál meg? – értetlenkedett Wendy mama – Mi vagyok én, az angol királynő?

- Izé... - kezdtem volna bele, de Jane mama félbeszakított.

- Ugyan már anya, tudod jól, hogy a koreai szokások elütnek a mieinktől!

- Ez igaz... - gondolkodott el Wendy mama. – megmutatom a szobádat!

***

A szobám nagy, kényelmes... és öreg... nagyon... De legalább otthonos. Az ablakban ültem, és gyönyörködtem a kilátásban, mikor Jane mama hangját meghallottam kintről. Mondtam egy „Mindjárt megyek!"-et és sóhajtva szakítottam el a tekintetemet a kilátástól, majd lassan felálltam, és kisétáltam a szobából. Jane mama az ajtó előtt állt, felém nyújtva egy csomó lapot.

- Itt van a „Visszatérés Sohaországba".

- Köszönöm. – mosolyogtam rá – átolvasom. De mond csak Mama, miért szeretitek ezt a kitalált helyet ennyire? – Mama csak rám mosolygott.

- Ez egyszerű. Sohaország igenis létezik, és Pán Péter is. – mosolygott rám. – Emlékszem amikor...

- Fejezd be...

- Hogy mi...? – nézett rám értetlenül Mama.

- Azt mondtam fejezd be! Nem érdekel Pán Péter, nem érdekel Sohaország, nem érdekel Hook, nem érdekelnek az elveszett fiúk, NEM ÉRDEKELNEK! – üvöltöttem a megszeppent Mamámnak. – Ne tömjetek már tündérmesékkel, már 21 vagyok! Nem hiszek se a tündérekben, se a kalózokban, se Pán Péterben! Hagyatok békén! – csaptam rá az ajtót. Az íróasztalra dobtam a papírokat, majd mérgemben elkezdtem dolgozni. De nem jutottam sokáig, mivel egyszer csak elaludtam.

***

E/3

Hangos csörömpölés hallatszódott az első emeleten. Boram amennyire csak tudott, repült előre, miközben Magi a macska rohan utána eszeveszettül. Magi az összes tárgyat fellökte ami az útjába került, elakarta kapni az apró tündérlányt, aki azóta idegesítette, mióta berepült az ablakon. Szerencsére Boram nem volt hülye tündér, gyorsan berepült Hongbin szobájába, majd a macskára csapta az ajtót. De nem volt ideje kipihenni magát, mivel megtalálta azt az embert, akit keresett. Rögtön rá is szállt az orrára.

- Hongbin vagy? - nézett Boram a nagy szemeibe. - Hála az égnek, hogy megtaláltalak! - lelkendezett a tündér, majd örömében elkezdett röpködni a szobában. - Annyi mindent kell elmondanom! Baj van! Csak te tudtsz segíteni! Még nem tudom, hogy hogyan, de csak te tudtsz! Sohaországban baj történt! Nem tudom hogy, de az történt, hogy az elveszett fiúk 12-ből hirtelen 20-ak lettek! 20! Vagy annyi körül lehetnek, nem tudom, nem ez a lényeg! Ez jelent valamit! Segítened kell! Csak te tudtsz... segíteni... - ránézett Hongbinra, aki addigra már rég eszméletlenül hevert a földön. - Na de jó, ezt is nekem kell megoldanom. - forgatta meg Boram a szemét.