23:40

Amikor már úgy tűnt, hogy sikerül elaludnom hatalmas mennydörgés rázta meg a dobhártyámat.

Felpattantam, az égre meredtem, ám teljes sötétség honolt. Addigra már az orromig sem láttam, főleg hogy a viharfelhők eltakarták az este fényeit. A szél vadul tépkedte a hajamat. Vacogva húztam össze magamon mégjobban az engem takaró pokrócot.

- Ez tényleg mennydörgés volt, vagy csak álmodtam? - hallottam meg Manuel, álmos hangját.

Válaszul egy villám cikázott végig kecsesen az égbolton, majd amilyen gyorsan jött úgy is tűnt el. Néhány másodperc múlva megreccsent felettünk a boltozat, ezúttal kétszer hangosabban mint az előbb.

Kétség sem fért hozzá, hogy bajban vagyunk.

- Ó, igen! Most felettünk van - húztam el a számat, amikor a villámhoz rögtön dörgés is társult, ezzel kísérteties hatást keltve.

- Nem értem. Miért nem esik az eső?
- sóhajtott Manuel, két mennydörgés közt. Hiába vártuk a megváltó csapadékot, a felhők nem nyíltak meg felettünk.

A szél azonban percről percre erősebbé, hidegebbé vált. A következő villámnál összerezzentem.

- Úgy tűnik ez csupán egy villámvihar
- suttogtam. A dörgés elnyelte a hangomat.

Villámvihar.

Lassan ízlelgettem a szót, miközben régi emlékek rohamozták meg az elmémet.

A szél süvítése, az ablak nyikorgása, az ajtó zörgése, ami behallatszott a nappaliba, mind halálra rémítettek azon az estén. Nyolc éves voltam. Azon a napon anyával a kanapén összebújva, az előttünk lévő kisasztalon meggyújtott gyertya magasra nyúló lángját bámultuk, miközben arra vártunk, hogy apa mikor fog beesni az ajtón. Egyikünk sem szólt semmit, de tudtam, hogy legszívesebben kibeszélné magából a bánatát.

Akárhányszor megdörrent az ég összerezzentem. Ő pedig mindannyiszor fáradtan pillantott le rám. A villámok a közelben csaptak be, konténereket tönkretéve, fákat kidöntve és házakat lángra gyújtva.

De az eső nem esett akkor sem.

Harmadik nap.
5:10

Hunyorítva nyitottam ki szemeim. Már harmadik napja sodródtunk. A sós víz, és a vízben úszkáló halak illata az orromba kúszott, ezzel hányingert keltve.

- Mennyi az idő? - pislogtam álmosan.

- Negyed hat körül - válaszolta halkan.

Néhány másodpercig magam elé meredtem aztán visszafeküdtem, és újra elaludtam.

8:40

Reggelit, Manuel csinált. Ami nem más volt mint shusi. Ugyanis pár napja halat fogtunk. Attól is elfogott a hányinger ha rá néztem, de mégis leerőltettem néhány falatot a torkmon, hogy legyen energiám. Nyálkás volt, sós és gyomorforgató

Undorodó pillantásokkal illetem Manuelt, miközben ő eszegetni kezdte a halhúst. Igyekeztem visszafogni feltörekvő idegességem, de hatalmába kerített az érzés, hogy ennek nem így kellet volna történnie. Baljós gondolataimnak hangot is adtam.

- Meg kellett volna halnom
- jelentetem ki komoran. Manuel megdermedt, a torkán megakadt a falat amit eddig rágott, arcomon végigfutotta jeges pillantását.

- Miket beszélsz? - szólalt meg olyan dermesztő, lekicsinylő hangsúllyal, amit soha, de soha nem fogok elfelejteni. Ökölbe szorult a kezem.

- Te nem így gondolod? - förmedtem rá. - Nem lett volna jobb ha meghalunk? Ha nem próbálsz meg hősködni és nem húzol ki a vízből? Ha hagyod, hogy elsodorjon a víz?

Manuel, szemében csalódottsággal vegyes düh csillant. Beletúrt sötétbarna hajába, ezzel hátrasimítva homlokába logó tincseit, majd megrázta fejét.

- Az lett volna jobb, ha valaki mást mentek meg helyetted - jelentette ki halkan, mégis minden szavát tisztán értettem.

Körülöttem minden elhomályosodott, a fejem zúgott. Egyedül Manuel, szavai visszhangzottak a fülemben.

- Ezt hogy érted? - szólaltam meg.

- Tudod, hogy értem! Több tucat ember volt ott, de én mégis téged mentettelek meg. Téged húztalak ki abból a rohadt vízből, és nem mást!

A tény, hogy Manuel képes volt így beszélni velem, megrémített. Ugyanakkor valamiben neki is mélyen igaza volt. Talán mást is megmenthetett volna. Annyi gyerek, és asszony volt, de ő mégis engem mentett meg.

- Akkor miért nem segítettél másokon! - kiabáltam elködösült tekintettel.

- Hallottak voltak - morogta, miközben magával próbálta elhitetni, a saját szavait.

- Énis úgy néztem ki, mint egy halott nem igaz? - húztam alig észrevehető gúnyos mosolyra számat, miközben a könnyek egyre jobban csípték szememet.

Elvettem mások lehetőségét attól, hogy élhessenek. És ezért csakis magamat hibáztatom. Manuel, nem hibás. A hibás én vagyok.

A felismeréstől összerándult a gyomrom. A hirtelen jött, saját magam iránt érzett undort képtelen voltam elnyomni. A kezem remegett, a szám megrándult, miközben megpróbáltam összeszedni magam. Manuel, aki eddig a támaszom volt, most ellökött magától, egy mély, sötét szakadékba taszított, s akármilyen erősen próbáltam talpon maradni a föld kicsúszott alólam.

Nem tehetek semmit.

Manuel, néma maradt. Nem szólt semmit akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatására.

Azonban a düh elvakított, méregként áradt szét a testemben. A düh át vette felettem az irányítást. Már nem akartam mást, mint egy sértést a fejéhez vágni, bosszút álni, amiért rávilágított hibáimra.

- Tényleg rosszul döntöttél. Hagynod kellett volna, hogy megfulladjak
- a szavak tőrként hagyták el a számat. Süvítve mentek az előttem ülő férfi felé, aki rezzenéstelen arccal fogadta őket.

9:00

A szüleim válása után mindenkivel elhitettem, hogy jól vagyok. Egy álarc mögé rejtettem, az igazi arcom, falat emeltem az érzelmeim köré. Az emberek azt mondták, hogy erős vagyok, de belül tomboltam azért, hogy valaki segítsen nekem, hogy valaki meghallgasson.

Belül minden kimondott igazság, minden ember megnyugtató szavai tovább rombolták a lelkemet. Képtelen lennék megszámolni hányszor hallgattam éjszaka anyám elfojtott sírását. Miattam hullatta a könnyeit, mert olyan voltam mint egy robot.

Nem voltak többé érzéseim.

Az eszem és a szívem is bocsánatért esedezett, Manuel felé, de a szám megmakacsolta magát. Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, némán szenvedve a tetteim tengerében fulladozva. Azon kezdtem el töprengeni, hogy miért üldözöm el az embereket magam mellől. Dan, volt az egyetlen akivel mindig törődtem és védtem. Mert nem akartam, hogy olyan legyen mint a nővére. Nem akartam, hogy olyanná váljon mint én.

Az utóbbi években a kapcsolatom anyával nem a legjobb volt. A ki nem mondott sértések, a lenyelt szemrehányások mindig is ott lapultak a felszín alatt, de a kisöcsém miatt egyikünk sem mutatott érzéseket a másik iránt. A rokonok, barátok, és ismerősök előtt eljátszottuk a boldog családot, de mindez csak látszat volt. Senki sem gondolta, hogy valójában milyen életet élünk. Senki nem tudta, hogy a házban úgy viselkedtünk egymással mint két idegen.

A szívem csordultig telt bánattal. A lelkiismeret lyukat ütött a mellkasomba, s torkomat égette a visszafojtott sírás. Végső elkeseredésembe lefeküdtem a csónak végébe, s felhúzott térdeimet átölelve álomba sírtam magam.

11:40

Mikor véglegesen kiment az álom a szememből nagy levegőt vettem. Az óceán sós légkörét és halszagot már megszoktam, mégis mindig, amikor jobban figyeltem az illatokra elfogott a keserűség. Otthon akartam lenni. Érezni akartam az ágyam melegét, érezni akartam a vasárnapi ebéd illatát, és hallani akartam Dan, boldog nevetését. És amire a legjobban vágytam, az a szüleim ölelése. Arra vágytam, hogy mindketten a karjaikba vonjanak.

Sziasztok!💜 itt az újabb rész remélem tetszeni fog💖