Második nap
5:20

Víz fröccsenése ébresztett fel. Amit először nem is csodáltam tekintve, hogy az óceánon voltunk. A szürkületben azonban néhányat pislogva rájöttem, hogy Manuel eltűnt.

Kómás fejjel, még mindig fekve néztem magam elé, ahol a fiúnak kellett volna lennie. Helyette azonban, csak levedlett ruháit láttam. Lassan, óvatosan felemelkedtem, de éles fájdalom hasított a koponyámba. Halántékomat masszírozva körbenéztem, és a hajó mellett nem messze megláttam, Manuelt. Háttal volt nekem, és úgy tűnt mosakszik a vízben.

Mivel még nem voltam teljesen magamnál néhány másodpercig meredten bámultam a hátán hullámzó izmokat. Aztán eldöntöttem, hogy ezt nekem nem szabadna látnom ezért szemeim lehunytam, és hagytam, hogy az álom magával ragadjon.

12:00

Úgy éreztem magam, mint akit többször is hasba rúgtak volna. Mikor kinyitottam a szemeimet rögtön elfogott a hányinger, a nyál pedig összegyűlt a számban. A fejem immáron erősen hasogatott, az émelygés pedig pillanatról pillanatra erősebb lett.

Nagy nehezen felküzdöttem magamat ülő helyzetbe és akkor tűnt fel, hogy éjszaka rettenetesen leizzadtam, a nap pedig már jócskán felmelegítette a levegőt, ezért szinte fuldokolva dobtam le magamról a vastag pokrócot, hogy végre fellélegezhessek. Egy izzadtságcsepp folyt végig homlokomon amit ijedten töröltem le, majd értelenül néztem a csurom vizes tenyeremre.

- Rosszul nézel ki - hallottam meg, Manuel hangját.

Felkaptam a fejem és egy pillantra a szemébe néztem. A fekete szempár csak úgy csillogott az erős napfényben.

- Kösz a bókot...- vágtam rá, habár beszélni is alig tudtam.

Hirtelen hullámként tőrt rám a hányhatnék, és kénytelen voltam kihajolni a csónakból. Öklendeztem, de legnagyobb szerencsémre nem kezdtem el rókázni. Amikor alábbhagyott a hányingerem visszaültem a csónakba, hátamat a szélének támasztva.

- Lázas vagy? - fürkészett. Megráztam fejem, amennyire tudtam. - Szerintem lázas vagy. Hadd nézzem meg.

Az arcom felé hajolt, én pedig hírtelen bepánikoltam a gondolattól, hogy olyan közel legyen hozzám.

- Menj innen! - tettem kezem a mellkasára, hogy megállítsam. Ő pedig kérdő pillantást vetett rám.

- Nem eszlek meg - nézett elképedve.

- Tudom, csak... ne gyere közelebb. Nem vagyok lázas - sütöttem le szemeim.

14:30

A másodpercek alig teltek, a percek vánszorogtak, az órák pedig olyan lassan haladtak, mint egy reumás csiga.

A csónakba feküdtem, időként változtatva a pozíciómon, és minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam a rám törő hányást.

- Helené, fel tudsz kelni? - hajolt felém Manuel, ezzel némi árnyékot nyújtva félig átsült fejemnek.

- Miért? - pislogtam vakon.

- Azt hiszem, ez tetszene neked
- mosolyodott el. A kezét nyújtotta felém, amit habozva, de elfogadtam. A bőre meglepően hűvös volt, és ez valamennyire jól esett az én forró bőrömnek.

A kezemet napellenzőként használva hunyorogtam, és arra a helyre koncetráltam ahova, Manuel is. Nagyon messze, apró kis pontok mozogtak a vízben. Kiemelkedtek aztán visszaestek.

- Delfinek! - kaptam szám elé a kezem, amikor tudatosult bennem, hogy mik azok. És akkor történt az amire egyikünk sem számolt.

Az arcom falfehér lett. Megszédültem azután pedig hajam eltűrve kiadtam a gyomrom tartalmát. Azt hiszem életem egyik legkínosabb pillanata történt velem.

- Most komolyan a delfinek láttán hánytad el magad? - kérdezte gúnyosan, Manuel.

-Óh...fogd be! - nyögtem ki nagy nehezen.

18:10

A második nap késő délutánján kezdett csak megmutatkozni rajtunk, hogy nem mi ketten vagyunk a legtürelmesebb hajótöröttek.

A halszagban, tűzű napon, felforrt agyvízzel, sebekkel beterítve, véresen és izzadtan szomjaztunk. A csaknem öven órányi civilizáció- és úgy általánosan normális körülmények hiányában egyszer csak kiakadtam.

- Na jó ebből teljesen elegem van!
- pattantam fel. Manuel, kérdőn felvonva szemöldökét, és tekintetével ugrásra készen követte minden mozdulatomat. Félve attól, hogy valami marhaságot csinálok.

- Miért nincs itt egy rohadt sziget, vagy valami életjel?! - tártam ki a karomat.

- Azért, mert az óceánon vagyunk, ahol általában nem állnak házak a víz tetején - válaszolt Manuel, szarkazmussal a hangjában.

- Nahát milyen megfigyelő vagy
- válaszoltam ugyanolyan hangsúllyal mint ő.

- Hé! Most neked mi bajod van ?
- emelte fel hangját.

- Hogy mi a bajom? Még kérded?! - akadtam ki. - komolyan megkérdezed, hogy mi a bajom! Nem hittem benne, hogy egyszer velem is megtörténhet egy ilyen dolog. A francba nem akarom így végezni! Haza akarok menni érted! Haza! Ez az egész utazás úgy kezdődött, hogy az apámat látogatom meg, de mindez tragédiába torkollt! Bárcsak fel sem szálltam volna arra nyomorult a gépre. El vagyunk cseszve érted! Kibaszottul elcseszték az életünket! - kiabáltam teljesen kikelve magamból, miközben észre sem vettem, hogy a könnycseppek csak úgy szaladnak végig az arcomon.

- Sajnálom, de nem tudom meddig bírom még! - rogytam le sírva a csónak végébe.

Miután kiborultam és mindent elmondtam ami már két napja nyomja a lelkem, valamennyire lenyugodtam. Manuel, és én azóta egy szót sem váltottunk egymással. Nem akartam levezetni rajat a dühömet, de úgy éreztem, hogy muszály végre elmondanom mindent, még mielőtt ez az egész belülről felemészt engem.

A majdnem teli holdat nézve sokall szomorúbb gondolataim támadtak. Eszembe jutott anya, apa és Dan, akik mára már bizonyára azt hiszik, hogy halott vagyok.

Elképzeltem a kisöcsémet, ahogyan sír utánam, és szüleimet a sírkövem mellett. Mindketten feketében, körülöttük a rokonaink, barátaink és ismerőseink. Mind azért, hogy tiszteletüket tegyék az emlékemnek.

Mert egy idő után már nem leszek más, csak egy emlék számukra. Semmi több, csak egy emlék.

Egy kiürített gyerekszoba fogja csak eszükbe juttatni, hogy volt egy lány akit szerettek. Egy lány, aki képtelen a tudtukra adni, hogy valahol életben van.

Gondolatmenetem következményeként rettentően elérzékenyültem, és egy kövér könnycsepp folyt le az arcomon. Pislogtam néhányat, de nem bírtam ki szipogás nélkül, amit Manuel meghallva felkönyökölt, hogy rám lásson.

- Te most sírsz? Helené, mi a baj? - suttogta félve.

- Semmi bajom, csak...- szipogtam tovább, majd felülve megtöröltem az arcom. - ...csak félek.

- Itt semmi nem bánthat minket
- próbált nyugtatni.

- Nem, nem arról van szó - mondtam remegő hangon. - Az elmúlástól félek. Attól, hogy a szeretteink elfelejtenek minket.

- Sosem felejetnek el! - tiltakozott Manuel. A határozottsága olyan biztató volt, hogy igazán sírni kezdtem tőle.

- Nem tudhatod! - próbáltam megrengetni az elhatározását, bár alig tudtam kommunikálni a rám törő
sírógörcstől. - Mi van akkor, ha több évre itt ragadunk? Mi van akkor, ha soha nem térünk vissza hozzájuk? Mi van akkor, ha elfelejtenek minket? Miközben mi az óceánon sodródunk magatehetetlenül! - szüntelenül zokogtam míg egyszer arra lettem figyelmes, hogy két ölelő kar szorít magához.

Tágra nyílt szemekkel, leesett állal hagytam, hogy Manuel gyengéden magához húzzon, egyik kezével a hátamat, másikkal a hajamat simogatta.

Vigasztalást keresve belefúrtam a fejemet a vállába. Úgy szorongattam őt mint kisgyerek az anyját. Úgy szorongattam őt mint egykor én anyát amikor rémálmok gyötörtek, és féltem aludni akkor anya nyújtotta nekem a legnagyobb biztonságot. Manuel, ugyanolyan biztonságot sugárzott, mint ő.

Sziasztok!💜 itt lenne az újabb rész remélem tetszeni fog.