8:30

- Szóval, te nem voltál a robbanás közelében? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Mint láthatod - mutatott végig magán. - egyben vagyok. Na és te? Hogyan úsztad meg?

- A mosdóban voltam, amikor elkezdődött. Kirohantam, hogy megnézzem mi történt, de nem tértem vissza az utastérbe. Azt hiszem akkor vertem be a fejemet, amikor becsapódtunk. Mire magamhoz tértem, már a repülő egyik roncsán feküdtem a vízben.

- Tudod, hogy mennyi időt töltöttél a vízben? - tette fel a kérdést, amire még én sem tudtam a választ.

-Őszintén? Nem tudom - nevettem fel erőltetetten. - Akkor most áruld el, hogy vettél észre engem, miközben már a víz mélyén voltam.

- Rendben, elmesélem. Nem sokkal a robbanás után énis a vízben tértem magamhoz. Túlélőket kerestem, csomagokat, bármit ami segítésemre válhat. Fél órával később megtaláltam ezt a mentőcsónakot, és... újra neki láttam embereket keresni. Már majdnem feladtam a reményt, amikor meghallottam a segélykiáltást, azonnal a hang irányába kezdtem menni ahol nemsokára észre vettem, ahogy kezeiddel a víz tetején kalimpálsz. Amikor sikerült kihúznom téged a vízből eléggé halottnak tűntél, de kiderült, hogy csak sok vizet nyeltél és, hogy csak rettentően át voltál fagyva. Most pedig itt vagyunk. A semmi közepén
- nézett körbe nagyot sóhajtva.

- Azt hitted, hogy halott vagyok, mégis képes lettél volna egy hullával utazni? - értetlenkedtem.

- Teljesen mindegy - förmedt rám.

A tekintetem a csónak hátuljába halmozott cuccokra tévedt, így hát oda akartam menni, hogy megnézzem mit rejt a táska, de inkább maradtam a helyemen mert a táska, a rejtélyes idegen mellet hevert akinek nevét még most sem tudom. Egy pillanatra úgy tűnt mint aki a gondolataimban olvas mert pár perc múlva bemutatkozott.

- Manuel. A nevem, Manuel García
- nyújtotta felém jobb kezét.

- Helené. Helené Costas - hadartam el nevem. És elfogadtam felém nyújtott kezét. Ám ahogy nevem kimondtam arcára döbbenet ült ki.

- Mint, a görög szép Heléna - mondta vigyorogva.

- Kérlek ne! - nevettem fel kínosan.

- Mi a baj? - értetlenkedett.

- Az, hogyha valaki meghallja a nevem mindig ezt mondja rá - ráztam meg fejem.

-Ebben nincs semmi. Gyönyörű neved van.

-Óh...köszönöm - mondtam zavartan és biztos voltam benne, hogy az arcom a legpirosabb árnyalatot öltötte fel.

- Milyen származású vagy? - kérdezte érdeklődve.

- Görög, és mexikói. Na, de most én kérdezek! - csaptam össze kezeim.

-Kérdezz amit akarsz. Nem árt megismernünk egymást ha már az élet egymás mellé sodort minket
- mosolyodott el pimaszul.

-Miért voltál olyan bunkó a gépen?
- fontam össze karjaim magam előtt.

- Oké! - nevettet fel. - ha hiszed ha nem, de mielőtt nem voltál ott, már egy táska a fejemre esett.

- Vagyis, már másodszorra esett a fejedre egy táska - realizáltam a heyzetet.

- Most én jövők - nézett mélyen a szemembe. - Arab írásjegyek vannak az oldaladon. Mit jelentenek?
- kérdezte kíváncsian.

- Honnan tudod? - kérdeztem majd minden egy perc alatt világosodott bennem. - Hát persze, hisz te vetkőztettél le - ráztam meg fejem lemondón. A szöveg ezt jelenti:
" A hitednek nagyobbnak kell lennie, mint a félelmednek."

- És nekünk ebben a helyzetben nincs másunk, csak a hitünk - mondta miközben arcáról le hervadt a mosoly.

- Szerinted, fognak keresni minket?
- kérdeztem szomorúan. Már régóta furdalt ez a kérdés, de még nem tudtam feltenni. Most viszont itt volt a megfelelő alkalom, hogy megkérdezzem.

- Nem tudom - mondta tehetetlenül.

15:30

Rettenetes meleg.

A nap pontosan felettünk állt, s nagyon úgy tűnt, hogy jól érzi magát, mert nem akart továbbállni. Idők közben felvettem nedves ruhám ami most pont jól jött, hogy lehűtse felhevült testem. Két óránként ittunk kortyokat a megmaradt ásványvíz készletből. Próbáltunk egy fél nap alatt csak egy üveg vizet elhasználni, de nem ment helyette két üveg ment el ami nem volt a legjobb, már csak öt üveg maradt. Nem tudom hogyan, de ki kell bírnunk ha az utolsó üveg is elfogy már pedig egyszer elfog fogyni, akkor mi meghalunk kifogunk száradni és fogalam sincs, hogy fogjuk túlélni ezt az egészet. Az elmúlt órák alatt mindketten napszúrást kaptunk egyikünknek teljesen épségben kellet volna maradni, de ez lehetetlen ekkorra forróságban. A nap éget, szó szerint felperzseli az ember bőrét és viharnak nyomai, vagy jelei még csak nem is akarnak mutatkozni.

- Hogy érzed magad? - hajolt felém, Manuel. Ezzel némi árnyékot adva nekem.

Hogy, hogy voltam? Rosszul. Nagyon rosszul voltam. A világ forgott velem, a hányinger folyamatosan rám tőrt és a fejemet folyamatos fájdalom gyötörte, de nem akartam még ezzel is terhelni őt. Ezért úgy tettem mint aki bírja ezt a helyzetet.

- Kutya bajom - suttogtam erőltetett félmosollyal.

Nagyjából másfél napot töltöttem el vele úgy, hogy egyikünk sem a legjobb formáját mutatta, de próbáltunk erősnek maradni. Miközben mindketten azon gondolkodtunk, hogy vajon meddig bírhatjuk még.

Talán mégsem olyan bunkó mint amilyennek gondoltam.

21:30

Feltámadt a szél, és percről percre hidegebb levegő fújt felénk.

A nedves ruhám, a délutáni forróságban még jól jött, de ahogy egyre hidegebb lett úgy kezdtem énis egyre jobban fázni. Még összegömbölyödve sem tudtam elaludni, mert vacogtam a hidegtől. Mindketten kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk. Néha azt hiszem, hogy egy túlélő film forgatásán vagyunk aminek hamarosan vége van és haza mehetünk, de a valóság folyamatosan arcon csap amikor rá jövök, hogy ez nem film, hanem a borzalmas, kőkemény valóság. És nem biztos, hogy haza fogunk menni.

Itt már semmi sem biztos. Egyik nap még élünk, de nem tudhatjuk, hogy a következő nap mit hoz számunkra. Egy biztos. Az elkövetkezendő napokban folyamatos szenvedés vár ránk.

Egy ideig, Manuel halk lélegzetvételeit hallgattam, míg végül rászántam magam, hogy megszólítsam.

- Ébren vagy? - suttogtam felé. Néhány perc néma csend után azt hittem nem hallott engem, mert elaludt, de tévedtem.

- Mi az? - hallottam meg az enyémekhez hasonló halk szavakat.

- Nagyon fázom - húztam magam össze.

A gyér holdfényben nagyjából ki tudtam venni, Manuel alakját. Nem sokkal később mocorgni kezdett, majd felült. A sziluettje kirajzolódott a sötét horizont előtt, a haját mozgatta a szél, a fejünk fölött pedig, csillagok százai ragyogták be a holdfényes éjszakát.

- Miért nem szóltál hamarabb? - szólt bágyadt hangon. Amiről azt következtettem le, hogy aludt én pedig felébresztettem őt. Manuel, alig láthatóan ki tudta venni az alakom, majd egy vastagabb pokrócot adott amibe én boldogan burkolóztam bele.

- Köszönök mindent - suttogtam halk hangon.

- Milyen mindent? - kérdezte, miközben teljes testével felém fordult.

- Ha te nem lennél, már rég nem élnék. Köszönöm, hogy megmentetted az életem.