Mérgesen vágtam le a táskámat az előszobában. Mégis, hogy gondolja ezt? Nem is tudtam, hogy melyik Uchihara haragudtam jobban. Sasukera vagy Itachira?
Inkább Itachira. Az egyik pillanatban ellök magától a másikban meg vissza húz?
Hol van ebbe a logika ? Tettem fel hangosan a kérdést magamnak. Nincs is ennél rosszabb, ha valaki kétértelmű. Amúgy is minek gondolkozom ezen...a tanárom olyan akár egy tiltott gyümölcs . A megízlelése fenséges lehetne viszont a vele járó büntetés épp oly kegyetlen és elkerülhetetlen lenne.
Egy pohár itallal ültem ki az erkélyre s mohón gyújtottam rá a megnyugvást adó cigarettára és hogy tökéletes legyen a harmónia a kedvenc zenéim sem maradhattak el.

Miért vagyok ilyen szerencsétlen a férfiakkal? Meg amúgy is minek foglalkozom vele ?! A tanárom ezért mind a kettőnket megrángathatnak. Nagyot szívtam a cigiből fejemet hátra hajtva fújtam ki a füstöt s a sötét égen tartottam a tekintetemet. Esni fog- gondoltam a fényes csillagok helyett felhők takarták az eget amik csak még sötétebbé tették.
- Hiába lassan az ősznek is vége lesz. Mormogtam magam elé.

*******

Már vagy 10 perce ücsöröghettem az ágyam szélén a takarómba burkolózva és csak meredtem a semmibe pontosabban a krém színű falat bámultam s az élet nagy dolgain elmélkedtem reggel nyolc óra egy egyetemista számára ez igen korai órának számít mégis hálálkodtam, hogy nem a fél nyolcas előadásra kell bevonszolnom magamat. Itachi még mindig a nagy részét alkotta a gondolataimnak egyszerűen nem ment ki a fejemből a tegnapi viselkedése. Szándékosan akarna kínozni?

Telefonom pittyegése szakított el a további elméletek gyártásától. A kijelzőn Yuki képe villant fel meg egy rövid üzenet : 11.30-ra az ebédlőben.

- Hm lényegre törő. Mormogtam miközben vissza írtam neki. Biztosan jól mehetett a randi különben még aznap átjött volna.

Az egyetem ebédlője előtt vártam egy cigaretta társaságában szőke hajú barátnőmre. 10 perc is  eltelt már a megbeszélt időtől, az a megszokott, ha én kések nem pedig ő.  Szürke felhők gomolyogtak felettem s a hideg szellő is kezdett egyre inkább megvadulni. Csak bírja ki addig amíg be érek a munkába! Fohászkodtam az ég felé.

- Reira!

- Na végre Yuki, hol a francba voltál már éhen halok. Fordultam meg számon kérő hangon. Yuki nem volt egyedül, egy korunkbeli férfi állt mellette. Felvont szemöldökkel néztem a vigyorgó barátnőmre.

- Bocsi csak ma is is találkoztunk és kicsit elszaladt az idő.

-  Szóval ő lenne az a bizonyos srác? Mértem végig közben a magas férfit.

- Igen, én lennék. Válaszolt Yuki helyett. Deidara vagyok. Nyújtotta ki felém a kezét.

- Reira. Szorítottam meg a kezét. Az udvaron egy sötét ruházatba bújt alak tűnt fel nagy léptekben haladott bizonyára siethet. Ahogy közeledett nyilvánvaló volt, hogy ki az. Itachi. Ahogy megláttam fülig ért a szám egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Vártam, hogy észre vegyen, de nem tette fejét mereven a murvás talajra szegte, se egy mosoly vagy egy biccentés semmilyen apró jel arra, hogy érdekelné a jelenlétem.

- Mehetünk enni Reira-chan? Kérdezett göndörhajú barátnőm.

- Persze. Válaszoltam halkan.

- Sajnos nem tudok veletek jönni órám lesz, de majd később még írok Yuki-chan. Deidara egy gyors arcra puszival köszönt el s Yuki fülig pirosan nézte amíg át nem lépte a bejáratot.

- Mehetünk végre? Fújtattam s az ebédlő ajtaját vettem célba.

-Ugye milyen aranyos? Áradozott Yuki miután leültünk egy üres asztalhoz.
-Körülbelül egy percig, ha láttam...vontam vállat. Habár az a lényeg,hogy neked tetszen. Kacsintottam rá.
- Úgy érzem, hogy jól megleszek Deidaraval.
- Még alig ismered. Néztem rá össze ráncolt homlokkal.
- Na és ?! Tudom, hogy mire megy ki a játék Reira. Emelte fel a mutató ujját a velem szemben ülő. Annak már vége, nem fogok újra össze jönni Rennel. El kell engedni a múltat. Jobban jársz, ha te is meg fogadod ezt a tanácsot. Nyiss újra az emberek felé!
- Ha az olyan egyszerű lenne...Húztam el a számat s kelletlenül túrtam össze az előttem levő spagettit.
Az ebéd többi része vidámabb hangulatban telt nem szívesen búcsúztam a barátnőmtől, de ha egyszer dolgozni kell az embernek. Hát persze, hogy esnie kell. Sóhajtottam csalódottan az ablak előtt állva. Füstölögve indultam el a nagy barna fa ajtó felé felkészülve arra, hogy bőrig ázom. Már a kilincsen volt a kezem amikor a másik oldalról lenyomták azt, nyomban hátra léptem a baleset megelőzés céljából.
Ő állt velem szemben. A fekete szempár mélyen az én világos íriszeimbe fúródott.
- Erre szüksége lehet. Mondta halkan azzal a kezében lévő esernyőt a kezembe nyomta s további tétovázás nélkül ment tovább engem hátra hagyva. Halvány mosoly jelent meg az arcomon ahogy néztem távolodó alakját s egyre csak szélesedett amint a kezemben lévő esernyőre vándorolt a tekintetem.