Reira's Pov.

Emlékszem, ahogy a talpam alatt frissen ropogott a kora novemberi hó az utcákat mindenhol beterítette a sűrűn szitáló hóesés hideg kezeimet kabátzsebembe dugtam, próbálva felmelegíteni őket. Ráérősen battyogtam a szinte kihalt utcán élvezve, ahogy az apró hópihék lassan beterítik hosszú hajamat. Tekintetem egy szerelmes párra vetült a túl oldalon, irigykedve néztem, ahogy szorosan bandukolnak egymás mellett kéz a kézben. Azonban szomorúságom nyomban eltűnt amint megláttam Őt. Nem messze állt meg tőlem ugyanúgy elmosolyodott akárcsak én. Könnyek gyűltek zafírkék szemeiben, ahogy visszagondoltam találkozásunkra. Talán most is gyönyörködhetnék a város szépségében vele együtt, ha nem egy kis lyukba lennék bezárva. Már két hete, hogy raboskodom s senki nem jött el értem. Hangos nyikorgással nyílt ki az ajtó gondolataimból kizökkentve, a szokásos férfi lépett be rajta.

- Hogy vagyunk ma Reira? Kérdezett szórakozottan fáradt tekintetemet lassan rá emeltem.

- Mégis, hogy lennék?

- Ahh ma is rosszul ébredtél hm? Nevetett halkan. Hoztam reggelit.

- Tartsd meg! Fordítottam el fejemet.

- Ne légy ilyen morcos ezúttal leveszem a bilincseket is. Majd letéve szerény kis reggelimet közelebb jött elhasznált matracomhoz. Ígéretét betartva leoldotta a szorító vasakat kezeimről, megkönnyebbült sóhajjal eresztettem le kezeimet magam mellé.

- Csak úgy mellékesen jól áll ez a sok vér.Nagyon kihangsúlyozza a szemeidet. Nézett kajánul a szőke.

- Fogd be Deidara! Pattantam fel a koszos matracról azonban hamar megbántam elhamarkodott lépésemet a kimerültségtől és számos sebemtől azonnal össze estem.

- Oi oi Reira-chan mondtam, hogy enned kell hm. Ismét jólesően nevetett rajtam a szőke azt követően átnyújtotta a tányért, amit vonakodva, de elfogadtam.

- Ha jó kislány leszel akár még egy tiszta lepedőt is szerezhetek neked hm. Súgta a fülembe.

- Tűnj a közelemből! Fújtam rá akár egy dühödt macska.

- Harcias, mint mindig, azért a helyedben vigyáznék, nehogy valaki más vegye, át a helyemet mondjuk Hidan... tudjuk, hogy mi történt legutóbb is hnh. Simította végig lágyan ujjaival a kis karcolásokat arcomon. Gondolom, nem akarod átélni mindazt újra vagy igen? Tűrte füle mögé arcába lógó világos tincsét.

- Nem. Húztam összébb magamat.

- Remek. Siess az evéssel még sok dolgom van. Állt fel mellőlem. Valamikor még vissza, nézek rád férne már egy frissítő zuhany hnh.

Hogy hogyan és legfőképpen miért is kerültem ebbe a szörnyű és kilátástalan helyzetbe? Kezdjük a legelején.

6 hónappal korábban

2017.Szeptember 1.

- El se hiszem, hogy utolsó évesek vagyunk, el tudod ezt hinni Reira-chan végre vége lesz ennek a sok, szarságnak! Nyújtózott lustán Yuki, hangja mégis vidáman csengett.

- Minek szenvedtél ennyit, ha így utálod az egészet? Néztem rá kérdőn. Tudod abba is hagyhattad volna...

- Abba is hagytam volna, csak tudod nehéz, úgy hogyha két idióta szülő a hátad mögött áll és ostorral csapkodnak felváltva. Váltott dühös hangnemre.

- Csak nem olyan rossz.. Próbáltam jobb kedvre deríteni, de pontosan tudtam mi is a helyzet nála a szülei valósággal kitagadnák, ha nem lenne belőle ügyvéd.

- Hisz tudod oda a családi büszkeség, ha nem leszek, ügyvéd én leszek a feketebárány... irigyellek, te csinálhatsz azt, amit szeretnél! Grimaszolt.

- Már csak egy év és szabad vagy! Bokszoltam játékosan vállon miközben tovább haladtunk az egyetem kertjében. Az ösvényt, amin mentünk két fasor fogta közre leveleik épp csak elkezdtek sárgulni jelezvén itt az ideje a változásnak, lágy szellő söpört közöttük végig.

- Apropó este egy kis lazítás? Bökött oldalba vigyorogva.

- Nem lehet, ma dolgozom. Sóhajtottam drámaian.

- Igaz is. Lehet, akkor benézek! Karolt belém szőke barátnőm.

- Hát persze részegen, ahogy szoktál? Nevettem felé.

- Hé az csak egyszer volt. Védekezett hangosan.

- Szerinted. Mormogtam az orrom alatt.

Elértük a főbejáratot majd rövidesen útjaink is szét váltak. Kapkodva szedtem a lépcsőfokokat, hogy időben beérjek az órámra. A folyosón már majdhogynem rohantam, s amikor a kijelölt teremhez értem, hogy megragadjam az ajtókilincset... nos, az ajtó megelőzőt méghozzá egyenesen telibe talált, ahogy kicsapódott. Iszonyú fájdalom kerülgetett különösen az orromat, a földön ülve találtam magamat szipogva vérző orral.

- Úristen jól van? Szólt egy ismeretlen hang.

- Nem. Nagyon nem. Görnyedtem kis gombócba.

- Nagyon sajnálom csak ki akartam nyitni az ajtót, hogy biztosan ide találjanak a hallgatók. Szabadkozott. Hadd segítsek! S felsegített, hogy megvizsgáljon lassan kinyitottam szemeimet s az idegen arcával találtam szembe magamat, ami szó szerint tökéletes volt. Ónix szemeivel aggódóan figyelt, koromfekete haja laza lófarokban lógott frufruja középen elválasztva keretezte hosszan karakteres arcát. Arcomra azonnal pír kúszott szerencsére kezeim még mindig takarták azt.

- Itt egy zsebkendő! Halászott ki egyet zsebéből.

- Köszönöm! Nyúltam gyorsan érte.

- Talán jobb lenne, ha leülne! Javasolta majd válaszomat meg se várva betessékelt az ajtón s leültetett az utolsó sorba miután megbizonyosodott róla, hogy túl élem a dolgot legnagyobb meglepetésemre a katedra felé vette az irányt. Lefordulok a székről, ha ő az új tanár gondoltam miközben mentálisan homlokon csaptam magamat.

- Szerintem is nagyon helyes!

- Vajon lehet neki barátnője? Sutyorogtak mellettem csoporttársaim. Miután kicsit elcsendesedett a terem megkezdte mondandóját az újdonsült tanár.

- Üdvözlök, mindenkit ebben az évben én leszek a helyettesítő tanár Uchiha Itachi, Takashi-senseinek ki kell sajnos hagynia ezt az évet egészségügyi okok miatt. Ha bármilyen gondotok vagy kérdésetek van, nyugodtan forduljatok hozzám a közel jövőben!

**time skip**

Lustán pakoltam be táskámba, amikor egy alak magaslott felettem nem más volt, mint az Uchiha.

- Hogy érzi magát? Arca közömbös volt.

- Megvagyok. Feleltem közben tovább folytattam pakolásomat.

- Meghívhatom valamire a büfébe kiengesztelésképpen?

- Miért is ne. Egyeztem bele.

Ui.: Ha tetszett (vagy nem) kérlek jelezd valamilyen formában, nagyon örülnék neki:)