2 évvel később 

Az egyetem kertjében meleg tavaszi szellő suhant végig a fák között, amely a frissen végzett hallgatók talárjait is meglengette játékosan. Tekintetemet a ragyogó égboltra emeltem s alig hittem a szemeimnek, tegnap úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna ma pedig nyoma sincs. Ennél szebb időre nem is vágyhattam volna, tökéletes a diplomaosztóra. 

- Reira, ide nézz! Hangzott édesanyám hangja s türelmetlenül fókuszált rám a kamera lencséjével. 

- Ó, igen bocsánat. Mondtam, miközben megigazgattam a kalapomat a fejemen. 

- Nagy mosoly! Beszélt hozzám úgy, mintha megint öt éves lennék. Tökéletes! Mosolyodott el a kép láttán. 

- Itachi, ide jössz? Veled is szeretnék egy képet! Pillantottam a barátomra, aki a nekem szánt csokorral várakozott. 

-  Persze. Bólintott s már mellettem is termett, finoman átölelve a derekamat az egyik kezével, míg a másikkal a hatalmas virágcsokrot nyújtotta át. 

- Hé és velem mi lesz? Csattant fel Eisuke. Majdnem egy egész napot utaztam miattad. 

- Várj a sorodra. Nevettem fel a sértődött arckifejezése láttán. Úgy látszik van, ami változatlan marad. Habár mindannyian tudtuk jól leginkább, csak a dráma kedvéért csinálja. Igaz lassan, de  elásta a csatabárdot közte és Itachi között. 

- Szerintem jobb lesz, ha megkeresem a nagyit. Nyújtogatta ide oda a nyakát az apám. Van egy olyan érzésem, hogy nem a mosdóba készült eredetileg. 

- Lehet, hogy megint ismerkedik. Kacsintottam az apám irányába, aki rövidesen a nagyi keresésére indult. 

- Jaj csak azt ne! Múltkor is milyen tatával állított be! Csapta homlokon magát Eisuke, miközben a szemeit forgatta. 

- Mintha te olyan erkölcsös hölgyekkel randiztál volna! Torkolta le az anyám. 

- Hmh emlékszel még az első találkozásotokra? Pillantottam fel Itachira. 

- Sosem fogom elfelejteni. Húzódott meg egy sokat mondó mosoly az ajkain. 

- Hát még én. Nevettem fel. Nos a nagyim sosem volt az a tipikus nagymama fajta, de amikor Itachit mutattam be neki, még engem is sikerült meglepnie. A legelső szavai a barátom felé szó szerint ezek voltak: Ha csak pár évtizeddel fiatalabb lennék. 

 A nagyi megtalálása és egy halomnyi családi kép készítése után, Konoha egyik legszebb éttermébe mentünk el. Az étterem terasza benyúlt egy darabon az épület melletti tóba. Természetesen a korlát melletti asztalnál foglaltunk helyet, így egész idő alatt csodálni tudtam, a ragyogó vízfelületet és az aprócska hullámokat. 

- Este benne vagytok egy kis kiruccanásban? Emelte fel látványosan a poharát Eisuke, miközben Itachi és köztem járt a tekintete. 

- Attól függ, hova. 

- Ahova visz minket az este. Vont vállat hanyagul a bátyám. 

- Egy feltétellel, ha a városban maradunk. Dőltem egy kicsit előrébb a törzsemmel a szemben ülő felé. 

- Ugyan már, miért lenne baj, ha egy kicsit elszaladna velünk a ló?! Elvégre nem mindennap kap diplomát az ember! Ebből már sejteni lehetett, hogy valami nagy dologra készül. 

- Szólok a többieknek is, ha nem gond. Csatlakozott a beszélgetéshez Itachi. 

- Minél többen vagyunk, annál jobb! Bólogatott lelkesen Eisuke. 

- Ha sittre kerülsz nem hozlak ki. 

- Haha annak már vagy 3 éve, azóta megjavultam. Legyintett Eisuke majd nagyot kortyolt a poharából. 

- Aha tudod ki hiszi ezt el. 

- Holnapra, azért ne legyetek túl másnaposak, Reira drágám te leszel az én idegenvezetőm ebben a városban. Szólt közbe a nagyi. 

- Nem felejtettem ám el! Mindent megmutatok majd. 

- Oh jut eszembe a legfontosabb dolgot majdnem elfelejtettem oda adni! Kapott a krémszínű táskájához s jó formán kiborítva a tartalmát az ölébe kezdett el kutakodni, amit mindannyian kíváncsian kísértünk figyelemmel. 

Végül egy bársony dobozt helyezett az asztalra s felém csúsztatta. 

- Nyisd csak ki! Mutatott rá a méregzöld díszdobozra. 

Érdeklődve emeltem le a doboz tetejét. 

- Ezek...csodaszépek, nagyi! Tátottam el a számat az ékszerek láttán. Egy pár fülbevaló és egy nyaklánc pihent a dobozban. Visszafogott mégis egyedi stílust véltem felfedezni az ékszerekben s a kristályok ezernyi színben pompáztak, amint megérintette őket a napfény. Nagyon tetszik! Emeltem fel a nyakláncot. Itachi feltennéd kérlek? 

- Persze, fordulj nekem háttal. Nyújtotta a kezét a nyakláncért. 

- A nagyapád készítette neked. Még mielőtt a betegsége megakadályozta volna benne. Mosolyodott el a nagyi, mialatt egy borítékot tolt a doboz mellé. Ebben pedig leírta mindazt, amit szeretett volna elmondani neked. 

Már öt éve, hogy elment. Ők ketten valami egészen új szintre emelték a szeretet fogalmát. Elképzelni sem tudom, mennyire magányos lehet a nagyi, még ha legtöbbször azt is mutatja, hogy mennyire jó kedvű. Mélyen legbelül pokolian hiányozhat neki a nagyapám. De ahogy mondaná, a szomorkodással nem érünk el semmit, csak vesztegetjük az időnket, amit sosem kaphatunk vissza. Helyette inkább a lehető legjobbat kell kihoznunk az életünkből. A nagyi e szerint élt, amióta magára maradt. Egy percet sem rágódott a múlton, helyette emlékeket gyűjtött. Azt mondta, hogy amikor újra találkoznak mindenről be akar számolni a nagyapámnak. 

- Mindenképpen el fogom olvasni még ma. Vettem el a borítékot, aminek a közepén a nevem állt a nagyapám girbegurba írásával, miután Itachi bekapcsolta a láncot. Biztos, büszke lenne rám most, futott át a gondolat a fejemben s megtöröltem az arcomat a lefolyó könnyek miatt. 

- Ne aggódj Eisuke, téged is szeretett az öreg! Bökte vállba a nagyi a mellette ülő unokáját. Csak neked még nem jött el az időd. 

- Valami támpontot adhatnál. Dőlt hátra a székén Eisuke. 

- Az úgy nem lenne meglepetés. Vont vállat a nagyi sejtelmes mosollyal az arcán. 

- Huh akkor miért mondtad? Most csak felcsigáztál a semmiért! 

- Csak arra tanítalak, hogy légy türelmesebb. Csóválta a fejét a nagyi. 

- Legalább a desszertet bírjátok még ki. Sandított oldalra az apám, pontosabban a pincér irányába. 

- Reira, van még egy elmaradt ajándékod. Szorította meg finoman a combomat Itachi az egyik kezével, míg a másikkal egy sokkal kisebb dobozt tett le elém. Szintén bársony borítású volt, csak éppen sötét kék. 

- Csak nem...Kapott a szájához a nagyi. 

S az én fejemben is megfordult a gondolat, a szívem hirtelen hevesebben kezdete el pumpálni vért, amint megérintettem a kicsiny dobozt. Nagyot nyelve nyitottam ki. 

- Egy kulcs? Vettem ki az említett tárgyat a dobozból s gyanakodva forgatni kezdtem. 

- Pontosan! Helyeselt Itachi. Gondoltam, hogy el kellene neked is egy, az új lakásunkhoz. Íveltek felfelé az ajkai finoman. 

- Te most viccelsz velem? Ingázott a tekintetem a kulcs és Itachi között. Ez a kulcs ahhoz a lakáshoz tartozik, amiről már hetek óta álmodozom?

- Szó sincs róla, kedves. Rázta meg a fejét Itachi. Még szép, hogy ahhoz a lakáshoz. 

- De ez túl sok... Pislogtam rá nagyokat. Majd megint a kulcsra néztem s könnyekkel teltek meg a szemeim. 

- Hmm nem dehogy. Egy olyan otthont akartam neked, ahol mindig jól érzed magadat. Puszilt arcon Itachi. 

- Köszönöm! Fogtam rá a kezére s az arcához hajolva csókoltam meg, minden érzelmemet beleadva, hogy valahogyan éreztessem vele a felhőtlen boldogságomat. Nála jobb társat nem kívánhattam volna.

~**~

Három héttel később 

- Ééés ez volt az utolsó! Dobtam le a nagy karton dobozt az előszobában, mint aki jól végezte dolgát. 

- Már csak ki kell pakolni őket. Csukta be az ajtót maga mögött a lábával Itachi, ugyanis a kezei foglaltak voltak. Méghozzá két karton doboz által. 

- Sosem szerettem költözni. Sóhajtottam fel drámaian majd a lábammal kezdtem el tolni a nehéz dobozt a nappali felé, ahol a többi várt ránk. 

- Ha nem bírod hagyd ott, visszajövök érte. Előzött be Itachi. 

- Nem, megoldom. Eleget cipekedtél. 

Beérve a nappaliba toltam a többi mellé az utolsó dobozt. A kipakolás talán két órát vett igénybe, mégis úgy éreztem mintha legalább négy órán keresztül robotoltam volna a cuccaink között. 

- El sem hiszem, hogy minden kész. Folytam szét a kanapén ülve. Napok óta folyt már a beköltözés az új lakásba. Kezdetben csak a bútorokat cipeltük fel Naruto, Sasuke és Shisui segítségével. Mit ne mondjak nem egy vita keletkezett abból, hogyan kell helyesen összeszerelni a kanapét és az egyéb tárgyakat. Egymás kezéből kitépve a szerelési útmutatót magyarázta mind a négy, hogy már pedig neki van igaza. A többi meg hülye, amiért nem látja a nyilvánvalót a rajzokon. 

- Egy ideig nem kell a költözködésen gondolkodni. Mondta Itachi, miközben egy pohár hideg vizet tartott elém. 

- Köszi! Vettem el tőle. Nem gond, ha rendelek egy pizzát? Nincs energiám főzni, meg különben is üres a hűtő. 

- Sok választásunk nincs akkor. 

- A kedvencedet kérem. Rebegtettem meg a pilláimat felé. 

- Valami desszertet is kérj mellé. Bólogatott Itachi. 

- Ezt meg sem kell említened. Kuncogtam fel s már nyúltam is a telefonomért, ami mellettem pihent a kanapén. 

Itachi lehuppant mellém s a fejét a vállamra hajtotta, úgy nézte ahogy megrendelem a vacsoránkat. 

- Álmos vagy? Simítottam végig az arcán, amitől csak még inkább közelebb akart férkőzni. 

- Kicsit. 

- Pihenj le akkor addig, amíg nem jön a futár. 

Itachi kapva az alkalmon azonnal az ölembe borult. Jól befészkelte magát s jóleső sóhaj szaladt ki az ajakin, ahogy lehunyta sötét szemeit. Viszont el kellett, hogy szomorítsam. 

- Itachi, nem tudnál most kivételesen egy párnát használni helyettem?

- De hiszen te vagy a legjobb párna. Morgott az orra alatt. 

- Ennek örülök, de ki szeretnék menni a teraszra. 

- Reira, már megint?! Nyögött fel bosszankodva Itachi s durcásan ölelte át a derekamat egyik kezével jelezvén, hogy jó helyen vagyok. 

- Látni akarom a naplementét. Mosolyodtam el finoman s gyengéden félre túrtam a barátom arcába lógó fekete tincseit. 

- Bármelyik nap meg tudod nézni. 

- Igen, de ez lenne az első. Eddig egész héten esett, meg dolgoztunk. 

- Jó, de utána egész este rajtad fogok feküdni. Ült fel Itachi morcos tekintettel. Olyan volt, mint egy gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. 

- Megegyeztünk. Pattantam fel a kanapéról s kilibbentem a hatalmas teraszra, amit egyelőre még nem rendeztünk be. Így csak a korlátnak tudtam támaszkodni, viszont az is bőven megtette. Az elém táruló látvány csodálatos volt. 

Az ok, amiért szerettem volna ezt a lakást az elhelyezkedéséből fakadt. Ugyanis Konoha belvárosában volt, a legnagyobb parkkal szemben. A lakás a tizenkettedik emeleten volt, szóval mondanom sem kell milyen bámulatos látványt nyújtottak az elém táruló zöld lombkoronák. A hatalmas zöld terület közepén egy tó állt. A jó időnek köszönhetően számos csónak ringatózott a vízen, habár a legtöbb már a part felé igyekezett. 

Az utca zaja is egyre csak erősödött, ahogy az emberek igyekeztek hazafelé. A főúton várakozó kocsisorokból olykor-olykor elhangzott egy-egy hosszúra nyújtott dudálás, vagy épp hangos fékcsikorgás. Világos kék szemeim tovább vándoroltak az égboltra, amit temérdek fodros felhő tarkított leginkább narancsos színben, de azért akadt olyan terület is, ami rózsaszínben pompázott. Már hogy tudnám ezeket a csodálatos pillanatokat elszalasztani? Tettem fel a kérdést magamban. 

Egyszer csak két erős kar ölelt át hátulról. Itachi szorosan ölelve állt a hátam mögött. 

- Bent maradhattál volna. Fogtam rá a kézfejére. 

- Tudom, de nem akartam lemaradni az első naplementéről. 

- Szép ugye? 

- Nagyon. Hümmögött Itachi. Jól választottál. 

- Ne csinálj úgy mintha nem a te érdemed lenne. Fordultam meg. 

- Legyen fele-fele. Húzódott meg egy apró mosoly a szája szélén. Elvégre te keresgéltél és jártál utána a lakásoknak heteken keresztül. 

- De akkor is..

- Á-á itt állj meg Reira! Tolta a mutatóujját a számra Itachi. A lehető legjobb otthont akartam magunknak, te megtaláltad én pedig megszereztem. Ha belegondolok, hogy egyébként még mindig azzal a két tökfejjel kellene laknom. Ráncolta a szemöldökeit Itachi. 

- Azért annyira nem lehetett rossz. Nevettem fel eltolva Itachi ujját. 

- Igaz, de belegondolva mégsem volt annyira jó ötlet hármunknak összeköltözni, mint ahogy azt évekkel ezelőtt gondoltuk. 

- Tökfejekről jut eszembe, Eisuke tegnap este a lakásavató buliról érdeklődött, egy profi bandát is tud biztosítani, ha szükséges. Idéztem fel a korábbi mondatát. 

- Hmh valóban? Nevetett fel halkan Itachi. A szomszédok nem biztos, hogy díjaznák. 

- Azt mondtam neki, hogy ha berendeztük a teraszt akkor sor kerülhet rá. 

- Benne vagyok. 

Egy darabig még nézegettük a lassan félhomályba boruló várost majd visszatelepedtünk a nappaliba. 

- Ah mennyi ideig tarthat egy pizzát elkészíteni? Néztem rá megint a telefonomra. 

- Csak fél órája rendelted meg. Válaszolt Itachi az ölemből. 

- Akkor is, már éhes vagyok. 

- Bírd még ki egy kicsit, vagy akár el is terelhetem a figyelmedet egy darabig. Az ónix szemek hirtelen felcsillantak. 

- Ugyan mivel terelhetnéd el a figyelmemet? Vontam fel a szemöldökömet, habár volt egy sejtésem mire utalhatott. 

- Esetleg felavathatnánk néhány helyet. Ült fel Itachi. Kezdve a kanapéval. Súgta a fülembe, azután gyengéden ráharapott a fülcimpámra. 

- Az előbb még nem álmos voltál? Az ujjaim a selymes hajtincsek között futottak végig kár, hogy megint lófarokban van a haja.

- Az már régen volt. Legyintett hanyagul. Mit szólsz hozzá, Reira? 

- Nagyon csábító az ajánlatod, de biztos akkor fognak csöngetni amikor egy darab ruha sem lesz rajtam. 

- Ruhában is meglehet oldani, kedves. 

- Jobban szeretlek anélkül látni. Jelent meg egy sejtelmes mosoly az arcomon. 

- Hát még én téged. Itachi eltávolodva  fülem mellől az ajkaimat találta meg s rövidesen hátra döntött a kanapén. Szóval akkor benne vagy? Döntötte kissé oldalra a fejét. 

- Még szép. Mosolyodtam el a türelmetlen arckifejezése láttán. 

Itachi lehajolva csókolt meg újra, a kezét lassan végig vezette a testemen. Amikor a nadrágomhoz ért, ügyesen kigombolta azt s az ujjai eltűntek benne. Először csak a bugyimon keresztül simogatott. Miután meghallotta a halk sóhajaimat még többre vágyott, ezért a fehérneműm alá is benyúlt. 

- Mhm... Kissé megugrott a csípőm, amint közvetlenül éreztem meg Itachi ujjait a nagyajkaim között. 

- Vegyük le ezeket minél hamarabb! Utalt a felsőmre és a nadrágomra.

Nem kellett kétszer mondania, pillanatokon belül már csak a fehérneműm takarta el a testem intimebb részeit. Eközben persze Itachi is ledobta magáról a ruhát. Éppen készült volna visszadönteni az ülőgarnitúrára, amikor megállítottam a kezét. 

- Lehetek felül? Csengett ártatlanul a hangom. 

- Ahogy szeretnéd. Villant meg egy biztató mosoly az arcán. 

Gyorsan letoltam a bugyimat majd a barátom ölébe másztam s a combjaira ültem. Az ujjaimat lassan végig húztam a hasfalán azután pedig a legintimebb testrésze köré fontam őket. 

Itachi halkan felszisszent ahogy mozgatni kezdtem a kezemet rajta. Nem siettem el semmit, komótos tempóban folytattam a ténykedésemet, amit apró sóhajok kísértek. A szabad kezemmel  Itachi tarkójához nyúltam s könnyedén kihúztam a lazára kötött gumit a hajából. Természetesen azonnal beletúrtam a sötét hajzuhatagba s mosoly kúszott az arcomra a puha érzéstől. 

Itachi a fejét hátra hajtva nyögött fel valamivel hangosabban, a fejét a kanapé peremének döntötte miközben kissé lejjebb csúszott velem együtt, hogy kényelmesebb legyen neki. Lehunyt szemekkel élvezte, ahogy gyorsabb tempóra váltottam. 

- Olyan jó vagy...Nyíltak szét az ajkai. Már csak ettől a szimpla bóktól is pillangók repdestek a mellkasomban s még inkább örömet akartam neki szerezni. 

Itachi hirtelen elkapta a kezemet, ami a combján pihent s magához húzva hevesen csókolt. 

- Ülj rám! Nem bírok tovább várni, Reira. Beszélt kérlelő hangon két csók között. 

S valóban az ónix szempár már-már megtörten nézett vissza rám. Ahhoz volt szokva, hogy ő irányt...mindent.  

- Kis türelmetlen. Kuncogtam majd felemelkedtem Itachi öléből s kissé feljebb tornázva magamat ereszkedtem vissza. 

Egyszerre hallattuk a hangunkat mindketten, amint magamban éreztem Itachit. A széles vállakba kapaszkodtam majd rögvest mozgatni kezdtem a csípőmet. Itachi mindkét kezét a melleimre vezette s gyengéden masszírozta őket. 

- Mhh... A vállairól elemelve a kezeimet fontam őket a tarkója mögé. 

Itachi mindkét tenyerét a derekam fölé vezette le s úgy tartott meg, míg a fejét a mellkasomhoz tolta s hol az egyik hol a másik mellbimbómat vette a szájába. A tenyereivel szinte lyukakat égetett a bőrömbe, mégis nagyobb biztonságban éreztem magamat, mint valaha. Ahogy közel nyomott magához, mintha azt akarná ,hogy teljesen eggyé váljunk. A biztonság, ami szüntelenül áradt belőle akárhányszor közel kerültem hozzá vonzott akár egy mágnes. 

Lassan mozogtam, de egyikünk sem bánta. Az apró érintések és a folyamatos szemkontaktus kárpótolt érte. Itachi hátradőlt a kanapén én pedig követtem őt a felsőtestemmel. A homlokát megannyi puszi érte míg a kezei még lejjebb csúsztak a testemen. Ráfogva a derekamra segített be. 

- Csak nem bírod ki, hogy ne irányíts egy kicsit sem? Kacagtam fel halkan. 

- Tudod, hogy mennyire szeretek gondoskodni arról, hogy a lehető legjobban érezd magadat. Felelt sóhajtozva. 

- Magadat se felejtsd el! Azzal gyorsabb tempóra váltottam, amit természetesen Itachi is rögtön felvett. 

- Reira...hmm... Itachi lehunyta szemeit s a szájra résnyire nyílt szét. 

- A végén még te mész el hamarabb! Hajoltam a füléhez majd megnyaltam a fülkagylója mentén. 

- Ne legyél olyan biztos benne! Itachi a derekamnál fogva állított meg s a lábaival megtámaszkodott majd  a csípőjét mozgatva hatolt belém újra. Ezúttal ő diktálta a tempót, gyors és mély lökéseivel hamar elérte, hogy semmi másra ne tudjak gondolni csak rá és arra, ahogy bennem jár. A körmeim a bőrébe martak, de nem bánta. Épp ellenkezőleg, halvány mosoly futott át az ajkain, miközben az arcomat nézte. 

- Már közel jársz...látom rajtad Reira. 

Igazán mondtam volna valamit, viszont egy árva szó sem jutott az eszembe. Helyette artikulálatlan nyögések szaladtak ki az ajkaim közül. Már éreztem azt a jellegzetes bizsergést az alhasamba, ami ha eléri a nőiességemet felrobbanva terjed végig a testemen. Elsöpör mindent, akár egy hurrikán. Csak még egy kicsit. 

- Gyerünk élvezz el a farkamon hercegnő! Itachi az ujjával megtalálva a csiklómat izgatni kezdte és ez volt az utolsó lökés. Egyenesen belezuhantam a felhőrengetegbe. Hangosan sikítottam fel míg a fejemben a lehető legcsendesebb térben lebegtem. 

- Itachi...Elhaló hangon pillantottam a barátomra, aki még nem végzett. Bennem mész el ugye? Váltottam nyöszörgő hangnemre.

- Szeretnéd? 

- Mindennél jobban. Döntöttem a homlokának az enyémet s az ujjaimmal a hajtincseibe gabalyodtam, amiket gyengéden húzkodtam. Tölts meg, csinálj nekem gyereket. S ahogy egymásra pillantottunk tudtam, hogy elérte a határait. A gondolataiba nem láttam ugyan bele, de az a kétségbeesett arc, ahogy a döbbenet keveredett vele...

- Basszus Reira! Itachi felnyögött néhányat, mielőtt megéreztem volna a meleg anyagot a nőiességemben. 

Nem szálltam le róla azonnal, helyette lustán csókolgattuk a másikat, mialatt szoros ölelésbe forrtunk össze. 

- Várjunk csak, hiszen nem is tudlak teherbe ejteni! Csattant fel Itachi a megvilágosodása után. 

- Nem te buta, gyógyszert szedek. Nevettem fel az arckifejezésén. Úgy festett, mint akit éppen legyőztek volna abban, amiben a legjobb. Csak fel akartalak tüzelni egy kicsit. Vallottam színt. 

- Szóval nem akarnál tőlem gyereket? Pislogott nagyokat Itachi. 

- Azt nem mondtam. Ráztam meg a fejemet. Szeretnék gyereket és jó lenne családot alapítani veled. De nem gondolod, hogy van még időnk rá? 

- Mint a tenger. Bólogatott Itachi s a kanapén lévő hajgumijáért nyúlt. 

- Ne kösd össze! Hagyd így. S igyekeztem kihalászni a kezéből a vörös színű hajgumit. 

- De itt a futár. Gondolom nem te fogsz az ajtóhoz menni nem? 

- Miről beszélsz? Hogy lenne már itt? Pislogtam zavarodottan s leszálltam a barátomról. 

- Nézd meg a telódat! Az előbb láttam, hogy már rezgett, meg csöngettek is. Csak te épp máshol jártál. Borzolta meg a hajamat Itachi, azután gyorsan magára kapkodta a ruháit és egyből az ajtóhoz indult. 

Én meg mint ragadozó a prédájára úgy ugrottam a telefonom után. Hah tényleg hívtak s feloldottam a telefonomat, hogy informáljam a futárt, nem kell elvinnie a kajánkat. 

~*~

- Azt még megeszed? Böktem meg Itachi karját, miközben a pizzás dobozban lévő utolsó szelettel szemeztem. 

- Most, hogy így felhoztad. Beszélt Itachi s elszakadt a tekintete a tévétől. Előrehajolt az asztalhoz és a tányérjára csúsztatta a pizzaszeletet. 

-  Oh okés. Hümmögtem közben pedig félre tettem a tányéromat és a poharam után nyúltam, hogy igyak néhány kortyot. 

- Csak vicceltem. Nevetett jóízűen az elszontyolodott arcomat látva Itachi. Tessék edd csak meg, Reira! 

- Ah te vagy a legjobb. Ragyogtak fel a szemeim. Egy pillanat alatt vettem ki a tányért a kezéből és egyúttal egy kisebb dobozt adtam a kezébe, amiben palacsinták voltak. 

- Remélem ez kárpótol. 

- De még, hogy. 

Miután befejeztük a vacsorát az ígéretemet betartva paskoltam meg a combjaimat, jelezvén Itachinak, hogy a kedvenc párnája visszatért. 

- Már meg is feledkeztem róla. Dőlt le Itachi úgy, hogy a tévé felé nézzen. 

- Még jó, hogy itt vagyok neked. S már rá is tettem a mancsomat a hajára. Végül is mindketten nyertünk valamit. Amúgy tudod már, hogy ki  a gyilkos? Irányítottam újra vissza a figyelmemet a tévé képernyőre. 

- Igen. Te is szeretnéd tudni? Nézett fel rám Itachi önelégült mosollyal az arcán. 

- El ne mondd! Figyelmeztettem. Múltkor is lelőtted a csattanót. Esténként, ha van időnk mindig egy olyan műsort nézünk, ahol egy történetet mesélnek el és ki kell találni a végére, ki az elkövető az adott bűntényben. Mondanom sem kell Itachi minden alkalommal kitalálja a rejtélyt...a történet felénél. 

- Jó-jó egy szót sem szólok. Majd a végén kiderül helyesen tippelsz-e. 

- Köszönöm. Bólintottam röviden s tovább simogattam a haját. 

- Egy kis segítséget sem akarsz? Szólalt meg néhány perccel később. 

- Itachi! Nem túl erősen húztam egyet sötét hajtincsén. 

- Hé, mire fel ez az agresszivitás?! Ráncolta a homlokát Itachi. 

- Csak azt ne mondd, hogy fájt. Forgattam a szemeimet a színészkedésén.  

- És ha mégis? 

- Akkor megvigasztalnálak. 

- Kezdheted is. Ült fel Itachi karba tett kezekkel. 

- Ah te nagy gyerek! Apró csókot nyomtam az ajkaira. 

- Csak ennyi? Húzta a száját csalódottan Itachi. 

- Nem is fájt. Hagyd abba a bohóckodást! Legyintettem hanyagul. 

- Gyere ide! Kapott utánam Itachi. Hátradőlt a kanapén s magával rántott. 

- Nem úgy volt, hogy egész este én leszek a párnád? Fogtam rá a kezére, amelyik átölelt. 

- Korán van még. Bújt a fejével az enyémnek Itachi. 

- Gondolkodtál már rajta, mit csináljunk a hétvégén? Ejtettem a fejemet Itachi nyaka és válla közé témát váltva.

- Elutazhatnánk valahova, ha van kedved. 

- Az nagyszerű lenne. Ránk fér egy kis kikapcsolódás. Helyeseltem rögtön. Szóljunk még valakiknek? 

- Holnap felhívhatom Shisuit, bemutathatná a barátnőjét is. Morfondírozott Itachi mögöttem. 

- He barátnő? Nem is mondtad! Tátottam el a számat. 

- A védelmemre szóljon, hogy Shisui is tegnap előtt közölte. Igazából elszólta magát. Pontosított Itachi. 

- Na de miért titkolózott? 

- Azt mondta, hogy nem akarta elkiabálni a dolgot. De már vagy 2 hónapja randizgatnak. 

- Huh úgy látszik végre kezd benőni a feje lágya. Már csak Sasuke erősíti a szinglik táborát hármótok közül. 

- Ő egy darabig még erősíteni is fogja. Fojtott el egy nevetést Itachi. 

- Aa ne legyél ilyen, csak egy kicsit makacs. 

- Reira hidd el jól ismerem! Jelenleg nem is akar senkit az életébe. Élvezi a kompromisszumok nélküli életet. 

- Igaz is. Sosem volt az az aggódós típus. Hümmögtem halkan. Akkor majd beszélj Shisuival a hétvégét illetően. 

- Rendben van. Remélem, jó lesz neki. 

- Oh csak nem kíváncsi vagy a lányra? Váltottam piszkálódós hangnemre s a barátom nyakában lévő nyakláncot kezdtem el babrálni. 

- Mintha te nem lennél. 

- Igaz. S inkább feladtam a dolgot. 

A film további részében leginkább csöndben ültünk egymásba gabalyodva. Itachi szorosan ölelt mindkét karjával én pedig ott simogattam, ahol épp kedvem tartotta. Na jó még így is a haját simogattam a legtöbbet és az arcát. Sosem fogok betelni vele. Most minden annyira tökéletes futott át a gondolat a fejemben. Végre helyre jött az életem. Habár a múlt sebei sosem fognak eltűnni a lelkemről, de nem zavar többé. Megtanulok velük együtt élni, mert új célokat állítottam fel magamnak, amiket ezúttal nem egyes egyedül kell megugranom. 

- Itachi? 

- Hmm? Álmos vagy? 

- Nem, csak kérni szeretnék valamit. 

- Mi lenne az? 

- Sose engedj el! 

- Soha többet, nem foglak elengedni Reira. Veled maradok történjék bármi! 

Ui.:  Köszönöm szépen, ha végig olvastad ezt a könyvet! Jól estek a kommentek, csillagok és legfőképpen az, hogy végig kísérted Reira történetét. A későbbiekben talán kerül még fel az oldalamra Uchiha Itachis fanfiction, de jelenleg más projekteken dolgozom, addig is nézz szét a többi történetem között, ha esetleg érdekelnek. 

Legyen szép napod!