Egyszer s mindörökre el kellett temetnie.
S a lehetetlen szerelemnek el kellett hervadnia.
Mert a sötétség bemocskolja a hófehér tisztaságot, miközben az próbálja a feketét fehérré változtatni.
Ő pedig annyira szerette, hogy önmagától is megóvta az ő gyönyörű hóvirágát; az élete egyetlen tavaszát.

Elfeledni őt és azt az éjszakát – ez volt az egyetlen amit tennie kellett. Ez volt az egyetlen, mit tehetett.

Mint az ünnepek utáni depresszív melankólia, rászakadt a bánat, s nem tudta, miként nyer megnyugvást.

Nehéz volt, nehezebb, mint bármi más.
Mert szerette őt, mint senki mást.

De az a fiú angyal volt, szárnyak nélkül.
Becstelen, gaztett lett volna bemocskolni.
Bemocskolni a bűnös szerelemmel, a helytelen vágyakkal.

Őt szeretni veszett küzdelem.
Őt szeretni lehetetlen.

Boldog volt, hogy egy kis időre az életébe tavaszt hozott...
Neki már ez is elég volt.
Nem lehetett önző.

Ő csak bolyongott tovább élete telében, a tavasz illúziója után, ami őt már sosem éri el.

Ha csak egy szerelem létezhet az életben; akkor neki egy igazi angyal a szerelme, kit elérni sosem fog.

Az égre pillant, s tudja; ő olyan mint a csillagok.

Olyan messzi, olyan képtelenség, hogy az övé legyen.

Mert nem csak a korkülönbség volt az egyetlen ok, s nem is a tény, hogy egy fiú az ki után vágyakozik, hanem a szívében tátongó sötétség.

Ő nem volt elég jó hozzá, hozzá kinek szíve arany, hozzá, kinek kedvessége negédes, s romlatlan, jámbor lelke.

Azután az éjszaka után a szőke fiú, ha emlékezett is valamire Jeongguk megtiltotta neki, hogy beszéljen.

Sosem hozták szóba.

Jeongguk azt mondta neki, ő semmire sem emlékszik, hogy túl részeg volt és szégyelli...

Jimin pedig megértő volt, mint mindig.
A szíve jóságos volt.

De Jeongguk magába fordult. Ridegségével eltaszította a fiút, még ha pokolian fájt is.

Az egyetlen volt ő, kit szeretett, őszintén ebben az életben.
S tudta, szánalmas a jövő, értelmetlen, mi rá vár nélküle.

Mert ez több volt puszta vágyaknál.
Több a szerelemnél.

A lelke jobbik fele volt ő.
A szépséges, fiatal fiú, kinek mosolya az élete vígasza.

S ő volt minden, a minden...

Édesebb, mint a méz, szebb, mint a csillagok, tisztább, mint a frissen hullott hó.

Ő gyönyörű volt, egyetlen szépség, a zord télben is; hóvirág.

S bár szíve szakadt, megmentette.
Nem hagyta, hogy bemocskolódjon, ő ki hófehér.

A bűnös érzelem pedig hiába égett, mélyen elzárta...

Egyszer s mindörökre el kellett temetnie.
S a lehetetlen szerelemnek el kellett hervadnia.
Mert a sötétség bemocskolja a hófehér tisztaságot, miközben az próbálja a feketét fehérré változtatni.
Ő pedig annyira szerette, hogy önmagától is megóvta az ő gyönyörű hóvirágát; az élete egyetlen tavaszát.

_______
Nos, ezennel véget ért a karácsonyi történetünk.
Kíváncsi vagyok mit gondoltok róla.

Sajnos nem lett happy end, de így reálisabb...és nem lehet minden történet vége boldog.

Remélem, azért nem utáljátok nagyon.

Legközelebb már valamelyik könyvem folytatásában találkozunk.
Addig is sziasztok és ha addig nem jelentkeznék: Boldog Új évet!♡