Mint a menny és a csillagok; az ő szerelmük örökké ragyogott.

A kisebb Jeongguk vállának döntötte a fejét, az pedig tagadhatatlanul élvezte a közelségét.

 A fiú olyan édes volt, mint a méz.

Bódult állapota csak még aranyosabbá tette, s a férfi képtelen volt betelni vele...

Örökké akarta ezt.

Az ő világa, szürke, kietlen s rideg, de a szőke fiú üde színfoltként tündökölt benne, s melegséget csempészett a téli fagyba.

Ez volt a legszebb karácsonya, amióta csak eszét tudja.

– Nem értem – törte meg a csendet a szőke, mire az idősebb összeráncolta szemöldökét.

– Mit? – adott hangot kíváncsiságának.

– Azt, hogy miért vagy még mindig egyedül – felelte a fiú. – Ha akarnád könnyűszerrel találhatnál magad mellé valakit, ez nem is kérdés – fejtette ki véleményét. – Mármint te egy csodás ember vagy, okos, művelt, vonzó – mosolyodott el miközben felpillantott a fekete hajúra. – Ki ne érezné jól magát veled? – tette fel a költői kérdést. – Szóval inkább az lenne a jobb kérdés, hogy te miért nem akarsz senkit – mondta, de a férfi csak hallgatott. – Tényleg nem tetszett neked még senki sem? – vonta fel szemöldökét a kisebb.

Jeongguk elveszett az őszintén csillogó, ártatlan tekintetében. Túl részeg volt... Részeg az alkoholtól és Park Jimin szépségétől, amely kívülről és belülről egyaránt fakadt belőle.

Szép volt, olyan szép...

A férfi közelebb hajolt, hogy megadja a választ.

– Dehogynem – ejtette ki lágyan a szót, amelyet a szerelem rejtett vallomása itatott át. – Csak éppen lehetetlent akartam – vallotta meg őszintén, mintha minden mindegy lett volna abban a pillanatban.

– Szerelemben nincs lehetetlen – szólt halkan a kisebb, ki tudtán kívül húzódott még közelebb a fekete hajúhoz.

S Jeongguk maga sem fogta fel, hogy miként és hogyan történhetett meg, de megkapta azt, amire mindennél jobban éhezett.

A fiú dús ajkaira hajolt, érezte puha selymességüket, az alkoholt, amely hajtotta őket...

A szőke megilletődött, de aztán ahogy az idősebb ajkai lágyan simogatták az övéit, nem tudott ellenállni az ismeretlen s mégis bizsergető érzésnek.

Talán az alkohol miatt élvezte ennyire, talán az új érzés ragadta magával, vagy talán valami más...

Ügyetlenül mozgatta ajkait Jeonggukén igyekezve viszonozni a csókot, amely a másiknak akkora adrenalinlökettel szolgált, hogy a kisebb testét a magáéhoz szorítva jobban elmélyítette az egyre szenvedélyesebb csókot.

Jimin karjait a férfi nyaka köré fonta s az ölébe mászott.

A fekete hajú idegei pattanásig feszültek...

Nagyon akarta.

Kezei a fiatalabb kerek hátsójába markoltak, mire annak a lélegzete is elakadt s egyre inkább elragadtatta magát.

Oly' mohón falta az idősebb ajkait, hogy szinte képtelenség volt elhinni; ez az első csókja.

Pedig az igazság ez volt.

Meg akart tenni vele mindent, az összes mocskos vágyát. Abban a pillanatban semmi más sem számított, csak az, hogy a karjaiban tartja az ő drága szépségét...

Az ő mindenét.

S egyre vadabb lett az a gyöngéd szerelmes csók; tépte az ajkait, harapta, kicsiny testét szorította, mintha már sosem akarná elengedni és ez így is volt.

Bár ennek a pillanatnak szentelhetné élete örökkéjét; – ennyit kívánt.

A szőkeség a csókba nyögött, a vérük forrt, de aztán mintha a valóság fejbe vágta volna Jeonggukkot...

Nem művelheti ezt vele... Nem teheti.

Szembeköpné saját magát, ha megtenné, ha képes lenne erre...

Jimin gyönge vállaira csúsztatta a kezeit s távolabb tolta őt magától.

Szinte fizikai fájdalmat érzett.

Park Jimin gyönyörű szemei ködösek voltak s értetlenek, orcája pirospozsgás, ajkai vörösek és duzzadtak.

Jeongguk kénytelen volt összeszorítani a szemeit és mély levegőt vett.

A szőkeség édesen ártatlan volt, s el sem tudta képzelni mennyire vadítóan gyönyörű.

Az idősebbnek életében nem volt még szüksége akkora önkontrollra, mint akkor.

– Jimin – sóhajtotta nehezen. – Kérlek, most menjünk aludni – mondta ki nehezen, mire az ölében ülő csak értetlenül bámult rá.

– Mi? – nyögött ki ennyit nehezen és az alsó ajkába harapott.

– Kérlek – emelte rá tekintetét a férfi, majd másodpercek múltán a kisebb csak némán bólintott.

A fekete hajú bizonytalan léptekkel imbolygott be a szobájába, karjaiban az egyetlenével.

Lefektette az ágyába, szorosan bújtak egymás ölelésébe, mit már maguk sem tudtak melyikük kezdeményezett.

– Ez is épp elég, hogy a karjaim közt tarthatlak – suttogta halkan a férfi s a másik selymes tincsei közé csókolt.

Aznap így nyomta el őket a mámoros álom; egymás ölelésében.

S keserédes volt a vágyálom, a lehetetlen szerelmükről, melyet senki sem érthetett meg csak az ezüst Hold, ki szerelmes volt az aranyló Napba.

Annyi év sóvárgás után, az a csók olyan volt, mint a menny és a csillagok.

Mint a menny és a csillagok; az ő szerelmük örökké ragyogott.

_______

Végre ide is elérkeztünk.

Holnap (vagyis már ma) hozom a lezárást.

Ezer bocsi az újabb csúszásért...