A méznél is édesebb...
Kedves bája, egy földre szállt angyalé,
szépsége a csillagoké.

A karácsony közel járt.
Minden ember lázasan készülődött.
Jimin sem volt ez alól kivétel.

Mindent megtett, hogy mire a szülei hazaérnek karácsony előtt, már semmi dolguk se legyen.

Persze, hogy ez nem volt így rendben...

De Jimin ezt nem vélte gondnak. A fiú hatalmas szíve és empátiája nem hagyta, hogy egy percre is a szüleit hibáztassa vagy dühös legyen, amiért rászakadt a hatalmas magány és az a rengeteg teendő.

Mézeskalácsot sütött. Gondosan ügyelt minden részletre, így azok csakugyan tökéletesre sikerültek.

Miközben egy doboznyi sütivel a kezében elindult az utcában, karácsonyi dalokat dúdolt.

Jeon Jeongguk ajtaján csengetett be, s hatalmas mosollyal üdvözölte a férfit, akit tegnap látott utoljára.

– Hoztam neked mézeskalácsot – nyújtotta az idősebb felé a dobozt, aki mosolyogva fogadta el azt miközben a fejét ingatta.

Olyan édesnek találta...

– Gyere be, nehogy újra megbetegedj nekem! – tessékelte be Jeongguk a házába.

Ugyan Jimin már teljesen meggyógyult, mégis aggódott miatta, hiszen a fiú olyan könnyen megbetegedett...

– Na és te mit csinálsz karácsonykor? – kérdezte a szőke, miközben a kanapén ülve majszolták a mézeskalácsot.

– Semmit – vont vállat a férfi.

– Semmit? Most sem? – nézett szomorúan a fekete hajúra a kisebb.

– Semmit – bólintott.

Mégis mit csinált volna az karácsonykor, akinek a világon senkije sincsen?

Ez volt Jeongguk sötét foltja, amely a lelkét emésztette...

Voltak ismerősei, barátai, de családja...

Családja sosem volt.

Ő árva volt.

Csak önmaga volt az egész családja.

Nekik nem kellett...

Az anyjának nem kellett.

Csak kidobták, elhagyták.

S hogy miért, az már nem is igazán érdekelte Jeonggukot.

Régen nem volt olyan nap, hogy ne tette volna fel a kérdést; miért?

De harmincnégy évesen az ember már egyszerűen csak hozzászokik...

Ő mindig is egyedül volt a világban. Senkire sem számíthatott csak magára.

Felvértezte magát, a sérült lelke köré jégfalat emelt, a szíve megfagyott...így túlélte.

S csak ez számított, hogy képes volt az életre, még így is, és amit elért a saját erejéből az elismerendő.

Ez volt hát Jeon Jeongguk; jégfalak mögött rejtőző, sebzett szívű árva, aki sosem érezhette milyen, ha szeretik.

Szerette volna, ha legalább az élete felnőttként másként alakul. Ha legalább a szerelmével alapít egy szép családot, de később a kudarcai után rájött, hogy képtelen szereti, mert őt sem szerették soha.

Egyáltalán mi a szeretet?

– De Jeongguk, karácsonykor senkinek sem kéne egyedül lennie – mondta a szőke fiú, szomorúan csillogó szemei pedig megérintették a lelkét.

Ilyen lenne a szeretet?

Látta az óceánt, látta a havas hegyeket; mint saját jégbe fagyott szívét, s látta az életet, a világot, a szépséges virágot. Ő volt a minden...

S Jeongguk nem kérdezte; miért?

Sokkal inkább azt, hogy; hogyan?

Hogyan lehetett ilyen tiszta? A szíve, hogyan lehetett ilyen nemes és gyönyörű?

Ő elérte amit neki sosem sikerült. Elérte, hogy a fagyos szíve érezzen, s bár bűn volt ez az érzelem iránta, mégsem bánta, hiszen most először végre; szeretett.

Szerette őt; mert olyan volt, mint senki más...

A méznél is édesebb...
Kedves bája, egy földre szállt angyalé,
szépsége a csillagoké.

_______

Hey<3

Sietek a további részekkel, de előfordulhat, hogy a befejezés már csak karácsony utánra csúszik, szóval ha így alakul, azért előre is elnézést.