Mintha belőlük indulna ki minden; az élet, az értelem, az érzelem, a valóság s az álom.

Az ő szemei voltak azok, amelyek csillogásában meglelte azt, amit egész életében keresett, pedig nem is tudott róla.

Jimin egyre gyakrabban látogatta meg Jeon Jeonggukkot. A tanulásra hivatkozott, hogy sok dolgozat vár még rá a karácsonyi szünet előtt, de ez csak részben volt igaz.

Valójában nem akart egyedül lenni otthon, az üres házban, a szeretet ünnepe előtt.

A szülei sokat dolgoztak és sokat jártak el otthonról, sosem voltak vele...

A szőke soha nem hibáztatta őket ezért, sosem mondta, de belül igenis érezte a magányt. Viszont amikor Jeonggukkal volt, az az üresség elhalványult; vele a szíve is mosolygott...

– Nálad nincsen egy kis karácsonyi hangulat sem – húzta el a száját a szőke, miközben körbenézett Jeongguk házában, míg az csak hitetlenül figyelte ahogy a fiú a jól megrakott táskájából különböző fényfüzéreket és díszeket pakol elő a tankönyvek helyett.

– Te meg mire készülsz? – vonta fel a szemöldökét, miközben karba tett kézzel fürkészte az alacsonyabbat.

– Csempészek egy kis hangulatot a házadba – kacsintott az idősebbre, mire az kuncogva megrázta a fejét.

– Hihetetlen vagy – jegyezte meg.

– Gyere, segíts ezt feltenni ide! – intett a férfinek, aki bár feleslegesnek tartotta a dolgot, de mégis szó nélkül tette amire a szőke utasította.

Egy pár díszről volt szó mindössze, de mégis annyival hangulatosabbá tette az eddig kissé üres teret.

S közben a ház tulajdonosának a szívét is, még ha az nem is vallotta volna be. Régen érezte már a karácsonyi hangulatot, azt hitte már soha nem is fogja...

– Sokkal jobb, igaz? – fordult mosolyogva a fekete hajú felé Jimin, s szemeiben megcsillantak a fényfüzérek fényei.

Gyönyörű volt.

Az ő szemeiben találta meg egy egész élet sötétsége után a fényt, az őszinte ártatlansággal csillogó tekintetében, amit ha tehetne egész életében féltve őrizne, csak magának akarva...

Egy fiatal fiú érintette meg először a lelkét egész életében... S tudta, hogy ilyet soha többé nem fog tapasztalni.

Egyszer jött el. Egyszer jött el hozzá az, amit egyesek csak szerelemnek hívnak, de ő nem tudta definiálni.

Ez az érzelem nem volt megmagyarázható, vágy volt, szeretet, imádat, sóvárgás, akarat; mind elfojtva az erkölcsök béklyója alatt.

– Igen, sokkal jobb – felelte, miután a szőke felvonta a szemöldökét, még mindig a válaszára várva.

– Ugye? – vigyorodott el boldogan és a táskájához szökkent amiben megint kutatni kezdett valami után.

– Azt ne mond, hogy még mindig van valami fényes díszítő akármid – sóhajtott fel Jeogguk, mire Jimin csak elkuncogta magát és a férfi elé ugrott egy szaloncukrot nyújtva felé.

– Nem, ez nem a díszítéshez van – rázta meg a fejét a fiú. – Kókuszos, a kedvencem – jegyezte meg.

– Edd csak meg, én nem igazán kedvelem az édességet – tiltakozott először, de a szőke addig nyaggatta amíg mindketten egy-egy szaloncukrot csemegézve ücsörögtek a kanapén.

– Egyébként bocsánat, hogy ilyen sokat zavarlak mostanában – szólalt meg a kisebb miután apróra hajtogatta kezében az üres csomagolópapírt amiben a kókuszos édesség volt.

– Dehogy zavarsz, Jimin – ingatta meg a fejét a fekete hajú. – Örülök, hogy nem vagyok mindig egyedül – fűzte hozzá, ami a kisebbet boldoggá tette.

– Én is örülök, hogy itt lehetek és nekem sem kell egyedül lennem – vallotta meg és mosolyogva fordult az idősebb felé, aki összeborzolta a fiatalabb selymes tincseit.

Elmosolyodott. Halványan, de mosolygott. Jimin volt az egyetlen, aki miatt őszinte volt a mosolya.

– Bármikor is magányosnak érzed magad, hozzám mindig jöhetsz – mondta, mire a szőke átölelte, fejét a másik mellkasának nyomva.

A férfi meglepődött, de gyengéden a kisebb hátára simította a kezét, ezzel lazán átölelve.

Őszintén félt, hogy a kisebb majd meghallja heves szívverését...

Soha senki ölelése sem jelentett számára ennyi mindent.

Meleg, édes ölelés volt, amely bár nem tartott sokáig, ő mélyen magába zárta, hogy örökké tarthasson... Vagyis szerette volna, hogy az érzés örökké tartson.

– Köszönöm – motyogta Jimin majd felpillantott a férfire, aki elakadt lélegzettel veszett tekintetébe.

Hiszen, olyasmit látott a szemeiben, amelyet senki máséban nem fedezett még fel soha. Az a tiszta jóság, amely benne élt; maga a csoda, amely gyógyír, élet s megváltás.

Mintha belőlük indulna ki minden; az élet, az értelem, az érzelem, a valóság s az álom.

Az ő szemei voltak azok, amelyek csillogásában meglelte azt, amit egész életében keresett, pedig nem is tudott róla.

_____

Hey<3

Hoztam még egy részt~

Találkozunk a következőnél<3