Aznap is feketén akarta inni a kávét. Mindig feketén szerette.

De talán csak a megszokás rabjává vált.

Az óra délután hármat ütött, már várta, hogy megszólaljon a csengő, amely egyet jelent az ő érkezésével.

S nem is kellett sokat várnia, alig pár percbe tellett, amíg kimondatlan óhaja teljesült.

Ott állt az ajtóban, pirosló orcával, derűs mosollyal. Maga volt a tavasz a téli hidegben, a napfény, a jóság...

Egy törékeny hóvirág volt; páratlan és gyönyörű.

– Szia! – köszönt vigyorogva a fiú. – Hoztam neked is karácsony ízű lattét! – mutatta fel a két kezében lévő kávés poharat miközben az idősebb beeresztette őt az ajtón.

– Hogy milyen ízűt? – szaladt ráncba a fekete hajú szemöldöke, mire Jimin elkuncogta magát.

– Karácsony ízű – ismételte meg magát. – Fahéjas-almás és kicsit narancsos – magyarázta. – Lehet, hogy furán hangzik elsőre, de szerintem nagyon jó – mosolygott édesen a férfire, kinek ajka szintén egy halovány mosolyra húzódott.

– Hát ezzel nem győztél meg teljesen – jegyezte meg játékosan csillogó szemekkel Jeongguk, mire Jimin a kezébe nyomta a poharat.

– Tudom, hogy mindig feketén iszod a kávét, de néha nem árt új dolgokat kipróbálni – kacsintott az idősebbre a szőke, s miután megszabadult a bakancsától, illetve a dzsekijétől, a ház tulajdonosának társaságában helyet foglalt a szokásos tölgyfaasztalnál.

Jeongguk óvatosan kortyolt bele a Jimintől kapott italba, ami egyébként egy kicsit kihűlt, de ha róla volt szó, ez sem zavarta.

– Ez tökre hideg – húzta el a száját Jimin, mikor ő is beleivott a poharába. – Beteszem őket a mikróba, úgy biztos jobb lesz – állt fel az asztaltól.

– De ne melegítsd túl – figyelmeztette Jeongguk, miután a fiú az ő poharát is elvette, hogy felmelegítse.

– Nem fogom – szólt vissza az ajtóból bájos mosolyával.

Jeon Jeongguk pedig csak a fejét ingatva dőlt hátra a székében.

Sosem találkozott még hozzá foghatóval.

Miután Jimin visszatért a már meleg latték kíséretében sokkal jobb ízűen fogyasztották el azokat.

– Ugye, hogy jó? – biccentett a fekete hajú pohara felé, féloldalas mosolyra húzta ajkait.

– Valóban nem rossz – vont vállat. – Meg lehet inni egyszer – jegyezte meg csak, hogy kicsit húzza a fiatalt.

– Hah? Szerintem meg nagyon jó – húzta fel az orrát sértődötten, de természetesen ő is tudta, hogy a másik csak cukkolni akarja.

– Na, jól van, ideje tanulni – jelentette ki a férfi, mire Jimin lebiggyesztette az ajkait.

– Muszáj? – kérdezte nyűgösen, mire az idősebb bólintott megadva számára a választ.

– Szerintem eleget pihentünk – jegyezte meg, de a kisebb ezzel nyilván nem értett egyet.

– Nem is – motyogta orra alatt, miközben kedvtelenül előszedte a táskájából a tankönyveit, a fekete hajú pedig somolyogva nézte végig a procedúrát.

Amikor ilyen aranyos volt a szőke, oly' nehéz volt parancsolnia a szívének.

Az érzelmek fölött basáskodni, az érzéseknek gátat szabni, mégis kinek érdeme?

Ki lenne képes elcsitítani a szívben dúló végtelen vihart?

Nem volt büszke rá... Ez volt a legnagyobb hibája.

Nem értette, a szíve, amely éveken át egyszer sem dobbant, most miért ver ilyen hangosan, mintha az egész világgal tudatni akarná; őt szeretem.

Figyelmen kívül akarta ezt hagyni, mintha nem is az ő tulajdon érzelmei lennének, de bolondság volt azt gondolni, ezzel majd megoldódik minden.

Aznap is feketén akarta inni a kávét. Mindig feketén szerette.

De volt valaki, akit mindennél sokkal jobban...

S  aznap Jeon Jeongguk nem ivott több feketekávét.

_____

Hey, újabb rész<3

A héten még egy pár biztos lesz<3