December volt. December tizenegyedike, amikor leesett az első hó...

Jeon Jeongguk egy irattartóba helyezte az asztalon szanaszét heverő papírjait, amiket ebéd közben nézett át, hátha valami egészen eddig elkerülte a figyelmét és mégis könnyűszerrel megnyerheti ezt az adócsalási ügyet, amivel sok energiát megspórolhatna magának.

Néha túlságosan belefáradt a monoton munkába...

Kávét főzött magának, aznap már a harmadik alkalommal.

S éppen amikor készen lett, csengettek az ajtón.

Észrevehetetlen volt, de halvány mosolyra húzódott a férfi ajka.

Talán már nem is volt annyira szüksége arra a kávéra...

Kitárta az ajtót. Szívmelengető volt a szőke, bojtos sapkát viselő fiú látványa, aki hatalmas mosollyal köszöntötte az idősebbet.

Ő maga volt a boldogság, mindenkit képes jobb kedvre deríteni pusztán az édes mosolyával. Nem csoda, hogy Jeongguk azonnal elvállalta Jimin tanítását, amikor annak szülei megkérték őt rá. Jeongguk még egyetemista korából ismerte a fiú édesapját, aki óraadó volt a jogtudományi karon, s mivel felfigyelt Jeongguk tehetségére kérdés sem volt, hogy felveszi gyakornoknak maga mellé a tehetséges fiút.

Mindez már tíz évvel ezelőtt történt. Azóta Jeongguk már saját vállalkozásba kezdett, leginkább adócsalással és pénzmosással kapcsolatos ügyekkel foglalkozott, illetve azzal, hogy kikísérletezze hány csésze kávé képes kinyiffantani az embert.

Akkor is az ebédlőben ültek le a hatalmas tölgyfaasztalhoz. A villa amelyben Jeongguk élt, túl nagy volt egy személynek. Túl nagy s túl magányos...

–  Hé, ez ma már hányadik kávéd? – vonta fel szemöldökét a szőke fiú, amikor az idősebb egy csésze kávé kíséretében foglalt helyet mellette.

– Csak a harmadik – vont vállat a férfi s mosolyogva kortyolt bele a forró s keserű italba, miközben Jimin csak rosszallóan rázta a fejét és előpakolta a könyveit, hogy nekikezdhessenek a tanulásnak.

Köztük mindig is egy lazább és közvetlenebb viszony húzódott, hiszen Jimin a szülei révén, már hétéves kora óta ismerte Jeonggukot. A szőke mindig is szeretett az idősebb közelében lenni, mondhatni felnézett rá és igazán kedvelte, Jeongguk pedig mindig is édesnek tartotta a kicsi fiút. Viszont az idősebben az utóbbi időben valami megváltozott. Nem tudta, mikor kezdődött, de azzal tisztában volt, hogy határozottan vonzónak és gyönyörűnek tartja a fiatalabbat, bár magának is félve vallotta be, hiszen ez egyáltalán nem volt helyénvaló.

Közel egy órája temetkeztek bele a matematika rejtelmeibe, amikor is Jimin hirtelen ujjongva pattant fel az asztaltól s az ablakhoz rohant.

– Esik a hó! Végre esik! – lelkendezett, amit Jeongguk csak mosolyogva figyelt. Az asztalra felkönyökölve, állát a tenyerében támasztotta meg s tagadhatatlanul elbűvölte a szőke gyermeteg ártatlansága, amivel minden apró dolognak csodaként tudott örülni.

Jimin alapvetően, egy vidám, szeleburdi, hatalmas szívvel megáldott teremtés volt, ami igazán nagy kincs volt a világban.

– Ez az első hó az évben – jelentette ki mosolyogva a fiatalabb Jeongguk felé fordulva, aki így kénytelen volt visszazökkenni a valóságba. – Ezt megjegyzem, hiszen az első dolgok mindig különlegesek – mondta miközben visszaült a helyére a férfi mellé.

– Attól hogy első, még nem biztos, hogy különlegesebb, mint a többi – jegyezte meg a feketehajú, mire Jimin felvonta a szemöldökét.

– Ami először történik meg veled arra, mindig emlékezni fogsz – állította a kisebb teljes meggyőződéssel, de a férfi csak megrázta a fejét.

– Sok minden van amire nem emlékszem, hogy mikor történt meg először – vont vállat. – De többnyire nem is izgatnak – sóhajtotta.

– Még az első szerelmedre sem emlékszel? – kérdezte Jimin, mire az idősebb zavarában megrázta a fejét.

– Nem, mivel bizonyára nem lehetett túl fontos – felelte. – És te, Jimin? – tette fel a kérdést kissé feszülten.

– Nekem még nem volt ilyen – adott választ a fiú szégyenlősen, mire Jeongguk meglepődve pillantott le rá. – Én csak úgy érzem, még magam sem tudom, kit keresek – simított a tarkójára, miközben kínosan mosolygott.

– Nos, ha így van, az sem baj. Egyszer majd megtalálod, azt, aki hozzád való – mondta, miközben magában hozzáfűzte "s az biztos, nem én leszek."

– Remélem – mosolygott a szőke. – És azt is remélem, ő lesz az első és az egyetlen – mondta ki naivan.

– Talán nem az első lesz, de ne is bánd. Rengeteg dolgot kell megtapasztalnod az életben, és biztos lesz, hogy fájni fog, de erősebb és bölcsebb leszel általa – okította a fiatalt, aki megfontolta a kapott leckét.

– Oh, hogy elrepült megint az idő – csapta fejbe magát a szőkeség. – Azt hiszem, mennem kéne, hogy ne tartsalak fel – mosolygott kínosan az idősebbre.

– Rendben, de hazaviszlek – kötötte ki. – Későre jár és hideg van – indokolta és ezen túl, igazán féltette a fiút. Talán túlságosan is... pedig joga sem volt hozzá.

Jimin bármennyire is tiltakozott, – mert nem akart terhére lenni a férfinek –, most sem tudott győzni vele szemben.

Jeongguk épségben hazafuvarozta a fiút, még ha az nem is lakott túl messze, – pusztán három utcányira.

– Köszönöm, még egyszer hogy hazahoztál – mosolygott a férfire a szőke, miután az is kiszállt utána az autóból. – Megint – fűzte hozzá, hiszen nem ez volt a legelső alkalom.

– Ugyan, semeddig sem tartott, Jimin – rázta meg a fejét. – Így nyugodtabb vagyok – jegyezte meg mellékesen.

A fiú szende kis ajakgörbülete mindenért kárpótolta abban a pillanatban. Abban a pillanatban, ami egy ajándék volt a számára.

Neki semmit sem jelentett az első hó, általában... De akkor mégis biztos volt abban, hogy ezt az estét ő is megjegyzi, mert különleges volt, hiszen a szőke fiú varázsa mindent körbelengett.

S akkor úgy érezte, ha az első szerelem azt a szerelmet jelenti, amit örökre megjegyzünk, akkor az ő első szerelme, egy olyan fiú, aki hisz a csodákban, az első alkalmak fontosságában és a szíve tele van szeretettel.

Az ő első szerelme, aki az utcailámpák, gyér, aranysárga fényénél, ámulattal bámulta a hópelyhek sokaságát, mintha azok valami páratlan dolgot rejtenének magukban, pedig az igazság az volt, hogy ő maga volt páratlan...legalábbis Jeon Jeongguk számára biztosan.

December volt. December tizenegyedike, amikor leesett az első hó...

S csak azért tudta ezt, mert vele volt ő... akit feledni sohasem tudott, akit titkon vágyott és imádott.

_______

Hey<3

Meg is hoztam az első részt, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket.

Előreláthatóan 12 részes lesz a történet.

Bízom benne, hogy velem maradtok és nem fogtok csalódni<3

Találkozunk a folytatásban<3