Karácsony volt. Körülnéztem a Nagyteremben maradt kevés ember között, akik éppen most vacsoráztak velem együtt. Úgy döntöttem, itt töltöm a karácsonyt, a háború után, Fred és mások halálával együtt kiveszett belőlem az, hogy ünnepelni akarjak. Csak ültem itt, és ettem.

Nyugtalan voltam. Valami hiányzott, valakit nem láttam a helyén: Pitont. Mostanában nem jelenik meg se reggel, se este, még itt sem. Pedig karácsony van, ünnep, miért nincs velünk? Netán ő a Grincs?

Ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, mert most úgy éreztem, nem szabad elbohóckodnom ezt az egészet. Azt hiszem, akármilyen nehéz is bevallani, aggódtam érte. Kicseszettül féltettem őt. Egész szünetben alig láttam párszor, pedig kerestem. Talán csak be akart húzódni a lakosztályába, lehet valamit éppen kotyvasztott.

De őrület lett volna ezt gondolni, mikor máskor ugyanúgy megjelent az asztalnál. Ha van családja, velük szintén töltheti a karácsonyt. Mégis úgy tűnt nekem, hogy erről szó sincs. Egyre jobban féltem. Lerészegedett? Valami baja esett? Vagy csak simán nem akart látni?

Efféle bizonytalan kérdések százai pattantak ki az agyamból, ezért tudtam, jobb lesz, ha nem hergelem magam ezzel. Fogom, felállok, összeszedem a belem, és bekopogtatok hozzá. Ez a terv idáig jó is volt, de ezután felmerült bennem, mi van, ha látni sem akar. Kikergetni ebből a nyomorult világból, csak azért, hogy egyedül maradhasson.

Jó, egy biztos volt: rohadtul nem rendelkeztem más ötlettel, ami megnyugtatott volna. Így megragadtam ezt az alkalmat, gyorsan befaltam a maradék kajám, aztán elköszöntem a többiektől. Sietve lebaktattam a pincébe, hátha ott találom. Kezdetnek az irodája ajtaján kopogtattam, választ viszont nem kaptam. Ezután következett a lakosztálya, ahol szintén megismételtem ezt a műveletet, de megint semmi.

Ezen a ponton már kezdtem állatira bepánikolni, olyan oxigénhiányom lett, hogy a bejárati ajtó felé kezdtem rohanni, hátha kijutok a szabadba, és kapok némi levegőt. Így is lett, azonnal jobb lett a kedélyállapotom. Körülnéztem az éjszakai sötétségben, amit csak a szépen kivilágított Roxfort fénye állított meg.

Gyönyörű volt, mégis a feketeség ebben a pillanatban kevésbé fullasztó, mint bent ücsörögni a többiekkel, arra várva, hogy Piton megérkezzen. Erről rögtön beugrott a férfi fekete talárja, ami az esetek többségében ott virított rajta. És milyen jól mutat benne!

Újra körbefordultam az éjszakában, mire nagy meglepetésemre megláttam egy picike fényt pislákolni valahol a távolban, és előtte... csak nem? Azt hittem, káprázik a szemem, de nem. Fekete hajú meg szemű tanárom tartotta azt a valamit, amiből ez a sok szín áradt.

Olyan szinten megkönnyebbültem, hogy egy cseppet sem gondolkodva, futva indultam meg felé. Mert szeretem őt, szerelmes vagyok belé már egy ideje. Akárhányszor próbáltam tagadni, felesleges volt, hát most bevallottam az igazat, és nagyon jól esett.

Mikor a közelembe ért, megláttam, mi az: egy mini karácsonyfa. Maximum a derekáig érhetett, és a szivárvány árnyalataiban pompázott. Nem értettem az egész helyzetet, de meglepődtem, az tuti. Főleg a kifejezés miatt, ami az arcán csücsült: szomorúság és magány. Ebben a pillanatban olyan lelkiismeret-furdalásom lett, mint még soha. Tanárom éppen igyekezett valahová, csak azt nem értettem, minek fogta azt a kicsi fenyőt a kezében.

– Potter? – kérdezte, mikor kiszúrta arcom a vaksötétben. – Maga mit keres itt?

– Aggódtam, uram.

– Mégis kiért?

– Magáért.

– Nem értem, miért? – nézett rám ónixfekete szemével.

– Gőzöm sincs... talán azért, mert napok óta nem tudom, hogy mi van magával, professzor? – tettem fel a kissé ideges és gúnyos kérdést. Dühös voltam, amiért ma odakint bóklászott, de egy egy szót sem szólt róla. Mégis emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő nem tartozik nekem számadással. – Meg eleve, mit akar kezdeni azzal a fával?

– Miért kérdez ennyit, Potter?

– Én?! Maga kérdez sokat, mikor én csak az aggodalmam fejeztem ki az irányába! – válaszoltam felháborodva.

Csodás, máris felhúzott, mikor elvileg szeretem őt. Az előbb még dúltak bennem az érzelmek, most meg csak pofán csapnám valamivel, amiért ismét szemétkedik velem. Közben úgy tűnt, hirtelen egészen rendbe jött. Legalábbis arcát újra az a bizonyos maszk takarta.

– És minek köszönhető, hogy idekint, a hideg éjszakában mászkál?

"Majd megfulladtam a hiányodtól" – búgta egy hang a fejemben, azonban nem mertem kiejteni ezeket a szavakat.

– Potter... ugye tudja, elég jó legilimentor vagyok ahhoz, hogy ezt a gondolatot erőlködés nélkül kiolvassam a fejéből? – közölte velem a férfi, mire én feszengeni kezdtem. Kiderült a titkom, hivatalosan is egy "Idióta vagyok, segíts meg!" táblával a fejemen kéne járnom.

– Ne-nem, azt hiszem, ezt elfelejtettem.

– Azt látom. De igaz, milyen jól is mutatna a fejeden az a tábla! – tegezett le engem Piton.

– A francba...

– Ne szégyelld az érzéseid, csak rosszabb lesz!

– Igen, igaza van, sajnálom.

– Mégis mit? – emelte meg az egyik szemöldökét, és valahogy erre az ismerős mozdulatra kissé lenyugodtam.

"Azt, hogy meg akarom kapni a szerelmed. Azt, hogy elárultam magam, lebuktam. És azt is, amiért csalódni fogsz bennem." 

– Csalódás... igen buta gondolat, főleg a többi után. Habár az első is butaság, de azt szívesen teljesítem – hajolt közel hozzám, amitől a leheletét az arcomon éreztem.

"Vajon megcsókol? Azt kívánom, hogy csókoljon meg!" – ajánlottam fel neki a gondolatot.

Hamarosan már csak az ajkát éreztem, amint az enyémhez ér, ő pedig az egész testével odasimul hozzám. Ez volt életem legszebb pillanata. Kint az éjszakában, messze a fényektől, a meghitt környezettől. Az első csókom, az én karácsonyi csókom.