Valentin-nap. Minden évnek az az időszaka, mikor Harry egyedül maradt. Nem volt senkije, de mindig irigykedve nézte a szerelmes párokat, akik aktívan részt vettek a romantikus hangulat megteremtésében.

Ismét eljött ez a dátum, amit annyira nem várt, mint mások. Magányos lesz s szomorú. Ilyenkor még Ron és Hermione viselkedése is megváltozott, ami miatt őket is elkerülte.

Nem akart kedvtelen vagy szarkasztikus lenni, és ő sem igényelte a szerelmesek közelségét.

Azonban nem sejtette, hogy a mai nap más lesz. Hogy minden karikacsapásra megváltozik az életében, amivel ő is megismeri az ünnepi hangulatot.

Harry rosszkedvűen sétált végig a Roxfort folyosóin, amiket kidíszítettek az alkalomhoz illően. Minden pirosban, rózsaszínben pompázott, és a falakra rózsákkal tűzdelt díszcsokrokat aggattak.

A fiú legszívesebben lerúgta vola mindet, örjöngene, de nem tehette. Ezért csak elkeseredetten leült a Nagyterem padjainak egyikére, és enni kezdte az ebédjét.

A fiatal párok egymás szájába lapátolták az ételt, vagy éppen csókolóztak, ölelkeztek, cirógatták a másikat. Harry legszívesebben az asztalra hányt volna undorában s tanára, Perselus Piton szintén ezt érezte.

Mindketten hamar elhagyták az étkezőt, csupán a szükséges táplálékot vették magukhoz. Míg a férfi a pince felé vette az irányt, addig Harry a Griffendél-toronyba ment.

Inkább olvasott, és megírta a beadandóit, ahelyett, hogy ezen rágódott volna. Azonban meglepetés érte, amikor az egyik ablakon kopogást hallott.

Mikor odanézett, egy fekete-fehér pöttyös bagoly várakozott ott. Szürkés csőrével az ablaküveget kocogtatta, s néha türelmetlenül huhogott.

– Kihez tartozol? – töprengett Harry, miközben beengedte az állatot. A bagoly a lábát nyújtotta, mire a fiú leoldozta arról a kézbesítményt, ami egy apró doboz volt mellette egy levéllel. – Ez az enyém?

A madár határozottan huhogott egyet, erre Harry határozottan a kezébe kapta a dobozkát. A borítékon az ő neve volt, ezért először annak elolvasásával kezdett.

A szeme elkerekedett, mikor meglátta annak tartalmát. Egy meghívás találkozóra. A szíve feldobogott, ahogy a rejtélyes üzenetet nézegette. A Szükség szobájába volt "hivatalos", legalábbis oda mehetett el a titkos randevúra, ha akart.

És Harrynek minden vágya volt, azonban az apró dobozkát a Mardekáros címer színeivel alkották meg: zöld ajándék, ezüst masnival átfonva. Tiszta eleganciát árasztott magából, de óvatosságra intette az ifjút, aki már nem először találkozott a kígyók házát szaporító diákok galádságával.

Nem tudta, hogy mindez vicc akart-e lenni, de a csomagra és a levél aljára írt két P betű nagyon erősen emlékeztette valakire. Mintha ismerné a személyt, de mégsem. Annyira ismerős volt számára, de hiába próbált párhuzamot vonni a Mardekárba járó diákokkal, nem jutott vele semmire.

Majd ezután következett az ajándék, amiben meglepetésére két apró fiola volt, amikre egy-egy címkét tettek. Az elsőre pedig ennyi volt írva: szagolj bele, és megtudod, ki küldte az ajándékot! A másodikon ez a felirat állt: Ha ugyanazt az illatot érzed, találkozzunk a Szükség szobájában!

Harry nem volt benne, hogy mit jelentett mindez, de kidugaszolta az egyik fiolát, és megszagolta a benne lévő folyadékot. Fenyő, gyógynövények, egy csipetnyi kávéval benne. Tetszett neki az, amit érzett. Olyan nosztalgikus volt, ismerős. Egyszerre elfogta tőle a rettegés, és boldogabbá vált tőle.

– Ki lehetsz te? – morfondírozott Harry magában.

Ezután visszahelyezte a dugót az elsőbe, és kinyitotta a másodikat. Beleszagolt, és már tudta mit érzett. Ugyanaz az illat, ugyanazok az érzelmek. Amortentia. Hirtelen csapott belé a felismerés, hogy bájitaltan tanárát érezte.

Egyszerre annyi minden futott át a fején, hogy le kellett ülnie, különben félt, összeesik. Nagy levegőket vett, szíve annyira szaporán dobogott, hogy majd' elájult. Még sosem tapasztalt ilyet. De igen, a szerelmi bájital is azt igazolta, hogy ő Perselus Pitonba a szerelmes. A tanárába. Azonban ezek szerint ő is hasonlóan érez iránta. Vagy még mindig csak egy csaliról lenne szó, hogy utána tőrbe csalja?

Nem akart hinni a hangnak, hiszen óriási lehetőséget szalasztana el. De a megaláztatástól is félt, sőt, rettegett. Csak összetörné, ha viccet űzne belőle.

Ezek a gondolatok jártak a fiú agyában, mégsem nem hagyta, hogy felülkerekedjenek rajta. Este már ott álldogált, és várta, hogy feltűnjön előtte a szoba. Amikor megjelent egy szépen feldíszített ajtó, Harry kinyitotta, majd halkan becsukta maga után.

Smaragd szeme elé óriási pompa tárult. Egy nagy termet látott tele mindenfélével, mit emberi lény megkívánhatott. Ételek hosszú sora, kanapék, fotelek, kandalló... egy ágy. A helyiség fénypontja a díszítésen kívül az asztal volt két székkel. A plafonhoz közel gyertyák lebegtek, ahogyan még pár helyen megtalálhatóak voltak.

Kellemes, meleg fényük mindent gyönyörűvé tett, és Harry ámulva nézett körbe. El sem tudta képzelni, hogy tanára erre vágyott. Tekintete elidőzött még az ágyon, de hamarosan másra sem tudott fókuszálni, csak a férfira, akit most látott meg.

Piton fehér inget viselt, lábán lakkcipőt hordott, combjára fekete vászonnadrág feszült. Haja selymesen omlott vállára, látszott, nagy műgonddal alkotta meg kinézete minden egyes elemét. Harry jó ideig szólni sem tudott, annyira elkápráztatta őt professzora megjelenése.

Ebből a felkészültségből sejtette, tanára komolyan gondolta a levélben leírt szavait. Nagy szerencséjére Harry is szépen volt öltözve, azonban úgy érezte, hogy ő nem készült fel eléggé. Arra főleg nem, hogy Perselus azonnal észreveszi őt, és lépdelni kezd felé.

Mikor odaért elé, lelassított, jobb kezét kinyújtotta, s Harry balját a tenyerébe csúsztatta. Közelebb rántotta magához a fiút, aki teljes testfelületével hozzásimult. 

– Már vártalak – mondta a férfi, majd csókolni kezdte egyetlen vágyát.