Olyan gyengének tűnt, hogy a szíve összeszorult össze. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy professzora életben marad. Ha meghalna, akkor azt nem bírná ki. Biztos van valami megoldás, nem lehet ennyire beteg!

Évekig félt neki elmondani az érzéseit, de most, hogy itt fekszik előtte, és hosszú, fekete haja szétterült a párnán, arra jutott, meg kell lépnie ezt. Nem halhat meg úgy, hogy nem mondja el, szerelmes belé. Az túlságosan fájna neki.

Ezért odasétált a lázálomban fekvő férfihez, aki éppen aludt, majd megfogta a kezét. Azonnal egyfajta aggodalom fogta el, ahogy érintette a hideg bőrt, de próbált nem gondolni arra, hogy elveszítheti. Homlokára finom csókot lehelt, nagy levegőt vett, s elkezdte mondani azt, amit akart. Minden érzelmet, amit valaha érzett iránta, egyesével mesélte el neki.

– Professzor... Perselus, remélem nem baj, ha így szólítalak. Talán nem is hallod, amit mondani fogok, de kötelességemnek érzem, hogy tudj róla, iszonyúan szeretlek. Évek óta. Idáig sosem volt bátorságom, hogy elmondjam neked mindezt, most mégis úgy érzem, itt az ideje. Félek, hogy meghalsz, és elveszítelek örökké. Hogy többé már nem látlak.

A fiatal ajka már remegett, smaragdzöld szeméből könnyek csurogtak le az arcán. Továbbra sem engedte el tanára kezét, csak fogta, és fogta, mert mást nem is tehetett volna. Ha az érintése gyógyított volna, akkor már biztosan végigtapogatná az egész testét, csak érezze jobban magát.

– Csak annyit kérek, hogy harcolj a betegség ellen, kérlek! Nagyon kérlek! Ha van valami megoldás, én felkutatom! Nagyon hiányoznál, rettenetesen... Úgy érzem, nélküled nincs miért élnem. És-és én sajnálom, amiért olyan rossz voltam korábban. Nem szabadott volna gyávának neveznelek, mert nem vagy az. Igazából a legbátrabb ember vagy, akit valaha megismertem. Egyáltalán nem számít, ha te nem érzel így irántam, nekem az is megfelel. Csak éld túl! Te vagy a mindenem, érted kelek fel reggel, rád gondolok, mikor elalszom! Szeretlek, Perselus, nagyon szeretlek.

A fiú félt, hogy Madam Pomfrey visszatér, ezért kisurrant a gyengélkedőről, és a folyosókon keresztül egészen a Griffendél-torony hálószobáiig futott. Ott az ágyába vetette magát, majd csak sírt, és sírt. Nem tudott volna Pitonnál jobbat, szebbet elképzelni.

Neki ő volt a mindene. Amióta eléjük ugrott, mikor Lupin vérfarkasként megtámadta őket, azóta ő szerelmet táplált iránta. De Hermione és Ron nem támogatták volna, ezért inkább sosem beszélt erről, hanem úgy tett, mintha utálná professzorát.

***

Napokkal később megérkezett a hír, hogy a bájitaltan tanár teljesen fel fog épülni. Harry ujjongott, mikor meghallotta ezt, akkor pedig főleg, mikor szerelme még ki is jöhetett a gyengélkedőről. Amint Piton belépett nagy kihagyás után az első tanórájára, a kölyök csak őt fixírozta. 

Tekintete semmire és senkire nem tudott fókuszálni, csak rá. Legszívesebben megcsókolná, s a nyakába vetné magát, de egyelőre nem tehette. Ahhoz még türelmesnek kellett lennie. Sokat, napokat, akár hónapokat várnia. Talán az örökkévalóságig is csak az ő, egyoldalú érzései maradnak.

Azonban hamar elvetette ezt az ötletet, vagyis mindet. Mert ónixfekete íriszű tanára úgy figyelte őt, hogy nem tudta eldönteni, dühös vagy boldog. Talán hallotta a neki mondott szavakat? Ha igen, lehet, ez rángatta ki a betegségéből?

Nem mert tovább töprengeni, nehogy valami hibát vétsen órán, és megalázza magát. Végül a kezdeti sokk után minden a legnagyobb rendben ment. De hamar meglepetés érte, mikor éppen a könyveit pakolta el. Felnézett, mire meglátta az íróasztala mögött ülni professzorát, aki őt méregette.

– Potter, te még maradsz! – csengett szigorún baritonja.

– Rendben.

Harry izgatott volt, és félt egyszerre. Nem sejtette, milyen megnyilvánulásra számíthat, egyáltalán az ő kis ügyével kapcsolatos-e a dolog vagy sem. Inkább óvatosan közelített hozzá, de közben testét mégis átjárta a gyermekies öröm. Nemsokára kiürült a terem, majd már csak a fiú álldogált ott egyedül.

– Ha azt mondom, tudom, hogy betörtél hozzám, mikor a gyengélkedőn voltam, és szerelmet vallottál nekem, akkor mit mondasz?

– Azt, hogy igazat mond.

– Magázás... hm... Úgy rémlik, mintha ott még tegeztél volna.

– Mert azt hittem, nem hall. De ezek szerint mégis. Nem akartam rosszat!

– Ne aggódj, kölyök, tudom, hogy nem! – simított végig Harry arcán Perselus, majd a nyakát kezdte el csókolgatni.

A fiú belesimult az érintésbe, és azonnal finoman nyöszörögni kezdett. A férfi olyan hévvel kényeztette Harryt, hogy a fiatal félt, menten összeesik. Azt hitte, több éven át érzett szerelme viszonzatlan. Azonban azoknak a finom ajkaknak a munkájából nem ez derült ki...