Harry a Roxfort folyosóin lépdelt az éjszakában, testét csupán láthatatlanná tevő köpenye takarta el a folyosón járőrözők szeme elől. A könyvtárba igyekezett, ahová minden este tanulni járt.

Minden egyes nap bájitaltan könyvek tucatait nézegette, és tanult belőlük, hogy minden bájitaltan órán felkészült legyen. Mióta megtalálta Perselus Piton, a Roxfort jelenlegi igazgatóhelyettesének gyermekkori könyvét, még nem vette észre, hogy ennyire sokszínű tantárgy ez.

Azóta már rájött, hogy a férfi nem egy kegyetlen gyilkos, hanem az anyja legjobb barátja is ő volt. Sajnálta Pitont, amiért egyedül maradt, továbbá egyre jobban tisztelte őt. Ezért minden tanóráján igyekezett a lehető legjobban teljesíti, hátha kivívja tanára figyelmét.

Már egy könyvvel a kezében üldögélt a könyvtárban, és belemélyedve tanulmányozta annak sorait. Közben magában motyogta a szöveget, és próbálta megjegyezni a különböző hozzávalók tulajdonságait. Mindaddig magukat a bájitalokat mindig a Piton által összefirkált könyvből tanulta.

Éppen egy új oldalba kezdett, mikor nyitódott az ajtó. Harry néma csendben maradt, és magára kapta a köpenyét.

– Potter! Tudom, hogy itt vagy! – csengett a Mardekár házvezetőjének hangja, és Harry fellélegzett.

Nem akart újra bajba kerülni, de elrejtőzni sem akart a férfi elől. Ettől függetlenül felállt a foteltől, és elbújt az egyik könyvespolc mögé.

Onnan kukucskált kifelé, s kereste szemével a férfit. Hamarosan meglátta a magas, fekete sziluettet, ami lámpása felé közeledett.

A férfi lenézett a fotelre, majd az asztalkára, és felvette a könyvet úgy, ahogy ki volt nyitva. A biztonság kedvéért megtapogatta az ülőalkalmatosságot, majd helyet foglalt a puha párnák között.

– Ejnye, ilyenkor kell bájitaltant tanulni?

– Ne-nem – szólalt meg bizonytalanul a fiú, miközben a férfitől méterekre keringett. Még mindig köpenye takarását tartotta a biztosnak, habár nem úgy látszott, hogy tanára meg akarná büntetni őt. – Azért most tanulom, mert érdekel.

– Igazán?

– Igen. Egészen... Érdekes.

– Ezzel most megleptél, Potter – válaszolta a férfi, és haloványan megvilágított arcán ténylegesen más kifejezés ült a hideg maszk helyett.

– Örülök, hogy képes vagyok meglepni. Ha leveszem a köpenyt, megbüntet?

– Nem, nem teszem.

– Köszönöm – hálálkodott halkan a fiú, majd ledobta magáról rejtekéül szolgáló ruhadarabot.

Smaragdzöld szeme egyenesen professzorára nézett, aki felemelte fejét, s ónix tekintete azonnal megakadt rajta.

A sötét hajú férfi kialvatlannak tűnt, de szokásához híven figyelmesen nézte a fiút. Végül a fiú pizsamáján akadt meg, majd ismét Harry zöld íriszét figyelte tovább.

– Ha bájitaltant szeretnél tanulni, fordulhatsz hozzám is.

– Tudom...

– Azt hiszed, nem lenném hajlandó foglalkozni veled?

– I-igen – nyögte ki Harry.

– Tudom, hogy a múltban undokul viselkedtem... Tudom, hidd el! De rájöttem – túl későn –, hogy ez mindössze egy gyermeteg erőfitogtatás volt részemről – vallotta be vonakodva a férfi. – Mert képtelen voltam megbocsátani, elfeledni a múltat, és ezt rajtad éltem ki.

Professzora kijelentését némaság fogadta, Harry azt sem tudta, mit mondjon. Meglepődött, és meghatódott egyszerre.

– Sajnálom. Nem érdemelte meg, amit az apám tett magával.

– Tényleg így gondolod, Potter?

– Harry vagyok. Nem Potter, a Kiválasztott vagy A Fiú, Aki Túlélte. Csak Harry. Nem a szüleim, hiába tűnhet úgy.

A fekete fürtökkel megáldott férfi némán bólintott, hogy jelezze, megértette a kérést.

– Tehát az elnézésed kérem, amiért úgy viselkedtek veled... Harry.

– Maga ivott? – kérdezte a fiú hirtelen, mire a férfi felkacagott az őszinte kérdésen.

– Nem, nem ittam, bármennyire is tűnhet úgy, hogy igen.

– Pedig már azt hittem – mosolyodott el Harry. – Igaz, én sem voltam túl jó diák.

A fiú végül összeszedte minden merészségét, és elhelyezkedett a Piton melletti ülőgarnitúrán.

– Igazából mindketten hibásak vagyunk, remélem, ezzel tisztában vagy.

– Igen, igen, tudom.

Pár percig némán ültek tovább, de a hallgatás most nem volt olyan feszült és kellemetlen, mint az tanára óráin szokott lenni. Inkább egyfajta béke költözött közéjük, ami megnyugtatta mindkettőjüket. Következőnek a férfi szólalt meg, aki közben eltöprengett kapcsolatukon.

– Csak egy dolgot, nem értek: miért lettél hirtelen olyan aktív az óráimon?

– Azt hiszem, mert maga hős. És talán a hozzáállása is változott némileg, ahogy az enyém is, miután kiderült, mégis velünk van. Be kell vallanom, úgy voltam vele, hogy hiába olyan, amilyen, mégis megvédene minket, és kiállna a Roxfortért – vallotta be Harry. – De amikor kiderült, hogy maga mégsem velünk van, legalábbis ezt hittem, akkor nagyot csalódtam.

– Tényleg? – A férfi megemelte egyik fekete szemöldökét, amit Harry a félhomályban is látni vélt.

– Igen. És igazából sosem gondoltam így a helyzetre, csak most, hogy felhozta. Azt hiszem, imponálni akarok magának...

 A férfi a mai estén már sokadjára lepődött meg a kölyök kijelentésein. Hogy csalódott volna benne? Imponálni akar neki? Tudta egyáltalán, hogy ezek a szavak mennyire megdobogtatták a szívét?

– Miért? – szökött ki professzora száján a kérdés.

– Ne-nem akarok hazudni...

– Nem is kell. Mondd el az igazat, nem kell szégyellni!

– De ne utáljon meg, kérem! – nézett rá Harry esdeklőn.

– Mondd, nyugodtan, nem ítélkezem!

– Tehát... azt hiszem... hogy szerelmes vagyok magába.

Harry nagyot nyelt, míg a férfi megpróbálta feldolgozni, amit a fiú mondott. Majd egy hirtelen mozdulattal felpattant a helyéről, a kölyök elé állt, és megcsókolta. A fiatalnak nem is kellett több, tenyerét Piton mellkasára simította, míg a másikat az arcára helyezte. Már mindketten tudták, hogy innentől képtelenek lesznek ellenállni egymásnak.

Ezek a percek még egy ideig a rejtett bűneik lesznek...