A mentális betegséges könyvemből hoztam át.

Zokogva álltak az egybegyűltek és várták a szertartást. Az őket körülvevő köd eltakarta a külső megfigyelő elől az eseményt. A fekete koporsót körülállók összetörten búcsúztak el a halottól. Egyedül egy ember nem sírt, mert benne a fájdalom mélyebbre hatolt, mint bárki másnál. Szerelmét vesztette el. Ő gyönyörű fehér rózsával búcsúzott, mely az ifjú kedvese kedvenc virága volt.

A halott kezébe helyezte sajátjába és megszorította azt. Arca eltorzult a gyásztól, de az annyira vágyott könnyek, melyek enyhítettek volna mellkasa szorításán továbbra is elmaradtak. Megmenthette volna, de ehelyett ő veszekedett vele. A fiatal békés arcára pillantott, mely most kisimult volt, de csontos, akárcsak egész teste.

A gyászoló férfi hollófekete haja most zsíros csomókban állt, szeme vörös volt a kevés alvástól, alatta sötét karikák húzódtak. Csuklóján át kis vágások húzódtak, melyeket a mérhetetlen önutálat miatt okozott. Ezek lelki fájdalmát semmivel sem csökkentették, csak további szenvedéshez vezettek. Mikor hátrébb lépett megkezdődött a férfi szívéig tör szúrás szerű érzést okozó beszéd és a koporsó leeresztése, mely most már eltakarta a halott szerelme arcát.

Ahogy végignézett a gyászolók tömegén, a kedvese síró barátain, akik egymást átölelve zokogtak egymás vállán beugrott neki a veszekedése Harryvel. Emlékeinek hosszú sora gyorsított felvételként tűnt fel előtte az első csókjuktól a másik haláláig. Túl tisztán emlékszik a reggelre, amikor összeveszett a másikkal és az kiabálva adta tudtára, hogy mennyire dühös rá, majd összeesett. Azt hitte van esély, mikor a karjaiba vette, de a szíve Harrynek már abban a pillanatban állt le, melyben összeesett.

Mikor a javasasszony közölte vele szerelme halálát napokig csak ült a lakosztályában és nézett maga elé. Harry volt a legszebb dolog az életében, ő pedig tönkretette. A fiú mindig is étkezési gondokkal küzdött, már akkor is, mikor még össze sem jöttek. Csúnyának gondolta magát és kövérnek. Az önbizalma mindig a béka feneke alatt volt és ezen Perselus igyekezett is javítani. Mikor összejöttek Harry változásokon esett keresztül. Testsúlya némileg rendeződött és sokkal többet mosolygott és aludt.

Perselus egyszerűen repesett a tudattól, hogy ezt ő váltotta ki belőle. Aztán a dolgok kezdtek egyre rosszabbra fordulni, ahogy ő nem erősítette meg Harryben a pozitív érzéseit. Szerelme egyre csak fogyott, a veszekedések sűrűbben jelentek meg. Harry bizton állította, hogy ő kövér, mégis Perselus nem megfelelően reagált. Ő üvöltözött és egyszer fájdalmasan meg is ragadta Harry vékonyka karját. Ha lehetne még egy esélye, mindent máshogy csinálna.

Akkor karjába venné Harryt és elmondaná neki, hogy mennyire gyönyörű és, hogy megváltoztatta az ő korábban silány életét. De már nem lehetett, nem volt menekvés a fájdalom elől és annak tudata, hogy miatta halt meg ez a fiatal férfi sötét fellegként árnyékolta le. Bűntudatot érzett, elkeseredett volt, de ezt nem volt képes kiadni sehogy sem. Az ő drágája meghalt, mert szívének nem volt többé elég ereje, hogy vérét tovább pumpálja.

Átszakadt a gát. Perselus forró könnyei végre kevés megnyugvást kínálva záporoztak a száraz talajra. Nem képes így tovább élni, elviselni a tette mivoltát, ahogy nem tudta tovább nézni ezt a megható ceremóniát sem. Gyáván sietett be a Roxfort csodálatos épületébe, az ablakon kipillantva látta a többiek elképedt tekintetét, de nem volt visszaút.

Harryt, mint a Roxfort hősét, annak kívánsága szerint az iskola birtokán temették el.

Perselus egészen lakosztályáig rohant, ahol bezárta maga után az ajtót. Fáradt, lelki fájdalomtól meggyötört lábai a küzdelmet feladva rogytak be, ezzel térdre ejtve tulajdonosukat. Ahogy annak néma könnyei ellepték arcát, akárcsak cikázó gondolatai az agyát, hirtelen kirázta a hideg. Idáig csukott szemeit felnyitva szürkés derengést látott maga előtt, majd tekintetét egyre feljebb emelve meglátta....Harry. A szerelmének szelleme tornyosult felette, arcán mosollyal nézett le rá. Teste vékony volt, arca beesett akárcsak halála előtt.

-Még van valami dolgod ebben a világban? -kérdezte a férfi szipogva, miközben csillogó ónixaival a szellemalakot figyelte.

-Persze, hogy van. Szeretni téged, örökkön örökké. -válaszolta lágyan.

-Nem haragszol rám? -kérdezte az kisgyermekhez hasonlóan.

-Én voltam a hibás, ezért vagyok még itt. Jóvá akarom tenni, annyira buta voltam. -mondta, de Perselus erre azonnal reagált.

-Nem! Én voltam az. Annyira nagyon sajnálom, hogy át kellett ezt élned velem, rossz szeretőd voltam és nem hallgattam az intő jelekre. Nem szabadott volna összejönnöm veled. -szólalt meg szomorúan. Az arcán kiülő bűntudat megdobogtatta a szellem már leállt szívét.

Ahogy az egyre sebesebben kezdett verni érezni kezdte a levegőt és maga alatt a padlót. Teste úgy vált egyre színesebbé, bőre pirosabbá. Végül egyszer csak megszilárdult, de ruhái nem követték a túlvilágból. Perselus döbbenete ellenére is első reakciója volt, hogy lehúzza magához szerelmét.

-Harry....annyira hiányoztál. -sírta. Korábbi mondatát, mely szerint hiba volt a fiatalabbal szerelmet kötnie úgy felejtette el, mintha soha nem is létezett volna. Abban a pillanatban csakis szerelme érintésére koncentrált és annak meleg testére.

-Te is hiányoztál nekem. -súgta a vállgödrébe. Perselus arcán megjelent most a világ legboldogabb mosolya és úgy ölelte tovább szerelmét, mintha bármelyik pillanatban újra elveszíthetné.

~3 héttel később~

Perselus és Harry boldogan sétáltak kézen fogva a Roxfort birtokán. Harry ujján gyűrű pihent, melybe bele volt vésve egy szerelmi vallomás: Harry és Perselus. Arca boldogságot tükrözött, míg vőlegénye ábrázata enyhén szomorú volt. Még mindig nem volt teljesen képes kiheverni a történteket. Amilyen gyorsan elragadta tőle a sors a szerelmét, úgy is kapta vissza. Ezt nehéz volt megemészteni, de hálás volt minden pillanatért, amit vele tölthetett. Megérkeztek.

-Erre már nem lesz szükség. -mondta Harry, miközben a föld egy ponton örvényként repülni kezdett, majd oldalt kupacba rendeződött. A földből ezután kirepült egy fekete koporsó, mely most kinyílt, hogy megmutassa a benne fekvő holtat. De üres volt. -Mondtam, hogy üres lesz. Csak nem szakadhatok ketté. -mondta Harry, majd megsimogatta szerelme hátát. -Minden rendben van kedvesem. -nyugtatta.

-Minden rendben. -válaszolt a kijelentésre, miközben ajkai mosolyra húzódtak és megcsókolta a mellette álló leendő vőlegényét. -Hiányoztál.

-Te is nekem.