A szerelem néha összetör, majd feltámaszt, de engem éppenséggel darabokra zúzott. Apró, egyenetlen szilánkokra, melyek olyanok, akár az üveg, hiába ragasztjuk őket össze, a nyomok megmaradnak. A hírnevem miatt megannyi embert érdekeltem, akik nem vették figyelembe az akaratom. Azt, hogy mit akarnék az élettől. Nem egyszer vágtak már olyat a fejemhez, amiről talán nem is én tehettem. Fiatalon utáltam a hírnevem, utáltam magam és mindent, ami én voltam.

Egy ember volt az, aki engem nem a Kis Túlélőként látott, hanem a meggyötört fiúként, aki igazán voltam. Akkoriban, tizenhat és fél évesen, még nem tudtam, hogy mit is érzek igazából, és milyen is vagyok. Mindenki irányítani próbált, elindítani a maga útján, bele sem gondolva abba, hogy én a sajátomat járnám. Egy szóval naiv voltam, rettenetesen. Perselus Piton kellett ahhoz, hogy bebizonyítsa azt, hogy én nem az vagyok, akinek akkoriban hittem magam. Hogy nekem nem kell megmentenem a világot, és legyőzni Voldemortot, de főleg nem teljesen egyedül.

Neki hála kiszakadtam a korábbi toxikus környezetemből, hogy új életet kezdhessek, vele, együtt. Mert hiába utáltam régebben annyira, a harcot közösen vívtuk, és hamar összemelegedtünk akkor. Szükségünk volt egy társra, aki elfeledteti velünk az aggodalmainkat, ezt egymástól pedig meg is kaptuk. Az elején mindössze az ágytorna terén próbáltuk ki magunkat, mert az volt akkoriban, ami lenyugtatott minket. Azonban rá kellett jönnöm, hogy mit éreztem iránta, kár, hogy annyira későn, legalábbis akkoriban úgy éreztem.

Ahogy elnéztem a Szellemszálláson a vérétől tocsogó testét, azt hittem, hogy meg fog halni. De küzdöttem érte, ha ez mások életébe is került, ha ezért sok ellenséget is szereztem, de képtelen voltam állni ott, és hagyni meghalni. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyire szeretem, a valós érzéseim a felszínre kerültek oly sok hazugság után. Nem neki hazudtam, csupán magamnak. De túlélte, megmentettem. 

És, ha valaki megkérdezné, hogy ki tört engem össze, akkor azt mondanám, hogy ő volt, Perselus. Mert nézni, ahogy elcsordogál belőle az élet, nagyobb sokk volt minden eddiginél. De megmentettem, sikerült. De összetört, darabokra szabdalt, és szilánkokra tört. Azóta pedig már szinte sehova sem merem egyedül elengedni, mert a legnagyobb félelmemmé az vált, hogy őt holtan látom valamikor. Az, hogy a férjem egy nap nem tér vissza, és egyedül maradok, ismét.