Reggel az ébresztőm megszólalása előtt keltem fel fél órával. Jobb is, ha magamtól kelek és nem ébresztőre. Így biztosan kipihent vagyok.

Fürdőmbe vezetett a lábam, mint minden reggel. A teendőimet elvégeztem és mehettem öltözni. Ma egy fekete nadrágot, egy fehér pólóval és egy pulcsival amit nem tudok összehúzni vettem fel. Hajamat ma összefogtam. Fogalmam sincs, hogy miért, de most nekem így jó.

Táskámmal együtt mentem le a konyhába reggelizni ahol egy cetli várt az étkező asztalon. Vajon ki lehetett az. Az ajtót este bezártam, de csak a nagymamámnak van a lakásomhoz kulcs, ha valami van be tudjon jönni.

Kedves Eliza!

Édesapáddal nagyon megbántuk, hogy elengedtünk téged egyedül. Nagyon sajnálunk mindent és szeretnénk, hogy visszaköltözz ide, Budapestre.
Sajnáljuk.
Édesanyád, édasapád.

U.i.: A kulcsot a nagymamád adta oda nekünk.

Nem ez nem lehet igaz. Ennyi év után most keresnek meg. A cetlit a zsebembe raktam, hogy ha látják, hogy sirok indokom is legyen rá, hogy miért.
Sírni támadt kedvem, de inkább megreggeliztem és indultam az iskolába.

Felérve a terembe nem volt még szokás szerint senki. Írtam a Noelnak, hogy korábban jöjjön.

Liz❤: Szia életem. Gyere be korábban.

Noel❤: Szia. Mi a baj?

Noel❤: Kincsem válaszolj!!!

Noel❤: Rohanok.

Látta, hogy én láttam, de nem válaszoltam neki. Inkább ledőltem a padra és sírtam. Otthon még nem nagyon tudtam, de most már igen. Ilyet, hogy másfél, közel két év után megbánják azt, hogy elüldöztek otthonról, ezt már nem tudják jóvá tenni. Sehogysem. Attól én még a nagymamámékhoz  elmegyek a hétvégén, ha ott lesznek a "szüleim" is akkor valahogy kibírom. Ha a Noel mellettem van akkor nincs nagy baj, de ha nincs akkor már baj van, de nem kicsi.

Hallom, hogy valaki eléggé hangosan jön fel a lépcsőn. Találgatnom sem kell, hogy ki lehet az. Más nem jönne így fel. Trappol már olyan hangosan jön fel.

Fejem még mindig lehajtva van. Osztályba már beért, táskáját ledobta a helyére és most jön oda hozzám. Fejemet felemeltem és ott állt mellettem. Egyből megöleltem és ezt ő is viszonozta, szorosan ölelt magához. És el sem engedett. Még mindig sírok, de nem tudom abbahagyni.

-Shhh.... Kincsem itt vagyok már - nyugtatgatott és simogatta a hátamat.

Még mindig sírtam, de inkább már csak szipogtam, mint hogy annyira sírjak.

-Gyere üljünk oda az én helyemre és mond el mi a baj, jó?

Válasz képpen csak bólogattam, mert nem tudtam megszólalni sem. Telefonomat megfogtam és mentem oda a helyükhöz. A Márk nem jött oda így nyugodtan tudok vele beszélni.