Láthatatlan kék ég tekint le rám,

Még én csak hosszú pillantást vetek rá.

Vattacukor felhők úsznak az égen,

belevetem magam s nagyot harapok.

Így szeretnélek téged is szeretni,

mint ahogy madár a magasba repülni.

Csak egy pillanat, elviszlek magammal,

s nem engedlek vissza a rémálmodba.

Álmunkat megragadom és fejére fordítom,

az égető hold fénye a mi tanunk.

A világ lassan hasad szét alattunk,

mállik még darabjaira hull teljesen.

 de tartalak, s nem engedlek el,

akkor majd örökké együtt zuhanunk az aljáig. 

Nem tudom mit tegyek, kezed halványulni kezd,

utánad nyúlok, de túl messze sodródsz.

A mögöttünk sorakozó évek teljesen eltűnnek,

nem tudom miképpen szerzem vissza őket.

Akár a kaszára váró sárguló búzatábla,

sarokba szorít a nyakamhoz simuló penge éle.

Megrémiszt lassuló szívverésem,

hogy arcomon nem érzem meleg érintésed.

Kedves, s semmihez sem fogható érintés,

Cikáz végig szívemen, kezem megbénítva.

Gyötrőn fordít ki önmagamból,

a szörnyeteget kirángatja belőlem.

S egyedül hagy egy üres szobában velem,

szeretném végre letépni arcomról azt az önkívánó mosolyt.

Az idő csak múlik,

s újra látom azt a látomást.

Láthatatlan kék ég tekint le rám,

még én csak hosszú pillantást vetek rá.

Vattacukor felhők úsznak az égen,

belevetem magam s nagyot harapok.

(7e)