Jó olvasást!

Neked Harry Styles.

Mielőtt bármit mondanék a legfontosabbról fogok neked írni,megosztom veled azt amit rejtegettem mindenki elől egészen eddig.

Nyolc éves lehettem amikor elvesztettem az igazi szüleimet és a nővéremet Alisont. Még mindig élénken él bennem az arcuk jellegzetes vonása,még mindig érzem a fájdalmat amikor megtudtam ők innentől kezdve nem léteznek többé. Megszűntek lélegezni,többé nem dobogott a szívük,nem volt aki haza várt és ölelt magához olyan törődően amire csak egy igazi család képes. Emlékszem,az nap vérfagyasztóan hideg volt,szinte vészjelzőn jelzett,hogy történni fog valami rossz ami örökre szólóan megfogja pecsételni a sorsot. Iskolából haza menet rossz érzések kergettek egészen addig míg be nem fordultam az akkori házunk utcájába ahol a szirénák vadul sípoltak amitől már rögtön elkapott a sírhatnék hiába nem tudtam akkor még mi is történt pontosan és kivel. Rengeteg ismerős sikítozó,síró ember gyűlt össze a házunkhoz egészen közel,mire azonnal megéreztem,hogy az én családommal történt valami komoly baj. Ám amikor megláttam az autónkat gajra törve neki rohanva egy félig kidőlt fa törzsének a szívemet mintha kitépték volna a helyéről és halt volna meg mindenki szeme láttára. Aztán oldalra pillantva láttam a mentős embereket akik azokat a bizonyos fekete zacskókat készítették elő és hordágyakat... Teljesen megtörtem,nem tudom leírni mit éreztem abban a pillanatban,sőt még most sem bírom épp ésszel felfogni ezt az egészet. Tisztán látom magam előtt ahogyan az apró termetemmel a kíváncsiskodó embereket vadul löktem félre,és rohantam fürgén az autóhoz majd elveszetten kukucskáltam be a törött ablakokon keresztül majd akartam abba akaratosan bemászni ha nem kapott volna el az egyik helyszínelő és vonszolt arrébb miközben hangosan kiabált amit nem is értettem,csak a családomra voltam képes gondolni akik többé nem léteztek,itt hagytak egymagamra ebben a szennyezett világban. Még is fél pillanatra megláttam Alison élettelen testét ahogyan az újszülött Oliverre vetve magát védte meg a haláltól ezzel feláldozva saját magát. A hangosan síró kisbabáért akinek a hangjából ugyan annyira sütött a fájdalom mint az enyémből. Annyira fájt,fáj a mai napig is... Sírva rogytam le a földre és csak zokogtam azt kiáltva 'miért nem velem történt? Miért nem én haltam meg?' Ők nem érdemelték ezt a sorsot,úgy mint senki sem. Náluk jobb embereket nem ismertem,ők voltak a biztos támasz amire minden gyereknek szüksége lehet. Nem voltunk a leggazdagabbak a környéken,de a legfontosabbat mindig megadták. Az őszinte szeretetet,amit más képtelen volt még csak megközelíteni. Nyolc évesen egyedül maradtam a nagyvilágban a kis öcsémmel aki csupán három napos volt és túl élte a szörnyű,tragikus balesetet hála Alisonnak aki megvédte őt,meghagyta nekem búcsúajándékként. Teljesen árván,a szüleim és a nővérem után könyörögtem de nem kaptam semmit,az ég adta világon semmit csupán a sok kést ami a szívembe lett szúrva. Az emberek sajnálatát utáltam,nem hogy segített volna túl vinni az őszinte gyászt,jelentősen rontott az így is pocsék helyzeten. Talán a hideg földön esetlenül,vadul zokogva jöttem rá,hogy nekem nem szabad megtörnöm,Olivernek hatalmas szüksége van és lesz rám míg világ a világ,meg kell tanítanom az életre hiába voltam csak egy kisgyerek akkoriban sikeresen felfogtam a tragédia által rám hárult feladatokat. Még ha én is a családom sorsára kívántam magam,nekem is meg kellett volna halnom,úgy mint nekik,együtt kellett volna megélnem velük mindent. Nem értettem,sőt mai napig sem miért nem haltam meg én is,nekem miért kellett életben maradnom? Én miért nem ülhettem abban a pillanatban abban az átkozott kocsiban? Még mindig azt kívánom,bárcsak ők élnének és én nem. Nyolc évesen teljesen elvesztettem saját magam,azt hittem az élet csupán egy rossz színjáték amiben csupán kis bábuk vagyunk akiket valakik irányítanak kedvük szerint. Akkoriban tényleg fájt minden lélegzet,képtelenségnek tűnt az egész,egyszerűen nem akartam elhinni,hogy ők valójában nem fognak többé létezni. Igényeltem a törődésüket,de nem kaptam meg senkitől,mert senki más nem tudta őket helyettesíteni. Egyébként anyukámat Juliett Frizz-nek hívták apukámat Luke Wrong-nak. Számomra mindig is ők voltak a megtestesült ideál,csodás szülők és szeretők voltak. A valódi nevem Olivia Wrong,döbbenet,ugye? Alison volt az én legjobb barátom,a nővérem aki mindig támogatott és hárította magára a huncut kis csínyjeimet a szüleim előtt akik mindig úgy tettek mintha hittek volna neki. Mindössze két évvel volt nálam idősebb,de nála szerethetőbb és okosabb lánnyal nem találkoztam azóta sem,és szerintem nem is fogok. Annyira különleges volt... Sokszor hitték ránk,hogy ikrek vagyunk annyi sok volt a külső és belső hasonlóságunk amire nagyon-nagyon büszke vagyok,mert ezáltal amikor a tükörbe nézek megpillantom őt magamban. Aztán következett a temetés... Nem tudom pontosan mi és hogyan zajlott a gyász és a virrasztás alatt,szinte nem észleltem belőle semmit,gyerekhez nem illően tűrtem a ceremóniát még ha én is azt hittem meghalok a szívfájdalmamba,de nem tehettem semmit,volt akire vigyáznom kellett,Oliverre. Ezután kis idegig anyukám nővéréhez kerültünk az öcsémmel együtt,de nem bírtam elviselni a tudatot,hogy a szüleim és Alison meghalt alig 50 méterre a háztól ahol álomra kellett hajtani a fejemet,mondanom sem kell szörnyű volt... A Kanadai Londonban mindenki a tragédiáról csevegett állandóan,a tévében szüntelenül ez folyt amitől már a hajamat téptem,erős depresszióba kerültem ahonnan pontosan nem is tudom hogyan sikerült kitörnöm. Nem ettem,nem ittam csak a kisbaba öcsémet tartottam a kezeimben,egyedül nálam hagyta abba az állandó sírást és szintúgy én is akkor nyugodtam meg amikor a karjaimba tarthattam. Csak ő maradt nekem akit igazán szerettem,ő adta belém a minimális életet,ő volt az én családom. Hosszú ideig pszichológus járt hozzám,ugyan is elalvás előtt láttam a szüleimet az én és Oliver ágya mellett állni és énekelni az altatónkat amitől lassan de alább hagyott a keserves sírásom majd zuhantam a kínzó álmaimba amik szüntelenül róluk szóltak. A környezetemben lévő emberek lassan már kezdtek őröltnek nézni amiért mindenhol láttam a szüleimet,képzeletben fogták a kezemet és kísértek mindenhová amerre az utam vitt. Ez ment heteken keresztül míg apa legjobb barátja és a felesége meg nem látogatott minket egyenesen New Yorkból. Hősiesen emeltek fel minket a legaljáról,szinte teljesen elszakítottak minket a múltunktól amiért nem tudom,hogy hálás legyek e felnőtt fejjel. Megtiltottak a valódi szüleimre gondolni,nem tettek semmi olyat ami minimálisan rájuk emlékeztetett volna,új életet kezdettek velem a szó szoros értelmében,a múltat olyan gőzerővel törölték ki belőlem ahogyan csak tudták. Nem létezett többé az anya,apa szócska ha az igazi szüleimről volt szó,csupán ha róluk,köteleztek,hogy így hívjam őket. Minden este az akkoriban legmodernebb mesét nézették,nem meséltek könyvekből aranyos kis történeteket,véletlenül sem akartak semmi olyat csinálni ami hasonlít a szüleim nevelési módjához. Viszont ha akkor nem bukkannak fel olyan váratlanul és visznek el Kanadából akkor valószínűleg még mindig ott sírnék ahol senki sem látna. Megakadtak nekünk minden csecsebecsét éveken keresztül,próbáltak rendes szülőként viselkedni velünk,mintha valójában a vér szerinti gyerekük lettünk volna. Lassacskán,de kezdtem újra vissza térni az életbe,de elég volt a legkisebb emlékeztető és újból vissza süllyedtem a depresszióba. Aztán az egyik éjjel a valódi szüleimmel álmodtam akik megkértek,hogy fogadjam el az életem és felejtsem el őket,tegyem meg ezt értünk és Oliverért. Megpróbáltam azt tenni amit kértek,így hosszú idő elteltével,de kezdtem beletörődni a dolgokba,mi mást tehettem volna... Értük képes voltam harcolni magam ellen. Idővel egyre kevesebbszer álmodtam velük,egy évvel később teljesen eltűntek az életemből,többé nem álltak az ágyam mellett,nem énekelték kellemes hangjukon az altatót,nagyon nehéz volt őket valójában elengednem. Nagyon féltem,rettegtem attól,hogy el fogom őket felejteni,nem fogok emlékezni az arcukra,nem fogok emlékezni a hangjukra,a szemük egykori boldog csillogására. Ezért hát minden éjjel az ablakom alatt ültem és néztem a csillagokat amik sokszor megmutatták nekem őket,néha így néha úgy. Akadt amikor csak egy kecses kezet láttam pontosan olyat mint az édesanyámé volt,vagy konkrétan őket amitől mindig sírdogáltam de másképpen mint előtte. Valahol mélyen megkönnyebbültem,hogy végső megnyugvásra tértek. Vagy talán csak hallucináltam volna? Valószínűleg,de akkor az adott belém lelket,hogy képes legyek küzdeni a testvéremért és a szüleim által feladott feladatért. Ezután tisztábban láttam az új,nevelő szüleim vad küzdelmét értünk mire kezdett fokozatosan kezdett feloldódni a jeges szívem,kezdtem elengedni a családomat végleg,nem kínoztam többé magam. Évekkel később tinédzserré váltam,az idő elteltével már nem minden gondolatom forgott az elhunyt családom körül,mondhatni normális lett az életem,abszolút tág fogalomba véve,mert semmi sem lehetett a régi,de olyan erősen próbálkoztam amennyire képes voltam,csupán az öcsémért aki mindennél többet jelent nekem. Valóban mindent tökéletessé varázsoltak az új szüleim akiket megszerettem,mindent megtettek ennek érdekében,hogy kedvesen gondoljak rájuk. Aztán valami megváltozott amikor kiderült,hogy a nevelő anyámnak nem lehet saját gyereke. Nem úgy viselkedett velünk mint eleinte tette,de szerencsére apa volt legjobb barátja továbbra is betöltötte az igazihoz hasonlító minta apa szerepet amiért örökre hálás leszek neki.

Aztán jöttél te,a megutánozhatatlan Harry Styles. Az imádni valóan arrogáns természeteddel felborítva mindent törtél utat a szívem felé minden tényező akadályt simán oldalra söpörve,nem foglalkoztál semmivel amiért köszönettel tartozom neked. Mind a ketten tudjuk hogyan indult a kapcsolatunk,de ennek így kellett lennie,nem tudom és nem is akarom máshogyan elképzelni,te tetted egyedivé az egészet,te tetted emlékezetessé az összes létező elsőmet,pontosan úgy mint amiről álmodozni merhet egy lány. Oh,Harry,olyan nehéz megírnom neked ezt a levelet,ezek a sorok sosem fogják át adni neked a hálámat és az őszinte szerelmemet amit táplálok irántad... Te olyas fajta életet adtál nekem,olyat amiről mindig csak álmodozni volt esélyem,lehetetlennek tűnt,hogy valaha én lehetek igazán boldog a történtek után. Megtanítottál hogyan kell újra élőnek lenni,olyas fajta rikító életet hoztál a mindennapjaimba amit igényeltem a tudatom nélkül,kitöltöttél mindent ami hiányzott az életemből. Megadtál mindent amire szükségem volt,szeretetet,törődést és a mindent túlszárnyaló vágyat aminek a létezéséről előtted nem tudtam. Sosem fogom elfelejteni a szemeid gyönyörű zöld árnyalatát,a mosolyodat amivel mindig zavarba hoztál,a hajadról már ne is beszéljünk! Imádtam a fekete ruháidat amiben a gyönyörű testedet rejtetted,aztán ahogyan magabiztosan leszálltál a motorodról,mindenki téged nézett,mindenki tartott tőled a kimagasló kisugárzásod miatt amivel elcsented a szívem. Imádtam amikor a fülembe súgtad a mocskos gondolataidat amitől a testemen vágyakozó hullám futkosott. Imádtam amikor a közös egyetemi előadásunkon a lábad mindig úgy helyezted,hogy hozzáérjen az enyémhez. Imádtam amikor titkon egymásra pillantottuk ezzel szavak nélkül elmondtuk mennyire is szeretjük egymást. Imádtam amikor rengeteg alkalommal késő éjjel sokáig fent maradtunk és csak beszélgettünk semmiségekről egészen hajnalig egymás karjaiban pihenve egy-két mézédes csókot csenve. Imádtam az idétlen tetkóid mögött bújó sokszor értelmetlen értelmet. Imádtam minden egyes veled töltött pillanatot,még akkor is amikor veszekedtünk. Imádtam amikor mérgesen méregettél és csattantál rám jellegzetes hangoddal,vagy amikor az állandó kávé illatom miatt szekáltál amiről tudom,hogy titkon szeretted. Imádtam amikor a nevemmel piszkáltál,amikor mindig bátran megjelentél a legváratlanabb pillanatban és mentettél meg minden egyes alkalommal mikor szükségem volt rád. Te vagy az én Angyalom aki megtalált engem a néma sötétségben ahol szüntelenül bolyongtam és kerestem a kiutat amit egyedül nem voltam képes megtalálni. Nálad jobb embert nem kívánhattam volna,sőt igazából meg sem érdemeltelek téged,sosem voltam elég jó hozzád. Számomra mindig is csodálatos maradsz történt bármi a múltadban,te is csak egy érző ember vagy,ezt sose felejtsd el! Lehetnek hibáid,ne másnak felelj meg,csupán saját magadnak,én teljesen megbízom benned. Nem számít mi történt akkoriban,hanem az a legfontosabb ki vagy most,kivé váltál a saját akaratodból,ne engedd magad a kísérésnek történjék veled bármi ami esetleg elgyengíthet,légy az akire büszke vagyok,saját magad. A veled töltött fél év volt az életem legszebb időszaka és ezzel cseppet sem túlzok. Elrepítettél a felelőtlen boldogság világa felé,melletted egy szabad madárkának éreztem magam aki csak úgy csapkodott friss szárnyaival és élvezte a szeretet és a szabadságot hála neked. Te voltál a mennyem ahová kerültem,te voltál az én parazsam ami éltetett. Bármikor amikor megérintettél nem tudod mi zajlott le bennem abban a pillanatban,valami bizsergető ami minél többet követelt. Igen,nagyon félek a jövőtől,de nem lehetek gyáva ezúttal,meg kell mutatnom,hogy erős is tudok lenni,mert van kiért. Őszintén szeretlek és tudom te is engem,érzem a szívem legmélyén ahová gyökerestül beköltöztél,mindig bennem fogsz élni,ez kétségtelen. Hozzánk senki sem hasonlítható,csak mi ketten tudjuk milyen hatalmas űrrel a mellkasunkban keresni a társunkat,mert te vagy az én másik felem,a lelkemet te töltötted ki. Nélküled csak egy test voltam abban egy elveszett lélekkel.

Olyan emlékeket adtál nekem amit képtelenség lesz elfelejteni,mindig ott álltál mellettem és támogattál amikor senki más. Remélem én is hasonlóan kellemesen maradok meg az emlékezetedben Harry Styles. Tudod,eleinte tényleg féltem tőled még is vonzódtam hozzád. Ahogyan több időt töltöttem veled egyre jobban kezdett tetszeni a mindenséged,a megjelenésed na meg az irányító gesztusaid... Amikor először megcsókoltál azt hittem majd' kibújok a bőrömből,már régóta áhítoztam és várakoztam azon töprengve: milyen íze lehet az ajkaidnak. Mint gondoltam nagyon finom volt minden lágy csókod,minden óvatos érintésed amivel a testemet kényeztetted. Aztán amikor baleseted lett nagyon megijedtem,azt hittem téged is el foglak örökre veszteni,szörnyű volt újra átélni azokat az érzéket mint évekkel ezelőtt,csak most az igaz szerelmemnél. Mindig nagyon vigyázz magadra,jó? Tedd meg értem nagyfiú,csupán ennyit kérek tőled. Tudom most nem érted mire jó ez az egész levél dolog és azt sem,hogy pontosan hol vagyok most,miért nem vagyok melletted,a karjaid biztonságos tengerében miközben a fejemet a mellkasodra hajtom és hallgatom a csodás szívverésed nyugtató tempóját. Tegnap előtt éjjel újra a szüleimmel álmodtam,pontosan azon a napon amikor évekkel ezelőtt elhunytak. Már ez is elég lett a lelkivilágomnak,de aznap Oliver felhívott,teljesen zaklatott volt és szüksége van rám,jobban mint ezelőtt bárkinek. Ugyan azt álmodta mint én,a vér szerinti szüleink meglátogattak minket,talán te nem hiszel ebben,én viszont annál inkább,tapasztalt vagyok ilyen szemszögből... Egészen eddig megkíméltük a kisfiút a szomorú részletektől,nem kellett volna tudnia erről a tragédiáról,nem kellett volna neki is át élnie azt a veszteséget mint nekem még ha minimálisan is. Neki teljes élet járt volna,nem olyan mint az enyém. Nem tudom pontosan mi is ez az egész,én is teljesen össze vagyok zavarodva,de nem tudok mást csinálni mint elmenni Oliverért és felnevelni őt. Képtelen elfogadni a dolgokat,undorodik a nevelő szüleinktől,amit meg tudok érteni ha alaposabban belegondolok az ő részébe. Egyrészről szörnyű bűntudatom van amiért nem mondtam el neki legalább én az igazságot. Azt pedig nem sózhatom a terhedre,hogy legyen egy barátnőd akihez egy kisgyerek tartozik,igen mint korábban mondtad élned kell. Nélkülem,de remélem valakinek sikerül elnyernie a szíved és igazán boldoggá tenni téged,őszintén kívánom! Jobbat érdemelsz nálam,aki mindenhogyan képes téged boldoggá tenni és nem ilyen zakkant mint én,aki nem ennyire lelki sérült,hanem egy életvidám valaki aki megbecsül téged,mert te vagy a legértékesebb a világon. Egy dolog. Ne gyere utánam,kérlek,élj teljes életet,nincs szívem téged megfosztani a jótól,megjár neked! Szívtelen vagyok amiért így búcsúzóm el,de máshogyan képtelen lennék neked és a többieknek búcsút inteni,de a testvéremnek tényleg szüksége van rám,nincs szívem magára hagyni őt,nem tehetem. Nagyon sajnálom ezt az egészet,tényleg. A többiektől is nagyon fáj a búcsú,de tőled...Sokkal rosszabb mint gondolni mertem volna,a szívem másik fele nálad pihen,szétszakadok belülről arra gondolva,hogy többé nem láthatlak. Harry,nagyon szeretlek,nincsen erre létező és eléggé kifejező szavak amik leírnák a valódi érzelmeimet amit érzek irántad. Ez sokkal több mint szerelem,ez igazi szeretet. És ezen nem változtathat semmi,érted? Örökre az én Harrym maradsz. És meg ne próbáld valamiért magadat hibáztatni mert azzal engem sértesz meg. Nálad csodálatosabb társ nem létezik,nincs benned semmi hiba,minden ami tettél velem elképesztő volt kezdve amikor a testünk gyönyörűen össze forrt legelső alkalommal. Nagyon kérlek,az életben egyszer bocsáss meg nekem ezért a tettemért. Sajnálom,hogy megbántottalak,hidd el soha nem állt volna szánt szándékomba. Én sem gondoltam volna a történetünk elején,hogy nekünk így fog végződni a mesébe illő szerelmünk. Örökre a tiéd leszek és szeretni foglak a mindenségig. Nagyon fogsz hiányozni...

Vigyázz magadra Szerelmem.

Megmentettél,megmentettelek. Ne felejtsd el amit kértem tőled,soha.

A te Oliva bogyód. Xx

Az immáron összetört szívű fiú sokkoltan olvasta a fájdalmas utolsó sorokat amik elválasztották őt élete szerelmétől,a lánytól akiért az életét is képes lett volna adni legyen szó bármiről. A szívfájdalom emészteni kezdte mikor össze állt neki a kép,hogy többé a szerelme nem létezik számára,új életet kezdett nélküle menekülve a tragikus múltja elől amiről egészen eddig halvány fogalma sem volt. A fiúnak nagyon fájt megtudni a lány szomorú múltját,azt kívánta bárcsak vele történt volna meg,ne azzal a törékeny,szerethető szerelmével aki átnyúlt a mellkasán és szakította ki a darabokra tört szívét az elegánsan megírt levelével.

-NE TEDD EZT VELEM!-Kiáltott vadul zokogva az egészen eddig látszólag megtörhetetlen Harry mialatt a térdeire esett teljesen összetörve miközben Olivia angyalszerű arcát maga elé képzelte amitől még jobban feszíteni kezdett a mellkasa,olyan szinten,hogy a lelkéből eredő zokogása betöltötte a szobája hatalmas terét,még sem érdekelte,csupán a felfoghatatlan tény,hogy többé ők egyek. A következő pillanatban a szívfájdalma felmarta őt belülről így a lábai feladták a szolgálatot így a kemény földre borulva terült el azon felhúzva a lábait magzat pózban miközben a lány könnyeivel teli lévő levelet szorított az üresen kongó mellkasához.

-Kérlek Baba...-Suttogta a könnyei által fájdalmasan elcsukló hangon.