Tristan

Nem ez volt az első alkalom, hogy verekedtem, vagy összetűzésbe keveredtem, de ez volt az első olyan, mikor valóban megijedtem. Hiszen ezek az alakok, valaki megbízásából még ölni is képesek lennének. És biztos, hogy ha nem teszek aszerint, ahogy az a monogramos akárki akarja, előbb utóbb sort kerít rá, hogy eltegyen láb alól. Nem tudom meddig mentek volna el, ha Hunter nem jelenik meg, de nem is akarom megtudni. Lehet hogy ettől gyávának tűnök, nem érdekel. Viszont valahol elégedettséggel tölt el, hogy Hunter megígérte, ha elkapja ezt a valakit, ott lehetek. Vagyis nagyon remélem, hogy betartja az ígéretét. Tudja jól, hogy ha nem, megtalálom a módját, hogy ott legyek.
Vajon meddig fog ez még tartani? Mikor jön el az ideje annak, hogy gondok nélkül, felhőtlenül lehessünk együtt Axellel?
Persze tudom, hogy először én csesztem el. És most, hogy végre talán újra egyenesben vagyunk, ez a figyeleméhes kretén kezd el velünk baszakodni. Kellemeset a hasznossal összekötve, Huntert is szivathatja és engem is távol tarthat az imádott Axeljétől. Még mindig tartom azt, hogy erről mind tudnia kéne Axelnek is, egy két dolgot kihagyva a sztoriból, kezdve a fenyegető üzenetekkel, de a lényeget nem ártana elmondani neki. Hunter szerint nincs veszélyben, de mi van ha úgy dönt, hogy a fizikai fájdalomnál tovább megy, és inkább Axelen keresztül akar majd minket kicsinálni? Hiszen ha róla van szó, még azt is kérheti, hogy vessem magam egy kitörni készülő vulkán közepébe, és én egy szó nélkül megtenném.
-A rohadt életbe! Még azt sem mondtam el neki, hogy szeretem, erre most Hunter azt várja tőlem, hogy ignoráljam napokig?
Panaszkodom Hope-nak, aki nagy szemekkel figyel.
-Most mihez kezdjek cimbi, hm?
De ami furcsa, hogy ő sem keresett engem. Se egy üzenet, se egy nem fogadott hívás, semmi. Talán nekem kéne egy üzenetet dobnom, hogy nem leszek a városban, úgyhogy ne keressen, mert most sajnos nem tudunk találkozni.
Bizony, ez lesz az.

Szia!
Szólni szerettem volna, hogy a hétvégén haza megyek a szüleimhez, úgyhogy nem tudunk találkozni. Amint szabad leszek, kereslek.
Hiányzol, vigyázz magadra!

Nem is gondolkodom tovább. A szükséges holmikat összepakolom, köztük Hope cuccait is, és a következő ember, akit felkeresek, az anyám lesz.
Három csörgés után fel is veszi.

-Kisfiam! Minden rendben?
-Szia anya! Persze. Arra gondoltam, haza ugrom pár napra, ha nem gond. És viszek magammal egy potyautast is. Na jó, inkább egy új családtagot.
-Tristan Moore! Ugye nem egy unokáról van szó, akiről elfelejtettél szólni nekünk, és most akarod bemutatni?
Kérdezi szigorúan, mire halkan elnevetem magam.

-Dehogyis! Túl sok szappanoperát nézel. Hope egy kiskutya. Isten se tudja milyen fajta, hogy előre  megválaszoljam a következő kérdésed. Szóval? Nem gond, ha haza ugrom?

-Tudod jól drágám, hogy bármikor jöhetsz. Azért, mert a nagyok városába költöztél, ez még mindig ugyanúgy az otthonod. Mikor jössz?

-Még ma érkezem. Már pakolok. Köszi anyu, szeretlek.

-Én is drágám. Vigyázz magadra az úton, kérlek.
Aggódva teszi hozzá.
Még a mai napig nem tették túl tejesen magukat a balesetemen.

-Ígérem vigyázok. Szia.

Már csak egy embernek kell szóljak. Kikeresem a nevét, és gyorsan letudom őt is, hogy aztán minden teketória nélkül tudjak tovább haladni.

-Mond!

-Neked is szia! Csak szólok, hogy visszamegyek Norwich-ba.

-Megint megfutamodsz?
    Kérdezi gúnyosan. 
-Nem, te idióta. Csak pár napra megyek haza, Egyszerűbb igy távol maradni.
-Helyes! Üdvözlöm Martha-ékat.
-Kösz, átadom.
-Kedd estére legyél szabad, ha valóban részt akarsz ebben venni, bár jobban örülnék, ha inkább otthon maradnál.
-Ne is álmodj róla! A szemébe akarok nézni. Ott leszek, ne aggódj!
    Ezzel le is tudtam mindent.
A baleset óta nem jártam erre kocsival. Ha a szüleimmel akartam találkozni, általában ők jöttek hozzám. Ez az első alkalom, hogy négy éve először én jövök, és az emlékek, ahogy keresztül hajtottam azon az útszakaszon még mindig teljesen tisztán robbannak elő. Viszont elmondhatom magamról, hogy már túl vagyok rajta. Nyilván nem egy kellemes emlék, de nem okozott akkora traumát maga a baleset, hogy bepánikoljak. Nem úgy, mint a következménye. Teljesen épségben érkezem meg a szülőházamhoz, ahol apa már idegesen toporzékolva vár rám. Megígértem, hogy amint elérek az út azon részére, felhívom őket.
Az idő elmélyítette a ráncokat az arcán, homloka két oldalán már kezd ritkulni a hófehér haja, de még mindig erőteljében van. Kikapom a csomagtartóból a kistáskámat, és Hope motyóját, majd a verandára dobom, hogy ölelésbe vonhassam apát. Mikor elé érek, szemöldökét összevonva méri fel az arcomat, de nem szól semmit. El is felejtettem, hogy kicsit foltos a képem.
-Örülök, hogy itthon vagy, fiam!
-Én is örülök.
   Mosolygok rá. Amíg ide nem értem, nem gondoltam volna, hogy ennyire jól esik majd hazatérni.
Annyira belemerültem a saját világomba, a munkámba, Axelbe, hogy megfeledkeztem róla, milyen nyugalmat és biztonságot tud nyújtani a családi otthon. Pont itt volt az ideje, hogy emlékeztessem magam erre.
-Hoztam vendéget magammal.
  Kinyitom az anyós felöli oldalt, és a karomba kapom Hope-ot, aki lelkes farokcsóválással ficánkol, és orrát járatja a számára új környezetben.
-Apa, ő Hope. Hope, apa.
A bemutatkozást követően, kezébe nyomom a törpét, aki nyelves puszival köszönti apát. Kuncogva hagyja magát, és elragadtatva simogatja a fejét.
Két kezembe veszem a csomagokat, és bemegyek a házba, hogy anyát is köszönthessem. Aki persze hol máshol, mint a konyhában tevékenykedik. És ha nem csal az orrom, a kedvencemet készíti.
-Már megérte haza jönni.
   Anya nem is lenne anya, ha nem könnyes szemmel száguldana felém, hogy szétropogtassa a csontjaimat.
-Hiányoztál kincsem!
   Szipogja halkan. Nem találkoztunk olyan régen, de meg tudom érteni.
-Jesszus! Mi történt az arcoddal?
   Elkerekedett szemekkel kérdezi.
-Ez? Csak egy kicsit összezördültem valakivel. Ne aggódj.
   Fejcsóválva nézi meg jobban a sérüléseimet, de már régebben hozzászoktak, hogy néhány monokli éktelenkedik rajtam.
Eszemben sincs beavatni őket, hogy mi zajlik New Yorkban.
-Ti is hiányoztatok nekem, anya.
-Mintha azt mondtad volna, hogy lesz egy potyautasod is.
   És én már le is lettem pattintva. Végszóra Hope vakkantva száguld be a konyhába, és pitizik anyám előtt két lábon ugrálva.
A kis hízelgő dög.
-Ó, hát de drága vagy! Gyere a mamihoz.
   Persze máris lekenyerezi egy kis darált húsos, főtt répával, ugyanis én imádom a lasagne-t, ha bele van csempészve jó sok répa.
-Ugye tudod, hogy innentől kezdve az unokákat fogja követelni?
   Vereget hátba apa, miközben gonoszul vigyorog rám. Részben ezért is vagyok itt. Szeretnék nekik beszélni Axelről. Tudom, hogy ő még nem vallott az apjának, ezért a kelleténél jobban nem is fogom bevonni, csak az én érzéseimet tárom fel nekik.
-Talán, ha kicsit halkabban közölted volna, nem hallaná.
-Esélytelen fiam. Elképzelni sem tudod mióta álmodozik.
   Egy kis bűntudatot érzek, hogy az őszinteségem híján, olyan álmokat kerget, amiket nem biztos, hogy valóra tudok váltani, és ha talán mégis, akkor is elég korai szerintem.
Egyenlőre szó nélkül hagyom a dolgot, és csak élvezem az itthon töltött időt.
-És hogy vagytok? Mivel szórakoztatjátok magatokat, így hogy már nem boldogítalak titeket itthon?
-Úgy, ahogyan eddig is. Dolgozunk. Persze néha jólesik, csak itthon ücsörögni, és bort kortyolgatni, meg romantikázni, de hosszútávon egyikünk se bírja a semmittevést.
-Anya, annyit dolgoztatok már életetekben. Miért nem utaztok el valahova? Megérdemelnétek!
-Tervbe van, de egyenlőre még gyűjtögetünk.
-Ugyan már. Csak szóljatok és mindent kifizetek, amit csak kell.
   Idegesen néznek össze, majd bűnbánóan fordul felém apa.
-Az a helyzet, hogy nem csak pár napról, vagy hétről lenne szó.
Zavartan vakargatja a tarkóját.
-Nagyjából egy évről.
   Egy év?
-Hűha.
-Szeretnénk jó néhány helyre eljutni, de nem csak átutazóba.
Spanyolország, Török-Riviéra, Tahiti, Magyarország, Indonézia, Görögország, és mindenhol legalább két-három hetet töltenénk. Sőt még japánba is el szeretnénk jutni, és a Tibeti kolostort is szeretnénk látni. Meg akarjuk ismerni közelebbről a különböző népek kultúráit.
   Szóhoz sem tudok jutni. Persze ez fantasztikus ötlet, és tényleg megérdemlik, hogy magukra fordítsák mind azt, amit eddigi éveik során keményen megkerestek, de, azért egy évig távol legyenek, és mindig a föld különböző pontjain... nem is tudom. Kicsit félelmetes. Ha ne adj isten valami történik, hogyan fogok tudni mellettük lenni, segíteni? Azért kicsit aggódom, de emellett...
-Fantasztikus ötlet. Engedjétek kérlek, hogy beszálljak. Annyi mindent tettek értem, és ti is segítettek nekem elindulni a semmiből. Szeretném, ha én is hozzá járulhatnék a ti boldogságotokhoz.
-Édesem, minket már azzal boldoggá tettél, hogy ilyen jól helytállsz az életben, és másokon segítesz. Csodás fiunk van, és nekünk ez bőven elég.
De azért mégis lenne valami.
  Azt hiszem kezdődik.
-Mond csak, mi a helyzet kapcsolatok terén? Te is borzasztó sokat dolgozol. Közeledsz a tripla x-hez, lassan tényleg fontolóra kéne venned ezt a családosdit.
   Apa önelégülten vigyorog, és közben felém tátogja hogy:
"Én mondtam"
Nagyot sóhajtva próbálom összekaparni a golyóimat, és egyszer s mindenkorra ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
-Még várni akartam vele, de akkor vágjunk bele. Szeretnék veletek beszélni valamiről.
-Te jó ég! Már teherbe ejtettél valakit? Vagy nem is lehet gyermeked? Megsérült a péniszed a balesetben?
   Elvörösödve hallgatom anya kétségbeesett találgatásait. Nem szívesen beszélgetek velük a péniszemről.
-Anya, vegyél levegőt. Nem csináltam fel senkit, és azzal is minden rendben van.
Mindketten felszisszennek a felcsinált szónál, de nem tehetek róla. Zavarban vagyok.
-A helyzet az, hogy szerelmes vagyok valakibe.
Ez a könnyebbik rész. Most pedig dobjuk le a bombát. Csillogó szemekkel figyelnek.
-Viszont... nem éppen...lány az illető.
   Csend telepedik közénk, és konkrétan hallom, ahogy az unokákról szőtt álomkép a darabjaira hullik szét. Nagyot nyelek, mielőtt felnézek rájuk, de csalódottságot mégsem látok rajtuk, annál inkább kíváncsiságot.
-Egy férfiba vagyok szerelmes.
-Van egy olyan sejtésem, hogy számunkra nem ismeretlen férfiról van szó.
   Meglepetésemre, ez a mondat apám száját hagyta el.
-Ami azt illeti, valóban nem.
Anya elgondolkodva néz rám.
-Van bármi összefüggés azzal, hogy New Yorkba mentél, és Axellel mind a ketten teljesen össze voltatok zuhanva?
   Egy gyenge bólintásra futja tőlem.
-Látod? Én mondtam.
   Mutat anyám apámra, én meg zavartan kapkodom a szemem köztük.
-Mit mondtál?
Apa sóhajt egyet.
-Anyád akkor váltig állította, hogy valami biztosan történt köztetek. Igazából mindannyian sejtettünk valami hasonlót. Igaz, hogy a legjobb barátok is összetörhetnek, de nem volt olyan nagy a távolság a két város között, hogy ez akadályt jelentsen a barátságotok megtartására. Arról nem beszélve, hogy a levegő is teljesen más volt körülöttetek. A lopott pillantások, mikor itt voltatok, és azt hittétek senki nem figyel titeket. Talán még magatok sem vettétek észre egy időben, de még az egymás felé tett mozdulatok is más érzelmekről árulkodtak.
   Ledöbbenve nézek rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnőek voltunk.
-Miért nem szóltatok egyszer sem erről?
   Apa megrántja a vállát, és anya veszi át a szót.
-Nem akartunk semmit sem kierőszakolni. Úgy voltunk vele, hogy majd ha készen állsz, elmondod nekünk mi történt, vagy ha nem, hát akkor nem.
-Ez a te életed fiam. Nem szabhatjuk meg, hogy kit szeress, vagy melyik nemhez vonzódhatsz.
Erről még te magad sem dönthetsz.
-A gyerekünk vagy, úgy szeretünk ahogy vagy.
-És Axelt is pici kora óta ismerjük. Rendes gyerek, na meg nagyon jóképű.
      Teszi a végére anyám, mindentudóan vigyorogva.
-Tudod, hogy nem vagyunk ítélkezőek. Ha boldog vagy, akkor támogatunk.
Azt hiszem újra bebizonyosodott, hogy nekem vannak a világ legjobb szülei.
Elérzékenyülve, és még mindig kicsit döbbenten lépek oda hozzájuk, hogy megöleljem őket.
-Köszönöm.
   Lehelem nekik. Mást nem is nagyon tudok most mondani.
-De az unokáimról nem mondok le, csak hogy tisztázzuk.
Gyengén elnevetem magam.
-Még kicsit korai erről beszélni, de egyszer biztosan eljön az ideje, anya.

   A hétvége nagyon jól telt, mást sem csináltunk, csak beszélgettünk. Meséltem nekik egy-két páciensemről, a kollégáimról, legtöbbet Ashlynről. Meg voltak győződve, hogy össze fogom szűrni vele a levet, de mikor közöltem velük, hogy anya nagyobb eséllyel indulna nála, mint én, apa a hasát fogta a nevetéstől. Már meg sem lepődtek.
Axel hiánya nagyobb erővel csapott le rám, mint azt gondoltam. Nem váltottunk pár szónál többet, mint hogy én is hiányzom neki, meg hogy vigyázzak magamra, és nem is akkora gond, hogy ezt a hétvégét nem tudjuk együtt tölteni, mert neki is van néhány dolog, amit el kell intézni. Így legalább nem vonom el a figyelmét.
Hogy merre tart most a dolog köztünk, nem tudom, de hamarosan közölni fogom vele, úgy készüljön, hosszútávra tervezek. És csakis vele.
Míg újra képbe nem került, a magánéletemet illetően nem volt előttem semmilyen jövőkép, a futókalandokon kívül. Nála éreztem egyedül azt a fajta kötődést, azt a fajta szerelmet, amit az ember talán csak egyszer  tapasztal meg az életében. Rajta kívül senki mással nem tudnám elképzelni az életemet, és ha még korai is ezen gondolkodni, de a gyerekek sincsenek nálam kizárva. Az örökbefogadás szerintem egy csodás dolog, és ha ő is ezt akarja, akkor, ha kell tíz gyereket fogadunk örökbe. Majd, idővel. Neki még ki kell élvezni a focis karrierjét, és az azzal járó előnyöket.
Ha az a végkimenetele, hogy utána családot alapítunk, türelmesen kivárom azt az időt.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyire fogom várni, hogy apa lehessek. Mindig a kicsit züllöttebb életformát követtem, de anya bogarat ültetett a fülembe, és hát valljuk be, biztosan iszonyú szexi lesz, mikor Axel az apai szigort elővéve regulázza majd a törpéket.
Annyira tele van a fejem a különböző gondolatokkal, hogy fel sem tűnt az út hosszúsága, csak azt vettem észre, hogy már a lakás előtt parkolok.
Hope egész végig, odafelé is, és visszafelé is, csöndben, türelmesen feküdt mellettem. Nem is akkora nyűg, ha van egy háziállatom. Főleg ha ilyen okos.
Komótosan baktatunk felfelé, és amint az ajtóhoz érünk, már a kulcsomat behelyezve nyitnám ki, mikor az kitárul előttem.
-Te mi a faszt keresel itt?
   Csúszik ki egyből a számon.
-Azt hittem soha nem érsz vissza.
Hunter kibaszott segg áll a lakásomban és úgy tessékel beljebb, mintha otthon lenne, és én jöttem volna vendégsébe hozzá. Hope-ot azonnal felkapja és egy puszit nyom a feje búbjára. Majdnem elnevetem magam a képen, de az ideg ami az ereimben száguldozik, nem engedi.
-Hogy jutottál be? Miért nem tudtál telefonálni, és megvárni mig hazaérek? Ez betörésnek minősül.
Mutatok rá a tényre, de nem hatja meg.
-Jelents fel. Egyébként meg a portás adott pótkulcsot. Nagyon meggyőző tudok lenni.
-Hát úgy tűnik ide tényleg minden jöttmentet beengednek. Talán ki kellene rugatnom.
-Ne aggódj, már elintéztem.
-Tessék?
-Nem valami biztonságos igy az épület, márpedig amennyit kifizettek érte, elvárandó , hogy az árnak megfelelő szolgáltatást kapjátok. És ha a portás egy kamu szövegért simán kiadja a pótkulcsot, akkor nem itt van a helye. Ráadásul simán bejöhet ide illetéktelen is, elvégre máshogyan nem kerülhettek be a fenyegtő üzenetek, igaz?
   Nem tudom, hogy pofán vágjam-e, vagy a lába nyomát csókolgassam, amiért ennyire pofátlan.
-Még az is lehet, hogy le lett fizetve, és ő maga hagyta itt neked a leveleket. Ennek is majd utána nézek.
-Hunter! Miért vagy itt? És ajánlom, hogy ez legyen az első és utolsó, hogy a lakásomban te nyitsz ajtót nekem.
-Rendben. Nos ha már ennyire ragaszkodsz velem tartani, gondoltam szólok, hogy kedd este megtekinthető a cirkuszi majom a régi téglagyár épületében. Tudod hol van ugye?
-Nem, nem tudom. Ezt egyébként meg tudtad volna üzenni is.
   Szemét forgatva ül le a kanapén, Hope-ot még mindig magánál tartva.
-Ebben a városban élsz már négy éve, és nem tudod, hol van?
-Miért kéne tudnom? Nekem nincsenek kétes ügyeim, hogy ismerjek ilyen helyeket.
-Jólvan, akkor átküldöm a címet. Este tízre legyél a zsákutcában, ami az épület háta mögött van. Ott foglak várni. Ha csak egy percet is késel, kizárlak és lemaradsz a buliról.
-Szóval akkor már elkaptad.
   Semmi kérdés nincs bennem efelől. Ha nem lenne már a kezei között a fickó, nem jött volna ide pontos időt és helyszínt közölni.
-Nem. Az embereim kapták el. Velem még nem találkozott. Igy izgalmasabb.
   Ijesztő figura lett belőle. És ami még ijesztőbb, hogy a higgadtsága emellett ugyanúgy megmaradt, és a megfigyelő képessége csak még jobban kiélesedett.
Elgondolkodva simogatja a kutyámat. Nem vagyok akkora seggfej házigazda, ezért ajánlok fel neki egy italt, amit el is fogad.
-Miért nem veszel magadhoz te is egyet?
    Biccentek Hope felé.
-A munkám mellett nem fér bele egy kiskedvenc.
-Pontosan mi is a munkád?
    Kérdezem összehúzott szemekkel, mire csak halványan elmosolyodik. Szerintem az utóbbi néhány alkalommal nem is láttam még ennyire sem mosolyogni. Tény, hogy bicskanyitogató ez a titokzatosság, ami körül lengi, és a pofátlansága is, hogy csak úgy ki-be járkál az életemben, de még mindig az egyik legjobb barátom, akire mindig számíthattam. És nagyon nem jó látni ezt a hidegvérű álarcot, amit magára öltött.
-Miután megejtettük a randevúnkat, beavatlak titeket. Egyébként klub tulajdonos vagyok.
-Miért érzem úgy, hogy az csak mellékes?
   Emelem magasra a szemöldököm.
-Nem mellékes. Ott van az irodám, onnan intézek mindent.
   Wow! Nehéz elképzelni egy irodában.
-Majd elviszlek oda titeket egyszer.
   Föláll, és az ajtó felé veszi az irányt.
-Ne felejtsd el majd figyelni a telefonodat.
-Hunter, mikor azt mondtad, hogy majd beavatsz minket, pontosan kik tartoznak a többesszámba rajtam kívül?
-Axel. Te és Axel. Tudja, nagyjából annyit, min te.
   Minden további magyarázat nélkül itt hagy.
Összezavarodtam. Honnan tud Axel bármit is? És vajon miért nem szólt róla? Lehet őt is megtalálták?
Nem, az nem lehet, csak szólt volna Hunter, vagy Isaac.
Isaac!
Tuti tud mindent, hiszen Hunterhez ő áll a legközelebb.

Szia!
Gondoltam szólok, hogy hazaértem.
Nincs kedved találkozni?
Látni akarlak!

Küldés.
Várok, hátha elkezdenek mozogni a kis pontok, de még egyenlőre el sem olvasta.
Kénytelen vagyok türelmesnek lenni.
Na jó, lehet türelmet erőltettem magamra, de azt nem szabtam ki, hogy meddig. Úgy tűnik idáig tartott.
Mivel már huszadjára nézem meg a telefont, de válasz még az ablakban, pedig az olvasásig eljutott, következő lépés, hogy felhívom.
Hangposta.
Hogy az a...
Sebaj, addig hívogatom, míg fel nem veszi.
Ez az elhatározásom a negyedik hangpostáig tartott.
Tárcámat és a kocsikulcsomat zsebrevágva csörtettem az ajtóhoz, és mikor felrántottam, Axel épp kopogásra emelt kézzel, fáradtan állt az ajtóban.
Egyből elkapott a bűntudat, hogy míg én pihentem anyáéknál, ő itt maradt, és az edzéssel, meg a meatingekkel volt elfoglalva. Biztosan pihent, mikor nekiálltam zargatni. De ez sem fogott vissza abban, hogy dörrenve számon kérjem.
-Miért nem veszed fel azt a kurva telefont?
   Tekintete az arcomra tapadt és a fáradtság helyébe lépett a harag.
Mindig elfelejtem, hogy be van verve a képem.
Baszki!
-A rohadt anyját!!!
   Sziszegi a fogai közt feldúltan, miközben kezeit ökölbe szorítja oldala mellett.
Tehát tudja. Tényleg tudja.
-Mikor akartál szólni róla?
   Csattan fel dühösen, ahogy belép az ajtón.
-Mintha neked nem lenne mondani valód, igaz?
-Nem lenne. Azután avatott be Isaac, hogy meghallottam, mikor Hunterrel beszélt telefonon.
-Nem akartam, hogy aggódj, vagy bajba kerülj.
-És szerinted igy kevésbé aggódom? A párod vagyok, vagy nem? Hozzá tartozik, hogy aggódom azért, akit szeretek, az istenit! Elég ha csak meghúzod a derekad, akkor is aggódni fogok, vagy ha fáradtan esel haza, akkor is aggódni fogok, vagy...
    Nem engedtem tovább magyarázni. Az ajkára tapadtam, és mohón falni kezdtem, mintha csak így juthatnék levegőhöz.
Nem áll messze a valóságtól.
Nyelvem át csúsztatom, és mikor végig simítok az övén, az egész testem beleborzong. Belenyög a csókba, és úgy simul hozzám, mintha a két test, egy lenne. Szorosan köré fonom a karom, de még ez sem elég, még így sincs elég közel hozzám. Képtelen vagyok betelni vele, az izével, az illatával. Mindenével.
Maga a kibaszott tökély.
Mikor már egyikünk sem kap levegőt, arcát két kezem közé veszem, és válok el ajkától.
Kifulladva csillogó szemekkel néz rám.
-Mi az?
-Mond mégegyszer.
   Értetlenül néz rám.
-Kicsókoltad belőlem az összes értelmes gondolatot. Fogalmam sincs mit kéne mégegyszer mondjak.
-Azt hogy szeretsz.
   Elpirulva süti le a szemét.
-Persze, hogy szeretlek te tökfej. Rohadtul szerelmes vagyok beléd.
   Biztosan idióta vigyor terpeszkedik az arcomon, már szinte fájnak az izmaim.
-Axel!
-Hm?
-Én is rohadtul szerelmes vagyok beléd. Kurvára szeretlek. Szerettelek akkor is mikor ott hagytalak, most is szeretlek, és szeretni is foglak. Mindig, csak téged, és soha a büdös életbe többet nem szabadulsz tőlem!
-Ennél kevesebbet nem is akarok!
Suttogja az ajkaimra, és újra csókban forrunk össze.

Reggel, mikor magamhoz tértem, csukott szemmel tapogatóztam, meleg testet keresve, hogy magamhoz húzhassam, de az ágy üresen fogadott.
Axel nem volt mellettem.
Kereső körútra indultam a lakásban, de nem találtam sehol. Még Hope is itthon volt, tehát az a remény is elszállt, hogy esetleg levitte sétálni.
A kávéfőző mellett találtam egy kis cetlit, amin csak annyi állt, hogy majd este találkozunk.
Nem tudom, hogy ezt úgy értette-e, hogy ő is ott lesz, vagy csak azt gondolta, hogy majd este idejön.
Remélem az utóbbi.
Teljes görcsben ültem a rendelőben. Ideges, és türelmetlen vagyok az este miatt. Már alig várom, hogy képen törölhessem azt a seggfejet.
Ashlyn is váratlanul belibbent az utolsó két órában, mondván, hogy semmi dolga nem volt, és unatkozott otthon. Sok hasznát nem vettem, hiszen csak egy páciensem volt hátra, meg egy kis papír munka, tehát tök fölöslegesen ücsörgött bent velem, ahelyett, hogy a szabadnapján otthon pihent volna. De legalább kicsit elterelte a figyelmem.
Most talán még idegesebb vagyok, mint a nap bármely szakában eddig. Csak bámulom a címet, amit Hunter küldött.
A GPS szerint félóra múlva el kéne indulnom, hogy tíz előtt egy kicsivel odaérjek. Valószínű tényleg simán otthagyna, ha késnék.

-5 perc, és ott vagyok.

-Rendben, én már itt várok.

Érkezik a válasz. Meg sem lepődöm.
Ahogy bekanyarodom hátra, látom Hunter mercedesét, és leparkolok mögötte.
Kiszállok, ezzel egyidőben pattan ki ő is.
-Készen állsz?
-Nem. Attól tartok, hogy nem fogom tudni visszafogni magam, és szétverem a képét.
-Számoltam ezzel. Még el is játszottam a gondolattal, így a piszkos munkát megúsznám, de nem engedem át senkinek az élvezetet. Elvégre ez az én harcom, amibe gusztustalan módon vont bele téged.
-Menjünk.
   Megindulok az egyetlen ajtó felé, amit látok, de elém tartja a karját.
-Komolyan mondom. Nem engedem, hogy bemocskold a kezedet.
   Bólintok, hogy rendben, csak hogy haladhassunk.
Kellemes hűvösbe lépünk a kinti nyári melegből, de a por, ami megült a falak között, folytogató.
A folyosó visszaveri cipőnk hangját, szinte teljesen sötétben botorkálok. Egyedül a betört ablakokon keresztül jut be némi fény, az is az utcai lámpák gyér világítása.
Hunter viszont úgy vonul előttem, mutatva az utat, mintha nem először járna itt. Sőt, több mint valószínű, hogy nem ez az első alkalom.
Jobbra fordulunk, ahol már a falon felhelyezett, kerek burájú kis lámpák pislákolnak, de még mindig nem értünk a végéhez. Igaz, hogy végre látok egy ajtót, de nem nyitunk be rajta. Helyette egy lépcsősorhoz lépünk, ami lefelé vezet, gondolom alagsorhoz hasonló helyre.
Csöndben haladunk egymás után, pontosabban én Hunter után, és lent már két ember vár minket.
-Jó estét Uram! Jó estét Mr.Moore!
Mondják kórusban.
-Honnan tudják, hogy ki vagyok?
   Fordulok Hunter felé.
-Ők vigyáztak rád.
   Inkább csak megrázom a fejem, és nem mondok semmit.
-Isaac is nemsokára itt lesz. Engedjétek be.
-Rendben Uram!
Mondják újra kórusban.
-Felesleges megkérdeznem megint, hogy ki a bánat vagy te, ugye?
-Már mondtam. Mindent el fogok mondani.
   Jobban megnézem magamnak őket. Az egyik pasas, talán nálam fél fejjel magasabb, simára borotvált, fiatal arca van. Nem lehet több 22-23 évesnél, míg a másik ürge, velünk hasonlóan a harmincas évei körül járhat. Komorabb kifejezést ölt magára, és látszik rajta, hogy a kora ellenére, sok mindent megélt már.  Kifejezetten jóképű. Világos bőr, és olyan kisugárzása van, hogy simán rábízod magad, mert tudod, hogy a hatalmas test, amit birtokol, képes bárkit megállítani, aki bántani akar.
Hunter is ilyen benyomást kelt, de ő emellett rohadtul ijesztő is tud lenni.
-Ha kibámészkodtad magad, esetleg be is mehetnénk.
   Enyhe célzása vissza ránt a valóságba. Már egy vasajtó előtt vár, a falnak dőlve.
Ahogy morogva odaérek, ellöki magát és a zárat elfordítva, lassan nyitja ki az ajtót.
Doh és vér szaga egyből az orromba kúszik, mire elfintorodom. Idebent nyirkosabb a levegő, mint kint, és sötétség borul a teremre, vagy mire.
Hallom, amint Hunter mély levegőt vesz, és egy kattanás után fény borul az üres helységre.
Pontosabban nem is olyan üres.
A szemközti faltól, valamivel előrébb, egy fémvázas székhez kötözött ember lógatja a fejét.
A betonon és a falon már rászáradt vérfoltok alkotnak néma történetet.
Egy árva ablak sincs idebent, a plafonról csak egy csupasz villanykörte lóg.
A pulzusom hirtelen szökken az egekbe, adrenalin kezd pezsegni az ereimben, mikor kezdem felfogni, realizálni, hogy bizony valóban itt állok a seggfej előtt, aki veszélyt jelentett a barátaimra, és rám. Aki megpróbálta megkeseríteni az Axellel való kapcsolatomat, illetve, konkrétan szabotálni akarta, csak azért, hogy ha az övé úgysem lehet akkor az enyém sem. Egyre gyorsabban emelkedik és süllyed a mellkasom, kezem ökölben, állkapcsom már igencsak meg van feszülve.
Még az sem riaszt vissza, hogy már eleve véres, szakadt ruhában terpeszkedik, már amennyire tud.
Még segítenék tovább fokozni ezt az állapotot. És még csak bűnbánást sem éreznék.
Hunter magabiztos léptekkel indul meg a test felé, terpeszben áll meg előtte.
Pár pillanatig nézi, majd magasra lendíti a kezét, és egy hatalmas pofont vág le neki. A szék felborul, magával húzva a testet. A helység falai visszaverik a csattanás hangját, én meg megfeszülve figyelem az előttem játszódó jelenetet.
Még sosem láttam őt így. Ilyen körülmények között, munka közben, és ha eddig úgy gondoltam, hogy ijesztő, akkor hatalmasat tévedtem. Huntertől konkrétan meghűl a vér bennem. Nem látom az arcát, milyen érzelmek uralkodhatnak rajta, de lehet jobb is. Hátulról is könnyen lehet olvasni a teste, izmai mozgásából, ami elárulja, nem ez az első eset, hogy ezt csinálja.
Egy hangos nyögés szakad ki a férfiból, és Hunter visszaállítja a széket a helyére.
Először nem ismerem fel az arcot, az ütések okozta sebektől, és a puffadtságtól, de mikor megszólal, levegőt venni is elfelejtek, szám enyhén elnyílik megdöbbenésemben, és csak egy gondolat jár a fejemben.
Ki fogom nyírni!
-Nocsak! Herceg! Hát újra találkozunk.
-És utoljára.
   Válaszol Hunter a téli hideget meghazudtoló, jeges hűvösséggel a hangjában, amitől föláll a tarkómon a szőr.
A barna szempár, amit mindig is rühelltem, elnéz Hunter mellett, majd ahogy találkozik az enyémmel, gúnyosan elvigyorodik.
Az nem lehet, hogy ez a barom állt végig a dolgok mögött.