🔥🔥⛔️🔞🔞🥵🔥🔥

Axel

Nem tudom mire számítottam. Hogy talán majd örül? Vagy egyből rámmozdul? Jézusom!
Nem tudom, de erre biztosan nem. Hogy majd ennyire kedves, és támogató lesz.
Valóban szomorú, ami történt. De talán a zavaromat, annak ellenére, hogy elmondtam, nem voltam szerelmes, úgy értelmezte, mintha mégis a szakítás utáni "szerelmi bánat" első fázisában lennék.
Talán csúnya a részemről, de közel sem erről volt szó. Valóban zavarban voltam, mert így már nincsen semmi, ami a csók útjában állhat, illetve meggátolná, hogy valami másba torkolljon.
És zavarban vagyok attól is, hogy a reakciója csalódással töltött el.
Látom minden egyes alkalommal, mikor rám néz, hogyan próbálja elfojtani a vágyát. Éreztem mennyire befeszült, mikor a klinikán felkent a falra, de egy ujjal sem ért hozzám, és még mindig kísért az az egy mondat, ami kicsúszott egyszer a száján.
"Ha ez valóban így lenne, te már az asztalon feküdnél, a nevemet nyögve!"
Még most is belebizsergek.

Hope kényelembe helyezte magát az új ágyában, és békésen húzza a lóbőrt. Szegény csont és bőr. Ki képes kirakni az utcára egy ilyen szép, ráadásul sejtésem szerint, még kölyök kutyát? Vagy úgy egyáltalán bármilyen állatot? Ha már egyszer felelősséget vállalt érte, tartsa is magát hozzá.
Még mielőtt elfutna a méreg az ilyen faszfejek miatt, Tristan kilép a fürdőszobából egy szál törülközőben, mögötte gőz gomolyog, citrusos, mentolos tusfürdője illatát pedig idáig érzem. Haja vizesen hullik homlokára, napbarnított bőre most pirosas árnyalatban játszik a forró víztől. A derekára simuló törülköző alatt, kirajzolódik férfiasságának körvonala, mire nyelvem késztetést érez, hogy megnyalja számat. Teljesen biztos, hogy ekkora éhséget, ilyen erős vágyat soha, senki iránt nem éreztem.
-Itt alszol?
Kábán próbálom értelmezni a szavakat. Szája sarka egy kicsit felfelé görbül, de hamar elrejti mosolyát. Nyilván észrevette, hogy a nyálamat csorgatom.
Magam sem tudom, honnan vettem annyi erőt, hogy elé sétáljak, de megtettem. Gyanakodva, mégis kíváncsian figyeli lépéseimet.
-Aludhatok az ágyadban?
Kérdésemmel szerintem mind a kettőnket megleptem.
-Öhm... oké. Akkor én átköltözök a ve...
-Veled. Együtt.
Jó. Ez már a sokkoló kategóriát súrolja.
-Biztos vagy benne? Nem is olyan rég, még pánikba estél a reggeli zászlófelvonás miatt. Ami, hozzáteszem, a nemünkkel együtt jár.
Még közelebb lépek hozzá, alig néhány centi választ el tőle. A számra fókuszál, ami csak jobban felkorbácsolja a már robbani készülő vágyamat, de megvárom míg újra, egyenesen a szemembe néz. Istentelenül gyönyörű, smaragd színű írisze, amit kívül még sötétebb zöld vesz körbe, most szinte már teljesen feketében pompázik, ahogyan pupillája kitágult közelségemtől, és a köztünk feszülő kémiától. Ahogy újra megvan a szemkontaktus, remegve ejtem ki a szavakat.
-Nem attól estem pánikba. Hanem attól, hogy nem fogom tudni visszafogni magam.
Levegője valahol félúton elakadt, és biztos vagyok benne, hogy a tekintetem lángolva tükrözi, ami belül tombol. Egy lépést hátrál, de nem engedek a távolságból, lépek utána én is. Ő jobbal hátra, én ballal előre. Ballal hátra, jobbal előre. Akár egy párzási tánc. Azonban tovább nem tud menekülni, sem előlem, sem önmaga elől. Háta a falnak ütközik, két oldalt, feje mellett megtámasztom magam, és mégjobban befurakodom intimszférájába. Értékelem az igyekezetét, hogy visszaszerezze a barátságunkat, de attól tartok, azt már soha nem kapjuk újra meg. Ez már jóval több annál, amivel mindketten tisztában vagyunk. Nem akarok a barátja lenni. A mindene akarok lenni, és hogy ő is az enyém legyen. Testestül, lelkestől, elölről, hátulról. Mindenféle megfogalmazásban, az összes lehetséges módon. Csak és kizárólag az enyém, míg a koporsómba be nem verik az utolsó szöget.
-Ideje szintet lépni, édesem!
Szemei majd kigúvadnak, a testem szinte hamuvá válik az intenzitásától.
-Nem korai mhgh...
És ennyi! Ráhajolok szájára, mielőtt kifogásokat gyártana, melyekkel visszakozhat. Nem durván, nem is gyengéden, határozottan. Hogy tudja én már nem állok ellen többé annak, ami kettőnk között van, és innen már nincs visszaút.
Kezem gyakorlottan, érzékien siklik az ismerős testén, amit soha nem felejtettem el. Elindulok a dombos lejtőn lefelé, mire egy sóhajt kapok cserébe. A törülköző mentén vezetem ujjam, egészen addig míg a két oldal találkozásához nem érek, és egy hirtelen mozdulattal lerántom róla. Halk nyögés hallatszik, és ezt csak fokozom, ahogy ágyékomat az övének nyomom. Ajkára harapok, kicsit meg is húzom, mire szét nyitja annyira, hogy nyelvem átcsusszanjon hozzá. Mélyebb, rekedtes hang kúszik ki belőlem, és kezeivel ő is felfedező útra indul.
Ujjai egy tollpihe gyengédségével cirógatják oldalam, miközben pólómat húzza felfelé rajtam. Érzem a testemen átsuhanó, jóleső borzongást, amit csak ő képes előidézni, és most rajtam a sor, hogy belesóhajtsak csókunkba.
Ellöki magát a faltól, közrefogja arcomat, így próbál vezetni be a szobába.
Talán innentől már tényleg változni fog a kapcsolatunk. Szabadon érhetek hozzá, ott és akkor, ahol akarom. Gátlások nélkül csókolhatom és adhatom át magam neki.
A talán nem is megfelelő kifejezés. Teszek róla, hogy ez így legyen.
Lábam az ágy szelébe ütközik, majd rá rogyok.
Tristan a lábam közé lép, majd fölém magasodva, felsőtestem hátradönti, és megismétli azt a mozdulatot, amit a falnál tettem.
Lihegve emeli el tőlem csodás, duzzadt ajkait, ami a nyálunktól fénylik, és megbabonázva simítok rajta végig.
-Biztosan ezt akarod?
Hangja elmélyült, érdesebb lett a normálnál.
-Mindig is ezt akartam igazán.
Apró mosolyt villant rám. Nedves csíkot húz államtól, mellkasomon üvöltő oroszlánig, és apró csókokkal indul vissza a számhoz, hogy újra szenvedélyes csókban forrjunk össze.
Nem hazudtam, esetleg csak saját magamnak az elmúlt időkben. Valóban ezt akartam mindig. Őt akartam, mióta rájöttem, hogy vonzanak a férfiak is, vagy talán már az előtt is. Lehet nem véletlenül hozott össze minket a sors, totyogós korunkban. Elvégre még a mi megismerkedésünkhöz hasonló, abszurd történetet idáig nem hallottam.
Remegő kezekkel fejti le rólam a nadrágomat, és képzeletben vállon veregetem magamat, amiért most nem vettem fel boxeralsót. Mintha tudtam volna hova vezet az este.
Kisebbik énem meredezve ugrik neki hasamnak, és ő kiegyenesedve, végigmér minden egyes kis részletet rajtam, én pedig mohón iszom magamba az ő meztelen látványát.
-Kibaszottul gyönyörű vagy!
Más férfit ez biztosan kiakasztana, de a farkam egy rándulással fogadja a bókot.
-Te sem panaszkodhatsz. Fingom nincs hogyan tudtam eddig nem leszaggatni rólad a ruhákat.
Fehér fogai elő villannak, telipofával vigyorog rám, majd térdre ereszkedik előttem. Már csak attól, hogy tudom mire készül, az előváladék megindul, és a hasamra is csöppen. Tristannak megvillan a szeme, és határozott mozdulattal rámarkol. Csak a hegyét kapja be, nyelvével két-három kört tesz meg, megszívja és cuppantva kienged. Mintha csak nyalókát nyalna.
-Hiányzott az ízed.
Újra magába enged, és most már ritmusosan mozgatja fejét, hátam ívbe hajlik a mámorító, meleg érzéstől, ami a szájában fogad.
Nem így akarok elélvezni, hanem benne. Egyszer volt rá alkalom csak, hogy ő legyen alattam, és ne fordítva, de szükségem van arra, hogy megmutassam, szavak nélkül megértessem vele, mennyit jelent nekem. És ha ez kölcsönös, akkor engedni fogja.
Belemarkolok hajába, úgy húzom hátra fejét. Miután ülőhelyzetbe tornáztam magam, szomjúságomat oltva keresem meg újra száját, könyékénél megfogom, és magammal együtt állítom talpra. Fordítok helyzetünkön, ledöntöm az ágyra, most én kerekedek fölé.
Kezemmel izgatom, már sikamlós a vágy cseppjeitől, ettől pedig az agyam teljes zárlatot kap. Nem bírom tovább.
-Készen állsz, hogy újra behódolj nekem, Tristan?
Szinte hallom, ahogyan nyel egy nagyot.
-Azt hiszem, négy éve készen állok.
Gyengéden megcsókolom, miközben ránehezedem, és meztelenül hozzádörzsölődöm. Biztosan érzi hevesen zakatoló szívem, kéjes morgások hasítanak a csendbe. Ha így folytatjuk képesek leszünk még ennyitől is egymásra élvezni. Kelletlenül, de muszály megszakítanom a csókot.
-Síkosító, gumi?
-Fürdő.
Felmordulok, habár nincs jogom számonkérni.
-Akarom tudni miért tartasz itthon sikosítót?
Kérdezem felvont szemöldökkel. Fejét nemlegesen rázva válaszol, amitől azonnal megkönnyebbülök. Lehet szíven ütött volna, ha kiderül, másnak is megengedte.
-Nem használtam.
El sem hiszem, hogy valóban eljutottunk ide. Annyira ismerős, mégis újdonság. Más. Ez a gyógyulás felé vezet minket, az igazi egyesülés felé. Hogy újra megismerjük azt, amit már egyszer ismertünk, hiszen az évek alatt, amit külön töltöttünk, sok minden változott, a személyiségünk is talán teljesen kiforrt, új szokásokat vezettünk be mindennapjainkba, amiről a másik nem tud. Egy új lehetőség, egy új kezdet, és mégis a történetünk folytatása.
-Még mindig izgató a hátsód.
Jegyzi meg kacérkodva, mikor visszaérek a kellékekkel.
-Még jó hogy.
Felelem, miközben a már síkosított ujjamal az ánuszához közelítek. Egyik könyökével feltámasztja magát annyira, hogy a tarkómnál fogva magához húzhasson, de csak a nyelvével ingerli a számat.
-Fogalmad sincs hányszor fantáziáltam rólad meg a seggedről, miközben kielégítettem magam.

Mondandója közben már egy ujjamat belé csúsztattam. Meg sem rezzent.
-Fogd be macsókám.
Még egy ujj, és nyöszörögve válaszol.
-Jobban tetszett az édesem.
-Ha ilyen hangokat adsz ki, nemsokáig fogom bírni. Tudod a szabályt. Azonnal szólj, ha nem érzed jól magad.
-Ne aggódj. Veled minden a legjobb. És nekem sem kell sok, hogy elsüljek.
Harmadik ujjamnál egy nagyon minimális ellenállást éreztem csak, de hamar el is múlt, így magamra görgettem az óvszert és amilyen lassan tudtam, elkezdtem belé temetkezni. Csípőjét felfelé lökte, jelezve, hogy még többet kér.
-Igazán? Akkor mutasd meg, milyen gyorsan vagy képes elélvezni, mikor a füledbe suttogom, hogy édesem.
Búgom a fülébe, miközben lassú tempót diktálva elkezdem a hajszát. Nyögve hanyatlik vissza, és engedi a teljes uralmat teste felett. Beleadok minden elkínzott percet melyet külön töltöttünk, a fájdalmat, amit mindketten éreztünk, a végtelen szerelmet, amit táplálok iránta. Mindent ami az évek alatt kimaradt közös életünkből. Magával sodornak minket az érzelmek, nyögéseinket verik vissza a halványsárga falak, fülemben kettőnk szívverése válik egy ütemmé, ahogy fokozom a tempót. Megmutatom mennyire akarom őt szeretni mindenféle módon, hogy csakis az övé vagyok, a szívem csak ő érte dobog. A félelmet, ami mélyen meglapul lelkemben, hogy egy nap mégis elveszíthetem, de ő nem engedi ezt felszínre törni. Mozdulataival, testével válaszol a néma mondatokra. Itt van nekem, és többé nem enged. Ugyanazt a szerelmet mutatja, mely az én szívemet dobogtatja, a vágy ami éget minket, mindent magának akar, és ezzel együtt mindent oda is ad. Testünk és lelkünk kommunikál egymással, amit mi magunk szinte fel sem tudunk fogni.
Nem hosszú életű aktusról van szó, pedig rohadtul nem akarom, hogy vége legyen. De viszont annál intenzívebb. Egyszerre lüktet, lángol mindenünk.
-Gyere édesem! Zuhanyj velem együtt.
És megtette. Együtt, zihálva, hangosan nyögve élveztünk el. Minél hamarább húzódom ki belőle, hogy ne legyen kellemetlen neki, de nem hagyom itt még. Rázuhanok mellkasára, nem foglalkozva azzal, hogy ragad, de óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak. Izzadt nyakába csókolok, szorosan körém fonja karjait, és kellemes némaságban igyekszünk lenyugtatni magunkat, mert a fenomenális orgazmusunk még így is kísért minket, apró utórezgések remegtetik testünket.
-Utoljára akkor éreztem ilyet... mikor veled voltam. Soha senki nem tudott a helyedre lépni, Una.
Meghallva régi becenevem, egy könnycsepp csordul ki, és hull a vállára. Talán nyolcadikosok lehettünk, mikor kitaláltunk becenevet a másiknak. A latin nyelvet mind a ketten nagyon szeretjük, legalábbis, akkor még szerettük, így ezt a nyelvet használva neveztük el egymást. Az Una azt jelenti: egyetlen. Engem tartott akkor az egyetlen, igaz barátjának, testvérének, ezért kaptam ezt a nevet. Én a Cor nevet adtam, ami nem más, mint szív. Lehet nyálas, vagy nem épp férfias, de valóban ő volt az aki mindig a középpontomban volt. Ha szomorú voltam, megvígasztalt, mellettem állt még akkor is ha én hibáztam, örömöt, és színt vittünk egymás napjaiba. Viszont, mikor valamilyen oknál fogva, akár csak egy napot külön kellett töltsünk, elveszettek voltunk.
Ha a jelent nézzük, a nevek még mindig helytállóak, csak a jelentésük mögöttes tartalma változott meg egy kicsit.
Persze megérezte, hogy valami nem stimmel. Állam alá nyúlva emelte feljebb arcomat, letörölte a könnyeimet.
-Mi a gond? Ugye nem mondtam rosszat?
Aggódva fürkészi szemeimet.
-Nem, csak... nem is tudom. Azt hiszem utoljára a tizennyolcadik szülinapomon hallottam a szádból.
-Úgy gondoltam, ahogy már kezdtünk felnőni, nem akartad, hogy továbbra is így hívjalak.
-Miből gondoltad ezt?
Szabad vállát megrántja.
-Nem tudom. Kettőnk közül te mutattad a nagyobb változást. Kezdtél megkomolyodni, te lettél a felelősségteljesebb.
-Szívesen hallottam volna.
Félelem halkan.
-Sajnálom!
Nyögi ki fájdalmas hangszínnel.
-Ne! Nem azért mondtam. Ez semmiség Tristan.
-Nem csak ezt. Mindent. Tényleg kurvára sajnálom. Nem szándékosan okoztam neked fájdalmat.
Kezdődik.
-Ne rontsd el a hangulatot. Túlléptünk rajta. Előre haladjunk kérlek, ne hátra.
-Igazad van, sajnálom.
Szabályosan rámorgok.
-Ha mégegyszer kimered ejteni, hogy "sajnálom", esküszöm péppé verlek.
Végre felnevet, szabadon, amit mindig is szerettem hallgatni.
-Neked még meg is engedném.

Ezt még szokni kell. Nem sűrűn keltem kutyaugatásra. Most pedig kifejezetten Hope, fiatal és kicsi testéhez képest, mély hangjára és morgására riadtam fel.
Kelletlenül bújtam ki Tristan meleg teste mellől, ölelő karjai közül.
-Nyugi pajti. Megnézem, oké? Aztán megyünk, sétálunk egyet, míg a gazdád alszik. Szerintem kellőképpen kifárasztottam az éjszaka, ha még rád sem hederít.
Kuncogok magamban, miközben az ajtóhoz megyek. Jóleső nyugalom vesz körbe. A tenger, ami idáig lelkemben háborgott, most lenyugodva élvezi a nap melegítő sugarait.
Hű, ez nagyon gáz gondolat volt barátom.
Körbenézek a makulátlan lépcsőházban, de nem látok senkit és semmit. Valószínű még szoknia kell, hogy itt mások is mászkálnak majd rajtunk kívül.
-Na mi legyen? Előbb kaja, vagy reggeli?
Egyik kezemben a pórázt tartom fel neki, a másikban pedig a tápos zacskóját. Meglepetésemre válaszol a feltett kérdésre. Odaszalad az ajtóhoz és kapar rajta kettőt.
-Baszki, téged betanítottak mielőtt utcára raktak, vagy így születtél?
Ha kinyitod a szád, hogy válaszolj, én falnak megyek!
Figyelmeztetem mutató ujjam felé tartva.
-Ezek szerint, nem csak én vagyok olyan zakkant, hogy egy kutyával kommunikálok. Jó reggelt drágáim!
Lép be Tristan a konyhába, kómás fejjel.
Szívdöglesztő még így is.
-Jó reggelt! Ez nem zakkantság. Rengeteg gazdi van, aki beszél az állatokhoz. Meglepődnél mennyi mindent értenek. Épp sétálni készültünk. Hozok reggelit is, te pedig térj magadhoz addig.
Vigyorgok, mint valami idétlen kis bakfis.
Elmosolyodik, csillogó szemekkel néz rám. Rég voltam ennyire boldog és sejtésem szerint ő is.
-Értettem, Una!

Miután magamra rángattam egy utcára elfogadható öltözéket, hiszen alsógatyában aligha jöhetek le sétálni, nekiindultunk. Az első lehetséges alkalommal megállt elvégezni kis és nagy dolgát. Még szobatiszta is. Hát ez állati!
A Google a társadalom hatalmas nagy best friendje, ez alól én sem vagyok kivétel, keresek egy közeli pékséget. Friss pékáru, gőzölgő kávé, Tristan és Hope. Nincs ennél jobb.
-Jé, a klinika sincs innen olyan messze. Mi lesz veled, ha otthon hagy egyedül? Légyszi ne szedd szét neki a lakást.
Útban a pékség felé, furcsa érzés cikázik rajtam keresztül. Mintha valaki figyelne. Hátra nézek, és felemelem a talpam, mint aki éppen leellenőrzi, nem-e lépett bele valamibe, közben fél szemmel a járdát pásztázom, de semmi. Jönnek, mennek az emberek. Egyik sem tűnik úgy, mint valami kukkoló, rám se figyelnek.
Oldalra nézek, mint aki az épületeket vizslatja, de semmi gyanús nem tűnik fel. Tény hogy sokan vannak, tehát ha még valóban figyelne is valaki, simán el tud rejtőzni.
A pékségnél Hope-ot a biciklitárolóhoz akasztom, gyorsan veszek pár darab fahéjas csigát, croissant, és a kedvenc muffin sem maradhat el.
Hazafelé Hope orra folyamatosan jár a levegőben. Nem csoda, a langyos sütemény illatát még én is érzem, papírzacskón keresztül.
Szívverésem hirtelen felgyorsul, ahogy a kutya hátrafelé morog, és most már nem csak úgy érzem, hogy figyelnek, hanem követnének is. Megtorpanok a járda közepén, bosszúságot okozva ezzel néhány embernek. Már nem teszek úgy, mint aki csak nézelődik. Kifejezetten észrevehető, hogy keresek valakit. De kit? Mióta vagyok én ilyen paranoiás?
Azért gyorsabban szedve lábaimat, igyekszünk haza.

Lihegve toppanok be. Az adrenalin és a szapora szívverés, úgy támadja le szervezetemet, hogy simán állíthatom azt is akár, hogy lesprinteltem három kilométert.
-Téged meg mi lelt?
Kérdezi Tristan döbbenve.
-Megfuttatott a kutya?
-Nem. Lehet hülyeség, de úgy éreztem, valaki figyel. Visszafelé Hope már morgott is, akkor meg már olyan volt, mintha követtek volna. De figyeltem mikor bejöttem az épületbe. Senki nem jött utánam.
Tristan arcvonásai pillanatnyi félelemről árulkodtak, aztán megrázta fejét.
-Ebben a városban minden második sarkon veszély fenyegeti az embert.
-Kösz, ezzel megnyugtattál.
Húzom el a számat.
Idejön hozzám, és magához ránt egy forró csókra. Amint a szánk összeér, elfelejtek mindent, megszűnik létezni a külvilág.
Csak mi vagyunk. Hárman a boldogság buborékunkban.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar kippukad!