Axel

Nézem ahogy gyors léptekkel elvonul a szobájába.
Nem akarok én senkinek az érzelmeivel játszadozni, de egyszerűen muszáj volt megtennem.
Miután délelőtt Isaac visszavitt a szállodába, mást nem csináltam, csak gondolkoztam.
Ahogyan gondomat viselte, csak mégjobban kiakasztott.
Nem akartam eljönni tőle. Talán hülyeség, de úgy éreztem itt magam, mintha én is ide tartoznék, mintha az én otthonom is lenne.
Az egész lakás Tristan illatú volt, az ágynemű is magában hordozta a már régről ismerős illatjegyeket, és még a lakosztályban is azt éreztem. Fogalmam sem volt, meddig dolgozhat, de meguntam, hogy félóránként néztem a kijelzőmön az időt, és fogtam magam, taxiba ültem, majd az ajtaja előtt találtam magam, amint éppen bekopogok.
Bármennyire voltam ittas állapotban, mégis, tulajdonképpen mindenre emlékeztem. Főleg a címére. Az valamiért olyan fényesen ragyogott az elmémben, mint egy glória.
Utána jött a probléma. Eredetileg azt az indokot találtam ki, hogy visszaadni jövök a kulcsát, mert félő volt hogy lyukat éget a zsebembe. De mikor félmeztelenül, néhány vízcseppel a mellkasán robbantotta ki az ajtót, a testem legfelső részén, teljes megsemmisülés történt, és már egyáltalán nem tudtam mit kinyögni. Azt sem tudtam honnan volt bátorságom ahhoz, hogy nála akarjam tölteni az éjszakát, és ezt még meg is kérdezzem tőle, csak azt tudtam, hogy nem akarok innen elmenni.
Hálás voltam, hogy felajánlotta, hogy ha akarok beszélni, akkor kiönthetem a szívem, ugyanakkor nem faggatózott, inkább próbálta elterelni a gondolataim. Nem is tudtam volna mit mondani neki, hiszen még én magam sem tudtam megfogalmazni semmit.
Mikor elkezdett összepakolászni, utána mentem. Csak a szívemet követtem, de hallottam, amint az eszem tiltakozik, és vitába száll.
Nem akartam, mégis mindennél jobban vágytam rá. Valahol ott lebegett fölöttem Rosie neve is, mint Damoklész kardja, de annyira homályosan láttam, és Tristan képe annyira éles volt, hogy elnyomott mindent körülöttem. Mégis utáltam magam azért, amit tenni készültem,  de ha az életemmel fenyegettek volna, akkor is megteszem.
Gyorsan és váratlanul csaptam le a szájára. Tudnom kellett, hogy még mindig ugyanolyan-e, hogy még mindig ugyanúgy felemészt-e a tűz, hogy még mindig ugyanannyi érzelemmel csókolna-e, ahogy egykor tette.
A válasz NEM!
A tűz nem felemésztett, hanem már egyenesen pusztított, és csak terjedt. Az érzelem itt már  mellékes volt, a lelkeink kapaszkodtak egymásba, és soha többet nem akarták elengedni a másikat.
De Tristan hamar véget vetett ennek. Mikor megemlítette Rosie-t, a bűntudat hamar felvetette fejét, de megbánást nem éreztem. A kezdeti utálat magam iránt, eltűnt. Nem akartam a csóknál tovább menni, ez is elég volt ahhoz, hogy sokkal tisztábban lássak, és egy lépést tudjak előre tenni.
Egyvalami aggasztott igazán, mégpedig az, hogy lángolt az egész ember, de ő egy legyintéssel elintézte, azért hogy menekülhessen.
Jobb ötlet híján, elvonultam én is a szobába, ahol az előző éjszakát töltöttem, de talán egy óra után feladtam. Aggódtam, így hát halkan az ajtajához osontam, és hallgatóztam, de néhány halk nyöszörgésen kívül, nem volt más nesz.
Nem tudtam mire vélni a hangokat. Óvatosan toltam beljebb az ajtót, és a szobát a sólámpa halvány fénye világította be.
Tristan az ágy közepén feküdt, a takaró tetején, és magzatpózban, összegömbölyödve reszketett. Közelebb lépve láttam az izzadságtól gyöngyöző homlokát, a kipirult arcát.
Homlokára fektettem a tenyerem, minek hatására engem is azonnal levert a víz. Tombolt benne a láz.
A konyhába rohantam, hogy keressek kettő tiszta konyharuhát. Végig kutattam az összes szekrényt fölül, alul, és mire feladtam volna, végre megtaláltam őket. Átáztattam, majd kicsavartam, és rohantam vissza.
Az egyiket a csuklójára kötöttem, a másikat a homlokára tettem.
Nagyjából előttem van a kép, hogy honnan vette elő nekem tegnap a gyógyszert, úgyhogy újra kutakodni kezdtem, és nem is kellett sokat turkálnom, a második próbálkozásra meg is találtam.
-Hű! Ez kész gyógyszertár.
     Kikeresem, amit biztosan ismerek, az algopirynt, de csak injekció fiola van belőle. Lepöckölöm a tetejét, és egy kis  pohár vízben elkeverem.
-Tristan!
    Próbálom simogatva kelteni, de semmi. Ez alatt a kevés idő alatt a rongyok is felvették teste melegét.
-Baszki! Tristan!
Mozgatom a testét, de erre sem reagál. Ezt nem hiszem el! A dobozban egy darab lázmérőt sem találtam, így fingom sincs milyen magas lehet a láza. Ha negyven fok fölött van, kórházba kell vinni. De így nem tudok semmit sem. Idegesen túrok a hajamba, és megrángatom a tincseket. Kétségbeesetten nézek körbe a szobában, de nem tudom mit keresek.
-A telefonom!
Előhalászom a zsebemből, és remegő kézzel oldom fel a képernyőt.
-Nyugi! Ez csak láz. Nyugalom!
   Már ütöm be a helyi ügyelet számát, amit kikerestem neten, mikor a nevemet nyöszörgi.
-Axel.
-Igen? Itt vagyok. Tristan nyisd ki a szemed!
   Megkönnyebült sóhaj szökik ki belőlem, mikor lassan, de engedelmesen teszi, amire kértem.
Szemei pirosak, és csillognak.
-Hol a lazmérő?
   Nyelvével benedvesíti a száját, ami cserepesre száradt neki.
-Fürdő.
  Leheli.
Kis keresgélés után végre megtalálom, és morgok magamban, hogy az ilyen dolgokat miért nem lehet egyhelyen tárolni.
Bedugom a szájába, és gyorsan újra lehűtöm a konyharuhákat, aztán visszateszem az előző helyükre.
Mikor sípol a kis kütyü, elveszem és egy kicsit leeresztek.  39,2°C.
Jó. Illetve nem jó, de legalább nem kell ügyelet.
Meglötyögtetem a gyógyszert, és segítek Tristannak ülőhelyzetbe kerülni.
-Hoztam gyógyszert. Meg kell innod.
   Kezébe nyomom a poharat, és szerencsére egyből lehúzza.
-Mennyi idő mire ez a cucc hatni kezd?
-Nem tudom, mivel azt sem tudom, milyen cuccot nyelettél le velem.
-Algopyrin injekció.
-Az húsz perc.
-Oké, akkor harminc perc múlva, újra lázat merünk.
   Átszaladtam a szobámba, levettem az utcai nadrágom, és a tegnapi pizsama gatyát magamra húztam.
Bemásztam Tristanhoz az ágyba, a fejtámlának döntöttem a hátam, és az ölembe párnát tettem, hogy oda tudja rakni a fejét.
Simogattam a haját, néha áttöröltem a rongyal az arcát, és csak vártam, hogy leteljen a harminc perc.
Kezdtem érezni a változást. Már nem reszketett, melegnek még mindig meleg volt, de már nem volt forró, és a mellkasomban egyre jobban kezdett felengedni a szorítás.
Mikor végre letelt az idő, újra bedugtam a lázmérőt a szájába, míg ő, mostmár nyugodtan szuszogott, és türelmetlenül vártam, hogy sípoljon.
37,5°C. Ezaz.
Óvatosan leemeltem párnástul a fejét, de a mozdulatra átvetette rajtam a kezét, és magához szorított.
-Ne menj el!
    Megmosolyogtatott a ragaszkodása.
-Mindjárt visszajövök. Hozok vizet, meg egy pokrócot, hogy be tudjalak takarni. Teljesen leizzadtál. Már csak az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjál.
-Van takaró.
    Dünnyög a párnába.
-Azon fekszel.
   Valamit még motyogott, de nem értettem, így hát mikor engedett kicsit a szorításán, kimentem a fürdőbe, hogy tele töltsem neki a poharat, és a szekrényben kerestem egy pokrócot.
   Visszamásztam mellé, és egy kis vizet masszíroztam az ajkaiba, amit azonnal le is nyalt, megérintve nyelvével az ujjamat.
Bizsergés futott végig rajtam, de megráztam a fejemet, elhessegetve ezzel a korhatáros képeket, és felvettük ugyanazt a pózt, mint az előbb.
-Jó, hogy itt vagy!
    Suttogta, mire mind a két kezemmel átöleltem amennyire tudtam.
-Örülök, hogy itt vagyok!
    Csend telepedett ránk, és a kimerültség lassan túlnőtt rajtam, majd nemsokára sötétségbe borult minden.

Hunyorgok kicsit, majd újra lecsukódik a szemhéjam. A szobában még mindig sötét volt, csak a lámpa adott némi fényt, mikor éreztem, hogy hátulról valami kemény dörzsölődik hozzám.
Nem teljesen voltam még magamnál, így hát morogva hátratoltam a fenekemet. Nem számítottam különösebben semmi reakcióra, de ahogy meghallottam mögöttem Tristan morgását, és újra éreztem azt a kemény valamit, erősebben nekem nyomódni, a fejemben megszólaltak a vészharangok. Kipattantak a szemeim, és ölelő karját ledobva magamról, ugrottam ki az ágyból, és csak meredtem arrafelé.
Tristan nyögve a hátára fordult, és lassan nyitotta ki a szemét. Teljesen zavartan nézett rám.
-Te meg mit állsz ott?
Ám ahogy a kérdés végére ért, kezdett kitisztulni a tekintete, és ajka egy néma "O"-t formáztak.
Összeráncolt szemöldökkel nézett a pokróc alá, és sóhajtva temette arcát két tenyerébe.
-Ne haragudj! Esküszöm nem direkt volt.
   Férfi vagyok én is, tehát tisztában vagyok a reggeli erekcióval. Inkább a saját cselekedetem az, ami zavarba ejtett.
-Csinálok kávét!
-Mi? De hát még csak öt óra van!
   Hangja rekedten, elkeseredetten csengett. Tudom mennyi az idő, de már képtelen lennék visszafeküdni.
-Már kipihentem magam.
     Konyhában keresek két bögrét, de ez a masina kifog rajtam.
Ez már nem az egyszerű kapszulás gép, ez egy darálós kávéfőző, tejhabosítóval, vagy hat féle kávéval, még jégdaráló is van, és a shake gomb alapján gondolom még kávéshaket is tud csinálni. Dunsztom sincs Tristan melyiket szokta ezek közül, de ha még nem változtatott a szokásán, hosszú kávé tejjel. Most az külön kell-e bele tegyem, vagy csak egyszerűen megnyomom a gombot? Mi a szarért kell mindent túl bonyolítani.
-Segítsek?
   Jött a mély hang a hátam mögül. Ijedtemben megugrom.
-Ülj le, megoldom.
    Találomra megnyomok valamit és a gép életre kel. A levegőben már lehet érezni a friss kávé illatát, ami megnyugtatja felborzolt idegeimet.
-Hogy érzed magad?
    Nézek Tristanra. Sápadt egy kicsit, szemei még mindig pirosasak, és lila karikák húzódnak alatta.
-Megmaradok.
    Húzza el a száját.
-Szerintem ma még itthon kéne pihenned.
    Nemlegesen megrázza a fejét, bennem viszont aggodalom és bosszúság keveredik.
-Muszály bemennem. Elég sokan vannak mára beírva, nem hagyhatom Ashlynt egyedül. Viszont maradhatsz itt, ha akarsz.
    Most én bólogatok tiltakozva.
-Nem lehet. Ma már le kell ülnöm az edzésre, úgyhogy időben vissza kell érjek. De köszönöm.
    Erről jut eszembe, hogy a kulcs még mindig nálam van, és besietek a szobámba, illetve vendégszobába, hogy vissza adjam, mielőtt elfelejtem.
-Tessék! Tegnap este kiment a fejemből. Én mindjárt megyek, úgyhogy már nincs rá szükségem.
    Le teszem elé a pultra, de ő elkapja a csuklómat és visszanyomja a kezembe.
-Legyen nálad. Ha bármi gond van, ide nyugodtan jöhetsz, amikor csak szeretnél. Függetlenül attól, hogy én itthon vagyok, vagy sem.
    Egy keveset habozom, de túlságosan csábító az ajánlat.
-Köszönöm!
    Nézek rá hálásan. Tekintetünk összekapcsolódik, és egy nagyot kell nyelnem attól az intenzitástól, ami a szeméből árad. Végig követi ádámcsutkám mozgását, pupillája kitágul, hüvelykujja pedig cirógatni kezdi a még mindig fogvatartott csuklóm, belső részét. Térdeim kocsonyássá válnak, a vágy, hullámokban árasztja el testemet. Szapora légzése elárulja, hogy benne is hasonló érzelmek dúlnak, azonban mielőtt olyan történne, ami túl menne egy csóknál, torkomat köszörülve, kirántom kezemet, és a kész kávéját elé rakom.
      Egyre nehezebb visszafognom magam.
~~~~

-Nahát, nahát. Csak nem Axel Worth, személyesen?
    Válasz gyanánt, felmutatom a középső ujjam.
Néhányan a csapatból már edző táskával várják az indulást az aulában, köztük persze Isaac is.
-Szabad megtudni merre jártál tegnap óta, ha már nem válaszoltál egyetlen hivásra, meg üzenetre sem?  Habár van egy tippem.
-Akkor ajánlom, hogy adjál fel lottót. És nem hiszem, hogy be kéne számolnom merre járok. Mint látod, itt vagyok, nem raboltak el az ufók.
   Egész testtartása befeszül, és egy lépést közelebb jön.
-Ilyennel még csak ne is viccelődj!
     Kezemet magam elé téve hárítok, és egyszerűen nem fér a fejembe miért ilyen érzékeny.
-Jólvan. Nyugi. Csak nem hiszel az ufókban?
-Veszélyes játékot játszol, Axel!
   Morogja a képembe, és inkább arrébb vonul, én pedig nem foglalkozom vele.

Nem sokat értem el azzal, hogy a kispadról figyeltem az edzést. Néztem előre, de nem láttam semmit.
Gondolataim folyamatosan Tristan és Rosie körül forogtak, és megfogadtam magamnak, hogy ma már tényleg felhívom. Valamint Isaac reggeli figyelmeztetése, újra és újra bekúsztak Tristanék közé. Mit akart ezzel? Bármennyire is szerettem volna lazán venni, volt egy különös hangsúlya, ami egy kicsit aggasztott.
Jól tudom, hogy hiába kérdezném, kitérő választ adna, amivel csak felidegesítene. Így hát inkább magamban igyekszem emésztgetni, na nem mintha ez nem bosszantana fel.
Kezemben a telefonommal ülök a kültéri bárnál, előttem egy  érintetlen üveg sör.
Sejthettem volna, hogy nem fog minden olyan simán menni. Vagyis sejtettem is, de arra is számítanom kellett volna, hogy érzelmileg ennyire elcseszett lesz az egész. Rosie egy tüneményes, okos, gyönyörű nő. És a szex sem elítélendő vele. Érzelmileg biztonságban érzem magam mellette, megnyugtat a közelsége, de mégis ott van egy "DE".
Tristan viszont pont az ellenkezője. Ha a közelemben van, belül össze- vissza csapongok, felkavar. A lepkék szétverik a berendezést odabent, és olyan mintha folyamatosan lángolnék. Érzelmileg abszolút nem biztonságos. Ő tudja a legnagyobb fájdalmat okozni. Képes elérni, hogy szívem szerint agyonverjem, de közben le akarjam szaggatni a ruháit, hogy aztán jól megdugjam.
A vágy, amit soha senki másnál nem éreztem, csak és kizárólag vele, elmondhatatlan, és brutál erős.
Viszont nála is pislákol a "DE".
Rosie nem érdemli meg, hogy játszak vele, és hogy elvegyem az esélyét annak, hogy egy viszonzott, boldog szerelmi kapcsolatban élhessen, olyanban, amiben velem sohasem lesz része.
Másfelől, ha véget vetek ennek, és elengedem, azzal is fájdalmat okozok neki.
És mindezek mellett velem mi lesz? Bele mernék vágni, egy olyan kapcsolatba, ahol már egyszer összetörtek? Egyáltalán Tristan akarná ezt?
Nem úgy tűnt, mint aki ne akarná, de akkor sem tudhatom biztosra, mi sülne ki belőle.
-Szia, szívem! Miujság?
   Rosie hangjára meglepődve emelem el a fülemtől a telefont.
Mikor nyomtam rá a hívásra?
Basszus, még csak fel sem tűnt, hogy telefonálok. Szorosan lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt.
-Axel? Halló, ott vagy?
-Öhm.. igen, szia.
-Minden rendben?
-Persze, csak kicsit kimerültem.
  Semmi sincs rendben.
-Oh, túl hajt titeket az edző, mi?
-Nem. A héten nem is vehetek részt az edzéseken.
-Micsoda? Na de miért?
   Hangja illetődött volt, és aggodalommal teli.
-Semmi komoly. Az egyik játékunk közben, rosszul találták el az oldalam. És hogy ne legyen nagyobb baj, a héten pihentetnem kell.
-És ezt csak most mondod? Mikor történt?
-Tegnap.
    Három napja. Seggfej!
-Van egy jó hírem. Már holnap este tudok menni. Péntekre kivettem egy szabadnapot, mert ketten is visszamondták az időpontot, így van egy hosszú hétvégénk. Viszek gyógyszert, meg a csodakrémet, amivel megszoktalak ilyenkor masszírozni.
    Akaratlanul is visszakalandozok, mikor Tristan kente be az oldalamat, erős keze, milyen finoman siklott a sérülésen, félve, hogy ne okozzon fájdalmat. De mikor felnézett rám, és megkérdezte fáj-e, Rosie arca nézett szembe velem.
Alig találtam a hangomat, és csak egy folytott hangú szót tudtam kinyögni.
-Rendben.
-Jól vagy?
   Kérdezte, újra aggódva.
-Igen, semmi gond.
-Akarod, hogy segítsek ellazulni?
    Búgta a vonal másik felén. Tudtam mit takar ez a hang, de jelenleg nem tudott lázba hozni.
-Most nem vagyok olyan helyen Rosie.
-Ó, hát jó. Akkor majd ha ott leszek. Pihenjél szívem. Szeretlek!
-Szia Rosie!
   Francba!
-A büdös francba!
   Csaptam az asztalra, és jó páran néztek felém megrovóan.
Azt hiszem jobb lesz, ha inkább elvonulok, és máshol iszom le magam.
~~~~

-Szia! Hogy van az oldalad?
     Mosolygásra késztet, hogy egyből engem kérdez, ahelyett, hogy tőlem várná a kérdést.
Mély tenorjától, még mindig kiráz a hideg.
-Meg van, köszöni. Te hogy bírod? Volt azóta lázad?
-Egyszer, de Ashlyn azonnal tukmált belém gyógyszert. Jól vagyok.
-Tényleg otthon kellett volna maradnod.
-Axel, csak a stressz miatt van. Semmi komolyabb bajom nincs.
-Úgy legyen.
    Sóhajtok egy nagyot, de attól még jobban örülnék, ha otthon lenne.
-Szeretnél ma átjönni?
   IGEN!
-Nem lehet. Ma késő délután jön Rosie.
   A légzésén kívül, mást nem hallok. Nem akarok hazudni, nem is lenne miért eltitkolnom. De most mégis úgy érzem, hogy mást kellett volna kitalálnom.
-Értem. Az jó. Mentek valamerre?
-Nem hiszem.
    Kétlem, hogy majd bárhová is el akarna menni velem a későbbiekben.
-Ne haragudj, de most le kell tennem. Mindjárt itt a következő betegem. Majd beszélünk.
-Rendben.
    Felelem halkan. Miért érzem azt, hogy csak kifogás volt arra, hogy letegye?

Egész napom gyomorideggel volt megspékelve. Egyik percben még átkozom a napot, mikor New Yorkba jöttünk, a másikban pedig örülök, hogy Tristan újra az életemben van. Megőrülök ezektől a kettős érzésektől.
Hunter is írt üzenetet, hogy találkozzunk, de leráztam Rosie miatt. Neki csak egy egyszerű válasza volt.
"Rendben, akkor majd máskor. Jó szórakozást!"
Isaac szintén örült, hogy Rosie-val leszek. Persze nem avattam be a terveimbe. Tuti kibukott volna, amit magasról leszartam volna.
Megcsörrent a telefonom, amin Rosie neve villogott.
A gyomorideg átcsapott hányingerbe. Rosszul voltam már előre ettől ez egésztől, de muszály megtennem.
-Rosie?
-Itt vagyok a recepciónál.
    Csiripeli semmit sem sejtve.
-Megyek.
      Elbotorkálok a liftig, majd mikor már csak egy emelet van hátra, egy mély levegőt veszek, hogy kicsit lenyugtassam magam.
Ahogy kinyílik a liftajtó, megpillantom, ahogyan a recepciós lánnyal nevetgél valamin. A szívem belesajdul a látványba.
   Meg kell tenned Axel!
Amint észreveszi, hogy közeledek felé, nekifut és a nyakamba veti magát.
-Istenem, de hiányoztál!
   Mosolyogva, rövid időre magamhoz ölelem, majd leeresztem a földre, és mikor szájon csókol, hagyom, de nem csókolom vissza. Ami feltűnik neki, mégsem szól egy szót sem.
-Gyere, menjünk fel.
    A fiúkat megkértem, hogy ha nem nagy gond nekik, egy kis időre engedjék át a lakosztályt, hogy egyedül lehessek Rosie-val.
Szó nélkül belementek.
-Minden oké?
     Kérdezi elbizonytalanodva. Mivel nem akarom, hogy már a liftben összezuhanjon, magamra erőltetek egy újabb mosolyt.
-Minden oké. Milyen volt az út?
-Zökkenő mentes, szerencsére.
   Feszült csend állt be közénk, holott eddig nem volt jellemző a kapcsolatunkra. Egyik kezembe a mini bőröndje, a szabadkezem pedig zsebredugva. A kijelzőt figyelem, ahogy lassan váltanak a számok, jelezve hányadik szinten járunk.
Eddig is ilyen kurva lassú volt?
-Nagyon csúnya az oldalad?
-Már nem akkora a folt. És nem is fáj.
     Végre megérkeztünk. Magam elé engedem, és miután én is beléptem az ajtón belülre, lerakom a csomagját az ágyam mellé, majd a minibárhoz megyek, hogy elővegyek valami innivalót neki.
-Itt laktok?
    Néz körbe érdeklődve.
-Igen. Hárman vagyunk. Smith, Russel, és Én.
-Eddig még egyszer sem hoztál ide. Most miért?
-Megkértem a fiúkat, hogy hagyjanak egy kicsit egyedül minket.
     Felelem, miközben átadok neki egy pohár kólát.
-Ez azt jelenti, hogy most nincs külön szobánk?
    Összeszorított szájjal rázom meg a fejem.  Szemébe könnyek szöknek, leteszi az asztalra az üdítőjét és a bőröndjéhez lép.
-Elhoztam neked a krémet, és hoztam némi gyógyszert is, hogy ha a későbbiekben újra megsérülsz legyen nálad, hiszen nem lehet tudni hogy a szállod....
-Rosie!
    Muszály vagyok félbeszakítani. Borzasztó hallgatni, ahogyan remeg a hangja, és néhol el is csuklik.
Odalépek hozzá, megfogom a kezét, és az ágyamra ültetem.
-Nézz rám!
    Kérlelem halkan. Rám emeli kék szemeit, amiből könnyek kezdenek el potyogni. Hüvelykujjammal letörlöm őket, és egyszerűen nem tudom, hogy miként kezdjek bele. Már most fájdalmat okoztam.
-Rosie, nagyon szeretlek téged. De...
-De nem úgy szeretsz. Nem vagy belém szerelmes.
    Suttogja szomorúan, egy csepp szemrehányás nélkül.
-Nem, nem vagyok. Már régebben is mondtam neked, hogy nem tudom viszonozni azt a szintű szeretetet, ami benned kialakult. És ezt tiszta szívből sajnálom. Te akkor azt válaszoltad, hogy türelmes ember vagy. De ez nem mehet így tovább Rosie! Megérdemelsz egy olyan kapcsolatot, amiben viszonzásra talál a szerelmed.
     Szaggatottan szívja be a levegőt, és egy nagy sóhajban engedi ki.
-Mi változott? Miért pont most? Találkoztál valakivel?
-Nem. Vagyis igen.... de nem olyan értelemben.
   Jó múltkor megígértem neki, hogy majd egyszer elmesélem a Tristannal való kapcsolatom miértjeit.
Hát most eljött az az "egyszer".
És elkezdtem. A legelejéről.
Totyogós korunkban, hogyan ismerkedtünk, majd barátkoztunk össze. Aztán ez a későbbiekben hogyan alakult egy mélyebb, szinte már testvéri kötelékké. Hogy mindent együtt csináltunk, mindenhova együtt mentünk, és tulajdonképpen elválaszthatatlanok lettünk.
Majd jött az a rész, mikor már nem csak barátot láttam benne, hanem egy igazi férfit. Mikor rájöttem, hogy a baráti szeretetnél, jóval többet kezdtem érezni iránta, és valószínűleg beleszerettem. Majd ez, ahogy telt az idő, csak erősödött, viszont ő semmit nem tudott róla.
Meséltem Jimmy bulijáról, ahol minden megváltozott, illetve ahol elkezdődtek a változások. Hogy lebuktunk, és Tristan távolságot akart, és ez nekem mennyire, rohadtul fájt.
Megemlítettem Connort, a vele való kapcsolatomat, és hogy ő segített át, az elfogadás időszakán.
Hogy Connor volt az, aki részben segített Tristannal előre lépni. Azaz közrejátszott benne.
Majd ahogyan bontakozott ki a kapcsolatunk, és szépen haladtunk előre, mikor közbe jött a baleset.
Erről is mindent elmeséltem.
Majd bele pusztultam, mikor Martha, Tristan anyukája, felhívta apámat, és ő mennyire lesápadt, mikor meghallotta a hírt, majd nagynehezen, dadogva tovább adta nekem.
Hogy éjjel- nappal ott voltam mellette, és hogy akkor mondtam ki neki először, hogy szeretem.
    Rosie csak csöndben, kíváncsi, és figyelmes tekintettel hallgatott. Néhol még el is mosolyodott.
Majd jött az a rész, mikor Tristan ellökött magától, és én mennyire összetörtem, és kifordultam önmagamból.
   Erre újra könnyek folytak végig arcán.
Végül pedig, a hír, hogy ide, New Yorkba utazunk, és én teljesen bepánikoltam.
Mint kiderült nem is hiába.
Mert hogy az edzőnk, több száz, vagy akár ezer orvos közül, pont Tristant kérte fel a csapatának.
Félve, de megemlítettem neki az érzelmi vihart, ami bennem tombol. És hogy egyszerűen nem tudok Tristantól elszakadni.
Bármennyire próbáltam az elején távolságot tartani, egyszerűen képtelen vagyok rá.
-Még mindig szerelmes vagy belé, igaz? Az első és egyetlen igaz szerelem. Ezzel szemben esélyem sincs. Ez gyönyörű, szomorú, és rohadtul fájdalmas.
-

Kérlek ne haragudj rám Rosie! Tényleg fontos vagy a számomra, és nem akarom, hogy eltűnj az életemből.
    Újabb szomorú mosoly jelenik meg az arcán, és kicsi kezét az én arcomra simítja.
-Nem haragszom Axel! Ez ellen nem tudsz sem te, sem pedig én, tenni semmit. A szívnek nem lehet parancsolni. Csak azt sajnálom, hogy ezt nem mondtad el előbb. Nem hiszem, hogy kevésbé lett volna fájdalmasabb, de talán úgy lett volna. De ne kérd, hogy maradjak az életed része. Még ne.
Kell idő, mire túl leszek ezen.
-Persze, megértem. De kérlek vigyázz magadra. És ha bármikor úgy érzed készen állsz, keress meg. Én várni fogom.
    Szememet szúrni kezdik a könnyek, de nem engedem ki őket. Nem érdemlem meg, hogy most szabadon engedjem. Ehhez jelenleg egyedül Rosie-nak van joga.
Bólint beleegyezésül, egy utolsó csókot nyom a számra, és az ajtó felé indul.
-Hova akarsz menni ilyenkor?
-Csak két szinttel lejjebb. Én foglaltam szobát.
    Megkönnyebbülten bólintok, és vinném utána a bőröndöt, de ő megállít.
-Kérlek, Axel! Ne nehezítsd meg!
    Zsebre tett kezekkel, sajgó szívvel nézem, ahogyan végleg kisétál azon az ajtón.