Tristan

-Jó kis bulit szerveztél a hétvégén! Mire fel?
Kérdezi tőlem Ashlyn, miközben a laptopján gépel.
-Szerinted ennyi ember, mint ahányan vannak a csapatban, hogyan fért volna el, ha nincs kibérelve a hely?
-Nem ez volt a kérdés!
Vet rám egy pillantást, majd folytatja, amit eddig csinált.
Ujjai fürgén járnak a klaviatúrán.
-Miért olyan fontos? Nem szervezhetek egy egyszerű partyt?
-Hm, lássuk csak.
Ujjával megütögeti néhányszor a száját, mintha valóban törné a fejét.
-Mióta neked dolgozom, egyszer sem tettél, még csak hasonlót sem. A szülinapomra is meghívtál egy üveg piára, és ennyivel le voltam tudva.
-De ez a Pats! Az egyike a legjobbaknak. És engem kértek fel!
-Értem!
-Érted?
Nézek rá gyanakodva. Nem szokott semmit ilyen egyszerűen elengedni.
-Persze. Valószínű akkor csak én gondoltam, hogy bármi köze lehet a félisten szerelmedhez.
-Meg tennéd, hogy a nevén nevezed? És igen, valószínű. Csak te gondolod így.
Mordulok fel. Azért, mert beavattam a dolgokba, nem akarom, hogy folyamatosan hangoztassa.
Félig meddig jól látja, mert némi köze nyilván van Axelhez. Nem tudtam, hogy el merjem-e hívni úgy, hogy csak ketten legyünk, és nagy volt az esélye annak, hogy nemet mond. Így talán valamennyire biztonságban érezte magát. De közrejátszott az is, hogy bunkó voltam, és szerettem volna ezt kompenzálni.
-És ki volt vele az a szépség? Gondolom nem a húga.
-Hát képzeld, ezt is jól gondolod. Adam mikor is jön vissza szabadságról? A héten kezdenie kell, ugye?
-Ne terelj. És igen. Este landol a gépe.
Telefonom megrezzen az asztalon, én meg azonnal felkapom. Ezt csinálom úgy.... egész nap! Mint valami idióta tini, minden egyes jelzésnél ugrom, és reménykedem, hogy Axel írt. Eddig csalódnom kellett, ám a mostani üzenet valóban tőle jött. Minden estéje szabad, így rajtam áll, hogy mikor tudunk találkozni. Persze a válaszom a ma este lenne, meg emellett minden másik este, de ezt azért mégsem lehet. Csak szép lassan. Láttam mennyire kivan. Amennyire tudom, tartom magam, és igyekszem tartani a három lépés távolságot, hogy ne érezze magát ennél is jobban feszélyezve. Igyekszem nem kimutatni az érzéseimet, de rohadt nehéz.
Mióta újra betoppant az életembe, akár egy hurrikán, söpört végig mindenen. Próbáltam úgy élni tovább, mintha mi sem történt volna, ismerkedtem, szebbnél szebb nőkhöz mentem, de egyszerűen nem tudtam semmit sem kezdeni velük. Úgy meg nem fogok lefeküdni senkivel, hogy közben másnak az arca lebeg előttem, másnak a hangját hallom közben. Ennyire gyökér nem vagyok.
Ashlyn a reakcióm láttán felnevet, de szerencsére nem szól egy szót sem. Tehát, hogy ne legyek annyira nyomulós, bármennyire is szeretnék már ma este találkozni vele, holnapot írok vissza. Tudom, hogy nem rajong a flancos éttermekért, ezért az elmúlt évek alatt, kedvencemmé vált, kis retro stílusú éttermet ajánlom fel lehetséges helyszínnek. Remélem ezzel még nem lépek át semmilyen határt.
Aggodalmam nem tart sokáig, szinte azonnal válaszol.
Este nyolc.
Fejemet hátravetve bámulok fel a plafonra. Egy újabb, kibaszottul hosszú nap elé fogok nézni.
~~~~

A kocsimnak dőlve, a szálloda vendégeinek fenntartott parkolóban várok Axelre.
Felajánlottam, hogy ne kelljen taxival kocsikáznia, eljövök érte.
Valamivel a megbeszélt időpont előtt megérkeztem. Egész nap ezt vártam. Minden gondolatomat lefoglalja. Sosem hagytam, hogy a pácienseimről bármi is elvonja a figyelmem, sőt, általában pont hogy fordítva szokott történni. De mostanság egyre többször kalandozok el munka közben is, egyre többször gondolok vissza a közös pillanatainkra. Minden nap kap egy üzenetet, ami egy régi, közös emlék. Egyenlőre csak azokból az időkből, mikor még nem volt köztünk, csak baráti kapcsolat, de azt akarom, hogy tudja, az együtt töltött időnk minden egyes mozzanatára emlékszem.
Axel az életem szerves része volt, és ezen semmi és senki nem tud változtatni.
Léptek zajára leszek figyelmes, és nemsokkal később, egy alak is társul a hanghoz.
Egy férfi jelent meg, lassan sétálva felém. Alaposan végig mért, a cipőm órrától, az utolsó hajszálamig, a kocsimat is szemügyre vette, majd gunyorosan belevigyorgott a képembe. Nem éppen bizalomgerjesztő a kisugárzása. Konkrétan feláll tőle a szőr a hátamon, de érdeklődve figyelem. Nem egyszer kaptam már ilyen pillantásokat, viszont ez úgy nézett ki, mint aki akar tőlem valamit.
Arca tele horpadásokkal, sötét szemei gonoszul villognak, haja a fejére lapulva, ütött kopott ballon kabátja, pedig csak ront az amúgy is taszitó külsején. Pontosan az ilyen alakoktól kell félteni a gyerekeinket, no meg a nőket. Hogyan juthatott ide be egyáltalán? Nem jöhet, mehet itt akárki. Ez a rész is külön van kerítve, és parkolóőr ellenőrzi, hogy valóban a szálloda vendégeinek egyike vagy-e, vagy pedig annak hozzátartozója, barátja. A lényeg, hogy csak Aman kártyával lehet bejutni.
Igaz, ha tele van tömve a pénztárcád, mindegy hogyan nézel ki, csak perkálj. Nem mintha ez a fazon pénzesnek tűnne, de a látszat sokszor csalóka. Tekintetem fogvatartva haladt tovább, majd akár egy szellem, mintha itt sem lett volna, eltűnt a sötétségben.
-Mit lesel annyira?
Axel hangja váratlanul ért. Hirtelen kaptam felé a fejem, nem számolva azzal, hogy a vállam felett, kissé előre hajolva követi, merre nézek, így túlságosan is közel kerültem arcához. Valószínű őt is váratlanul érte a reakcióm. Hallhatóan szívta magába a levegőt, majd bent is tartotta. Szemem a szájára siklott, mire teljesen akaratlanul, nyelvemet kidugva, automatikusan megnedvesítettem ajkamat.
-Szia!
Suttogtam majdhogynem bele a szájába. Torkát megköszörülve lépett egyet hátra.
-Semmit, csak azt hittem láttam valami érdekeset, de talán csak a fáradtság teszi.
Még mindig a fickón agyalva nyitottam ki neki az anyós felőli oldalt, és meg sem várva, hogy beszálljon, átsétáltam az én oldalamra. A kocsi fölött furcsa pillantást vetett rám, de egy szó nélkül beült.
-Hová is megyünk? Remélem nem kell nagyon kiöltözni, mert pont nem úgy készültem.
Még csak most mérem fel igazán, hogy majdnem egyformán öltöztünk. Rajta egy fekete, pamut rövidnadrág, fehér V nyakú póló, amin a minta olyan, mintha piros festékkel lefröcskölték volna, míg én farmer rövidnadrágot vettem fel, szürke V kivágású pólóval.
Mellkasán lévő oroszlánnak egy részét látni engedi a felső, és újabb képek száguldanak át az agyamon, ahogyan nem egyszer végig vezettem ujjaimat a mintán.
-Ne aggódj, tökéletes vagy! Egyik kedvenc helyem. Ismerem a tulajékat, és a legfinomabb csípős csirkeszárnyat készítik, az almáspitéjük pedig verhetetlen.
Bobék étterme a város kijjebb eső részén helyezkedik el, egy park mellett.
Néha ki akartam szakadni kicsit a nyüzsgésből, és csak céltalanul bolyongtam, így találtam rá a Sherry Corridor-ra. Már kívülről is szimpatikus volt a hely, ezért benéztem. Tetszett, hogy nem hemzsegnek az öltönyös és koktélruhás emberek, nincs zsúfoltság, és az orromat nem tömíti el kilencven féle tömény parfüm.
Csendben haladunk, és mikor Axel felé sandítok, látom, hogy az üvegnek támasztva fejét, laposakat pislogva néz kifelé.
-Ha ennyire fáradt vagy, szólhattál volna, és elnapoljuk. Visszaforduljak?
-Nem, semmi gond. Fáradt vagyok, de jó egy kicsit kiszakadni abból a közegből.
-Biztos?
-Le akarsz beszélni?
Kérdezi felhúzott szemöldökkel, de szeme játékos csillogásából tudom, hogy csak kötekedik.
-Eszemben sincs. Tűkön ülve vártam az estét, csak nem szeretném, ha másnapra miattam nem lennél kipihent.
Szája sarka megrándul, de mosolyát nem engedi kiszélesedni.
Az út további részét gondolatainkba merülve tesszük meg, de nem az a kínos fajta csönd uralja a teret, sokkal inkább nyugodtság vesz körbe minket.

Húsz perc után leparkolok a szépen nyírt sövényekkel körbe kerített park mellett.
Ilyenkor, este nagyon hangulatos. Olyan mint egy labirintus, annyi különbséggel, hogy itt az egészet belátod, és középen egy nagy halastó fekszik. A térkövekkel kirakott út mentén, minden második bokornál, fáklya szerű lámpások vannak a földbe mélyesztve, a tó, lamellás kerítéssel van körbe véve, aminek az oldalán szintén kis kerek lámpák világítják be az utat. Szabadtéri fitnesz pályát, és játszóteret is alakítottak ki, valamint egy fedett, falak nélküli faházhoz hasonló pihenő is található.
Axel a rózsával felfuttatott kapuban állva néz körbe, én pedig oldalról figyelem őt. Mindennél lehengerlőbb látvány.
Kénytelen voltam zsebre tenni a kezemet, hogy még véletlenül se érintsem meg.
Barna haját, most néhol napszívta világos tincsek színezik. Szeme három színárnyalatban szokott játszani. Normál, nyugodt állapotában, akár a hosszú ideig érlelt whiskey. Ha izgatott, boldog, vagy kielégült, egy árnyalatot halványodik és inkább a tiszta konyakhoz tudnám hasonlítani, viszont ha dühös, finom csokoládé színűre sötétedik.
Orra egyenes, nem túl nagy, szája formás, húsos. Arcformája hosszúkás, a járomcsontja kicsit feljebb ül, és élesen kirajzolódik.
Tökéletes teste erőt és biztonságot sugároz.
Egyszerűen... tökéletes!
-Ha gondolod, kérhetjük elvitelre a kaját és kijöhetünk ide.
Mutatok a park felé. Előre bámulva, némán bólint, majd miután megindulok az étkezde irányába, elfordul és utánam jön.
Az ajtó feletti csilingelő akármi jelzi, hogy beléptünk.
Piros, műbőrözött bokszok helyezkednek egymás után, sorba az ablakok mentén, egyszerű fehér asztalokkal, a padló piros és fehér jarólapokkal van lerakva, baloldalt egy zenegép, és utána az U alakú pult, ami mögött Sue épp kávét készít. Némely kép a falon, ikonikus személyeket ábrázol. Marilyn Monroe, Freddie Mercury, Michael Jackson, egy 1968-as Dodge Monaco is felbukkan, és még néhány tipikus Amerika.
Mikor felnéz, meleg mosolyt küld felém, és ahogy Axelre pillant, felismerés csillan szemeiben. Sokszor meséltem nekik róla, és egy idő után kíváncsiak lettek hogyan néz ki, így képet is mutattam. Figyelmeztetően ránézek, hogy még véletlenül se jusson eszébe neki esni.
-Tristan, drágám. Régen jártál nálunk.
-Szia, Sue! Ő itt Axel, egy régi barátom. Axel, ő Sue. A férje, Bob, hátul a konyhán szakács. Övéké ez a hely.
-Örvendek!
Mosolyog rá kedvesen.
-Én is örülök, hogy végre megismerhetlek. Tristan már rengeteget mesélt rólad.
-Sue!
Szólok rá figyelmeztetően!
-Ó, és kérlek eszedbe ne jusson magázni. Nem vagyok én olyan öreg, egyedül a férjemnek köszönhetőek az ősz hajszálaim.
Mind a ketten felkacagunk. Bob egy nagydarab, kopasz, pocakos, bajszos férfi, állandóan piszkálják egymást, de már negyven éve házasok és még mindig imádattal néznek a másikra.
-Enni jöttetek?
-Hiányzott az almáspitéd.
Rákacsintok, de ő a mutató ujját rázza nekem.
-Előbb tessék rendes ételt enni, csak azután adok süteményt. Mit kértek?
Axelhez fordulok, jelezve hogy kérjen elsőnek ő.
-Tristan a csirkeszárnyról áradozott, úgyhogy azt szeretnék kérni és almás pitét, meg egy dupla kávét feketén.
-Én ugyanezt kérem, kávé nélkül, és elvisszük.
-Rendben. Gond nektek ha egy nagyobb dobozba teszem? Egyszerűbb úgy elvinni.
-Jo lesz úgy, köszönjük Sue.
Felírta a rendelésünk, és hátra ment a konyhára.
-Jól néz ki a hely, a maga retro módján.
-Szeretek ide járni.
-És rólam beszélni.
Fordul felém, és az arcomat fürkészi.
-Igen, párszor rólad is volt szó.
-Nos, ha már keresni nem kerestél, legalább elfelejteni nem felejtettél el.
Felmordulok. Még hogy elfelejteni.
-Hidd el próbáltam. Esélytelennek bizonyult.
Szemeit összeszűkìtve néz rám.
-Miért?
-Miért próbáltam, vagy miért volt esélytelen?
-Mind kettő.
Nagyot sóhajtottam, miközben próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ne legyen sok.
-Nem csak neked fájt Axel! Azért próbáltam, hogy ne fájjon. És azért nem ment, mert...
-Tristan!
Van isten!
-Helló Bob! Oda ne égesd a húst nekünk.
-Kaptál valaha is szar kaját itt?
Ingatja a fejét, és Axelhez fordul.
-Helló, Bob vagyok, te biztosan Axel lehetsz.
Nyújtja felé nagy tenyerét.
-Igen, szia.
Mosolyogva kezet ráznak.
-Pár perc és kész is. Rakok hozzá nektek egy kis steak burgonyát. Csak köszönni jöttem. Jó étvágyat nektek!
-Köszönjük.
Válaszolja Axel.
Valóban néhány perccel később megkaptuk a csomagot, és mikor Axel vette elő a pénztárcáját, megállítottam.
-Majd én!
-Az már eléggé hasonlítana egy randihoz, nem gondolod?
Morogja oda nekem halkan.
-Tekintve, hogy kapcsolatban vagy, nem. Egy egyszerű baráti gesztus. Régen is volt rá példa.
Nagy nehezen, de meggyőztem.
Miután kézhez kaptuk a vacsoránkat, és megígértük, hogy majd még máskor is jövünk, elsétáltunk a fedett faházhoz, ahol le tudtunk ülni enni.
Axel jóízűen hümmög, miközben eszik, mire a farkam újra vigyázállásba vágta magát.
-Ez tényleg isteni.
-Tudom. Milyen a Patsnél? Ez alatt a kis idő alatt, amit veletek töltöttem, nekem az jött le, hogy rendes emberekkel vagy körbe véve.
-Az elején nagyon furcsa volt, hogy osztogatja Davis a dícséreteket. A többiek, hát nem is tudom. Viccesek, bolondok, de ugyanakkor ha kell odateszik magukat, és tudnak komolyak is lenni. Igen, jó velük. Örülök, hogy sikerült bekerülnöm.
-Nem furcsa, hogy most már Isaac is a csapatod tagja?
-Vannak páran akikkel közel kerültünk, és barátságot tudtunk kialakítani, de örülök, hogy Isaac is itt van. Vele játszottam végig az egyetemen, úgyhogy nekem nem furcsa.
-És Rosie? Hogyan ismerkedtetek meg?
Mellkasomban megjelent a már ismerős szorítás. Nem minthogyha olyan nagyon vágynék arra, hogy végig hallgassam, de egy részem mégis kíváncsi rá.
Megrágja ami szájában van, és még egy krumplit is bekap, csak utána válaszol, de nem néz fel a dobozból.
-Egy jótékonysági rendezvényen találkoztunk, a többi meg jött magától. Te hogyan jutottál el a magánklinikáig? Ez olyan bonyolultnak tűnik. Megalkotni, felépíteni kívül, belül egy ilyen létesítményt. Mindezt hogyan?
Figyelmesen nézem, ahogyan eszik. A mimikáját, a szemét, amit most rám irányít (és amitől mindig kicsit elgyengül mindenem), ugyanis feltűnt valami.
Nem szakítva meg a szemkontaktust, előre hajolva, két karomat az asztalra fektetem.
-Kérdezhetek valamit?
-Eddig sem fogtad vissza magad.
Ha te tudnád, mennyire kurvára visszafogom magam.
Sajnos ennek hangot is adok, mielőtt jobban átgondolnám.
-Ha ez valóban így lenne, te már az asztalon feküdnél, a nevemet nyögve!
Keze, mozdulat közben megáll a levegőben, benne a krumplival, és meghökkenve, enyhén szétnyílt ajkakkal néz rám.
Kell pár pillanat mire felocsúdik.
-Fogd be! Jesszus!
Hozzám vágja azt ami a kezében maradt, és én nevetve, két kezemet felemelve jelzem, hogy megadom magam.
-Ne haragudj, előbb járt a szám, mint az eszem.
-Mi a kérdés?
-Miért terelsz, akárhányszor felhozom a barátnődet?
Mivel nincs olyan messze, így látom ahogy befeszül a kérdésemre.
Majd természetesen tiltakozni kezd.
-Nem terelek.
-Dehogynem! Nem vagyok hülye Axel. Valahányszor megemlítem, kérdezek felőle, te kikerülöd a normális választ, és rám tereled a szót. Miért?
Száját összepréselte, majd az orrán nagy levegőt vett.
-Nem tudom. Talán csak furcsa veled erről beszélni.
-Talán? Mond csak, szerelmes vagy belé?
Félek meghallani a választ.
Igaz, eddig egyszer láttam őket együtt, de Axel testbeszéde nem sugallt semmi ilyesfajta érzelmet, ha a neve szóba kerül, nem izzik fel a szeme.
Ettől függetlenül tartok tőle, mit felel.
-Mi ez? Olyan mintha vallatáson lennék!
-Szóval nem!
-Tristan...
Fogait összeszorítva hangoztatja a nevem, de nem engedem, hogy folytassa. Kezemet az övére helyezem, és elégedetten látom, ahogyan a libabőr újra végigfut rajta. Rohadt meleg van, még ilyenkor este is, és ha néha megmozdul a levegő, szinte alig nevezhető langyosnak.
Nem húzódik el, csak lehunyja szemét.
-Nézd. Nem akarlak vallatni. Egyszerűen csak... tudni szeretném, mi történt veled az elmúlt évek alatt, kíváncsi vagyok rád, és mindenre, ami hozzád tartozik, ami veled kapcsolatos. Márpedig Rosie is az életedhez tartozik.
Még ha nekem ez kurvára fáj is.
-De természetesen tiszteletben tartom, ha nem szeretnéd velem megosztani.
Hitetlenkedve felnevet.
-Képtelen vagyok kiigazodni rajtad.
-Ne aggódj, néha én is így vagyok ezzel.
Lazán megrántom a vállam, és mind a ketten elnevetjük magunkat.
Innentől kezdve, mintha kicsit kiengedett volna.
-Legyen. Apám rángatott el azon az estén. Rohadtul nem volt kedvem ott bájologni, de mikor megláttam azt a lányt, valahogy más volt mint a többi. Először csak messziről figyeltem, aztán egyszer-kétszer rajtakaptam, ahogyan megnéz magának, és láttam az érdeklődést, így hát odamentem hozzá.
Felszínes dolgokról beszélgettünk, majd megemlítette, hogy pszichológus és sportolókkal foglalkozik. Hirtelen újra bevillant minden. Hogy miért is erőltette apa, hogy ott legyek, hogy miért nem engedtem magamhoz közel senkit, csak kalandoztam össze vissza. Megérezte a változást, és ahogy apró kezével megérintette az arcomat, azzal a gyengédséggel, és a szemei aggódva figyeltek, majd megkérdezte, hogy jól vagyok-e, eldöntöttem, hogy nem fogom engedni, hogy ezt is elvegyed tőlem. Ne haragudj, hogy így fogalmaztam.
Nemlegesen bólogatva, összeszorítva államat, hallgattam tovább. Nem haragudhatok azért, mert ő valahol jogosan haragudott rám.
-Jó volt vele beszélgetni, jó volt, hogy nem egy újabb üresfejű numera, aki a műkörméről és a póthajáról tudott csak dumálni. Nyilván vonzódtam is hozzá. Számot cseréltünk, aztán tulajdonképpen minden nap beszéltünk, végül elhívtam randizni. Onnantól kezdve pedig már tényleg ment minden a maga útján. Jól érzem magam vele.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
-És hol éltek?
-Bostonban vettem egy lakást. Rosie szintén Bostonban lakik.
-Azt hittem együtt éltek.
Pislogok rá nagyokat.
-Tény, hogy az ideje nagy részét nálam tölti, de nem. Még nem tartunk ott.
Okkkéé...
Ez határozottan választ adott a nemrég feltett kérdésemre, miszerint szerelmes-e. Nagyjából egy éve, ha nem több, lehetnek együtt. Körülbelül akkor találkoztam személyesen utoljára Hunterrel, és mondta el nekem.
És még mindig nem költöztek össze. Én nem bírnám ennyi ideig.
A vacsoránk időközben elfogyott, de még nem akarom, hogy véget érjen az este.
-Szeretnél még sétálni egy kicsit, vagy vigyelek vissza a szállodába?
-Sétálhatunk.
Elfolytom vigyoromat, hogy milyen hamar vágta rá. Fáradt, mégis szeretne még velem lenni. De lehet csak többet látok bele, ki tudja. Mindenesetre, akkor is jólesik.

Még vagy, egy órát sétálgattunk, meséltem neki, hogyan indult be a karrierem, és hogy szeretem is azt, amit csinálok. Meséltem neki, néhány vicces sztorit, például, mikor az egyik páciensemen reflex vizsgálatot végeztem, és elég hülyén helyezkedtem, így mikor a térdére rákoppintottam, fellendült a lába, és persze az ágyékomat találta el. Fél óráig olyan hangom volt, mintha héliumos lufiból szipkáztam volna. Ashlyn lefordult a székéből, annyira röhögött rajtam, a sráccal együtt, aki aztán nem győzött elnézést kérni.
Axel is elképzelte a szituációt és a hasát fogta a nevetéstől.
Jó volt őt így látni. És nagyon jó volt, hogy a közöttünk lévő feszültség egy időre megszűnt.
Persze ez nem tartott sokáig. Visszaértünk az Amanhoz, és mind a ketten húzzuk az időt, hogy ne kelljen elköszönni, merthogy fingom sincs hogyan tegyem. És valószínű neki sincs. Kínosan vigyorgunk, mint a bolondok, de ez már olyan szinten röhejes, hogy nem bírom ki anélkül, hogy tényleg el ne röhögjem magam. Nyilván ez a tökfilkó meg azon nevet, ahogy én nevetek.
Istenem, de gáz.
-Na jó, azt hiszem ideje mennem.
Axel félre billentett fejjel néz rám.
-Ezt megismételhetnénk. Meglepően jóléreztem magam.
-Kösz.
Húzom el a számat játékosan.
-Én is jól éreztem magam.
-Hát akkor... jó éjszakát!
Felém nyújtja kezét.
Na ne! Ez most komoly?
Megfogom és hirtelen magamhoz rántom. Meglepettségében nyekken egyet, de nem foglalkozom vele. Fél kézzel átölelem, és a fülébe morgok.
-Ha jól emlékszem, már pedig biztosan, amióta ismerjük egymást, egyszer sem fogtunk kezet. Vagy pacsival, vagy féloldalas öleléssel köszöntünk, vagy búcsúztunk. Ezen nem fogsz változtatni!
Lassan elengedi magát, és óvatosan visszaölel. Szerintem jelen pillanatban mindkettőnknél kiakadna a pulzus számláló. Így állunk még egy röpke pillanatig, rámarkol a pólómra, aztán visszahúzódik. Arca kipirosodott, és kerüli a szemkontaktust. El akarja rejteni előlem az érzéseit.
Állát megfogom, és magam felé fordítom arcát.
-Jó éjt Axel! Majd írj, hogy mikor szeretnél újra találkozni, és jövök.
Bólint egyet.
-Jó éjt Tristan!

Levakarhatatlan vigyorral a képemen sétálok a lakásomhoz, de amint az ajtóhoz érek, lehervad.
Értetlenül meredek előre.
-Ez meg mi a bánat?
Aznap, mikor találkoztunk az Absinthba, ketten Axellel, valaki lefotózott minket, és most kidekorálta vele az ajtómat. Már magában ez is elég lenne, hogy hátrahőköljek, de a képen bevagyok karikázva, majd egy X-el át is húzták.
Azonnal eszembe jutott a horpadt képű. Semmi sem bizonyítja, hogy ő járt volna itt, még csak nem is ismerem, de valami nagyon azt súgja, hogy köze lehet a dologhoz.
Bassza meg!