Axel

Az elmúlt egy hét, mondhatni olyan volt számomra, mintha hullámvasútra ültem volna fel.
Lelkileg kicsit megcibált, hogy néhány órát kettesben töltöttem Tristannal. Felszakította a már varasodott sebeket, mégis jóléreztem magam vele. Hiányzott. Nincs kifejezés mennyire, és erre csak akkor döbbentem rá igazán, mikor ott volt mellettem. De óckodom is újabb esélyt adni, hogy kialakítsuk, vagy újraépítsük a barátságunkat. Bármennyire is szeretnék, nem tudok benne már teljesen megbízni. Mindezek mellett ott van Rosie, akivel eddig csak telefonon tudtam tartani a kapcsolatot. Hiányzik az édes illata, a puha bőre, hiányzik ő maga. Hétvégén viszont már testközelből érezhetem mindezt, ugyanis végre eljön New Yorkba. Már eltervezte, hogy mindenféleképpen ellátogat a modern művészeti múzeumba, órákig tartó piknikdélutánt akar a Central parkba, lovaskocsikázni, és még vagy hatvan féle programot, mégpedig úgy, hogy ezeken természetesen nekem is részt kell vennem. A bökkenő, hogy semmi másra nem vágyom, csak hogy beragadjunk a látogatására lefoglalt szobába. És a pláne, hogy Tristan meghívott minket, pontosabban a csapat jó néhány tagját, hogy menjünk velük az Absinthba. Megint.
Közöltem vele, hogy én már foglalt vagyok a hétvégére, de ragaszkodott hozzá, hogy Rosie-val együtt menjünk, mert kíváncsi rá, és meg akarja ismerni.
Szinte mindennap kaptam üzeneteket tőle, volt hogy fel is hívott.
Hangosan ki nem mondanám, de rohadtul feldobta a napjaimat.
Többnyire semmi lényeges nem hangzott el, a semmiről is képes volt beszélni, vagy régi emlékeket elevenített fel, amikre egyszavas válaszokat adtam.
Emlékszem-e, mikor középsuliban, osztálykiránduláson elloptuk a lányok cuccait míg ők zuhanyoztak.
A válaszom, persze.
Nehéz elfelejteni, hiszen a büntetésünk sem maradt el. Minden nap nekünk kellett felszolgálni az étkezéseknél, és este, mikor a fiúkra került sor, hogy letusoljanak, csak hidegvíz állt rendelkezésre, mivel elzárták a meleget. Nem csak az a néhány srác, köztük mi ketten, kapta a büntetést, hanem az összes. Ezért még plusszba tőlük is kaptunk.
De őszintén, szerintem nincs olyan középsulis osztály, ahol ne követték volna el ugyanezt. Mondhatni, hogy ez a kirándulás alatti csinytevéseknek az egyik első számú pontja. Hagyomány.
Mikor ellógtunk egy egész napot, hogy pizzázzunk és bowlingozzunk, ahol persze elég szépen leittuk magunkat. Hazaérve a szülőknek, akiket nyilván azonnal értesített az igazgató, azt mondtuk, hogy találtunk az utcán egy sebesült kutyust, nem hagyhattuk ott, ezért állatorvoshoz vittük.  Annyira elhúzódott, hogy már nem volt értelme vissza menni a suliba, ezért bánatunkban beugrottunk bowlingozni.
Erre is egy egyszerű igen volt a válaszom.
Sok hasonló üzenet van még a telefonomban, amikkel fogalmam sincs mi volt a célja, de kétségkívül megmosolyogtattak az emlékek.
Komolyan gondoltam, hogy nekem ezt át kell gondolnom, amit ő, a folyamatos bombázásokkal, csak megnehezít.
Viszont, olyan akár egy doppingszer. Mikor eljött az egyik edzésünkre, úgy hajtottam, mint akit felhúztak. Igyekeztem kizárni a tényt, hogy ott van, hogy figyel, hogy elemez, és ezt csak úgy tudtam, hogy az eddigi kétszáz százalék helyett, kétezer százalékon pörögtem. Egy csepp fáradságot sem éreztem, csak és kizárólag bosszúságot. Bosszús voltam, mert ahányszor véletlenül a szemem sarkából ránéztem, mindig valaki mást figyelt, és a füzetkéjébe írkált. Bosszús voltam, hogy edzés végén mindenkit sorra vett, elmondta, hogy ki az akinél lát bármiféle problémát, illetve akinél nem, az csak egy "semmi!" odaszólást kapott. Bosszús voltam, hogy ezek közé tartoztam én is, ami röhejes. Kaptam egy nagy semmit, és ezen kívül abszolút semmi mást. Még csak egy mosolyt sem. Újra idegen voltam. És ez bosszantott, amitől csak még bosszúsabb lettem.
Úgyhogy mindezek miatt, a hét végére lelkileg teljesen kimerültem.
Isaac néha észrevette, hogy vigyorgok a telefonomra és rosszallóan csóválta a fejét, folyamatosan nyomon követte merre járok, mit csinálok. Egyszerűen nem tudom hova tenni a viselkedését. Rosszabb, mint egy mániákus szerető. Elmondtam neki, hogy Rosiet is meghívta ma estére, és mindenféle más lehetőséget kitalált, ahova el tudunk menni, csak azért, hogy  ne az Absinth-ba kössünk ki.
Pontosan ezért várok a fotelben ülve, és a telefonomon böngészve Rosie-ra, míg készülődik.
Nagyon is tudom uralni a helyzetet. Nem kell engem félteni, mintha porcelánból lennék.
-Kész vagy már picim?
 

   Konkrétan húsz perce várok rá. Ha még további húsz percbe telik, mire előmászik, nagy az esély arra, hogy nem megyünk sehova, mert a szememet egy fogpiszkálóval sem lehet nyitvatartani.
-Mindjárt! Elég nehéz úgy készülődni, hogy az egész testem remeg, négy orgazmus után!
   Elvigyorodom, ahogy a fürdőt irányba veszem. Nem tehetek róla. Régen találkoztunk, és a szextingek nem a legkielégítőbbek. Be kellett pótolni a külön töltött időt.
-Szeretnél egy ötödiket is édesem?
   Az ajtókeretnek dőlve nézem ahogy a sminket viszi föl arcára.
Kibaszottul gyönyörű. Sima fekete  koktélruha van rajta, ami a hátán nem takar semmit, csak keresztbe, kasul, vékony pántok keresztezik egymást. Épphogy a combja közepéig leér. Még így is, hogy fel vett hozzá egy fekete magassarkút, amit elég veszélyesnek tűnő szegecsek díszítenek, fél fejjel magasabb vagyok nála. Haja laza konytba van kötve a tarkóján.
-Gyönyörű vagy Rosie!
   Elpirulva néz végig magán, aztán rajtam.
-Ha nem szenvedtem volna annyit a hajammal meg a sminkemmel, még el is fogadnám az ötödiket. Nagyon szexi vagy macsókám.
   Miért van az, hogy mi tíz perc alatt el tudunk készülni? Fel kapunk egy nadrágot és egy inget, a nők máris a melltartójukat dobálják felénk? És miért hiszik azt, hogy ennyire ki kell csípniük magukat, ahhoz, hogy elbűvölőek legyenek?

Nagynehezen eljutottunk a taxi-ig, majd a bárig. Sejtettem hogy valamivel később fogunk ideérni. Már sokan itt vannak, köztük az edzőnk is, Isaac is, Russelék is, Tristan és Ashlyn is, meg egy- két idegen, akiket nem ismerek. A fal mentén végig asztalok, kis falatkákkal megrakott tálcák sorakoznak rajta, a hangszórókból Katy Perry- Kiss me című dalának egyik remixes feldolgozása bömböl. Elég vicces lenne, ha a tele pasikkal lévő bárban Katy Perry szólna, így valószínű ez a néhány nő miatt lett választva, akik jelen vannak. Már ha itt is így működik a dolog, hogy választhatsz lejátszási listát.
-Nem mondtad, hogy egy welcome party lesz.
   Néz rám nagy szemekkel, de nem feszélyezi a helyzet. Mosolyogva néz körbe, és valakin megakad a szeme.
-Az ott Tristan? Akiről a lakásodban is van kirakva fénykép?
-Közös fényképek, és igen. Ő az.
    Csak olyanokat raktam ki, amin mind a négyen rajta vagyunk. A többit mélyen elsüllyesztettem a szekrény  aljára.
-Jó kis bulit rittyentett a doki, mi?
    Lep meg minket hátulról Smith.
-Szmiti! Hogy vagy?
-Szia tündérkém. Köszi, hogy kérdezed, tökéletesen megvagyok.
    Ezer wattos mosolyt villant Rosire, és rám se nézve, mutat egyik ujjával az irányomba.
-Remélem kellő képpen köszöntötted az uradat. Már három napja olyan, mint egy éhes medve. Csak morog és morog.
     Visszafolytva egy nevetést, tarkón vágom.
Rosie és Smith jó kapcsolatban vannak egymással. Mikor először látták őt az oldalamon, kiderült, hogy ismerik egymást régebbről. Smith barátnője, Valerie és Rosie, egy szakra jártak, és most barátnők.
-Nem morogtam. Mégis milyen buli ez?
   Megrántja a vállát, közben már a feje másfelé tekereg.
-Nem tudom, csak élvezzétek! Majd még dumálunk tündérke!
   És már bele is veszett a tömegbe.
-Gyere, menjünk köszönjünk.
    Nem igazán szeretnék beljebb merészkedni, ha fogalmazhatok így.  De Rosie a kezemnél fogva húz egyenesen Tristanék felé. Elég gáz, hogy ő vezet engem, amiből le lehet szűrni mennyire nincs kedvem ehhez, míg Rosie majd kicsattan az örömtől, így átveszem az irányítást.
Ultra szexi egy férfi, és ez abszolút nem segít abban, hogy távolságot tartsak.
A régi laza, sportos stílus mostanra átváltozott, komoly és elegánsá. Szerintem mióta itt vagyunk New Yorkban, nem láttam még sima egyszerű pólóban. Sötétkék szövetnadrág, világosbarna, márkás lakk cipő, és fehér ing. Mint mindig, a könyökéig feltűrve. Simára borotvált arcán látni a gödröcskéket, ahogyan vigyorogva beszélget Benettel. És az a hatalmas csomag, ami kidudorodik... na jó! Nem tudom, hogy zavarjon-e, hiszen Rosie is nőből van, nyilván megnézi azt, amit meg kell, vagy zavarban legyek, ahogy eszembe jut, mikor az előttem meredezett.
Jesszus!
A legjobb ha egyszerűen nem veszek tudomást róla.
Zsebre téve a keze, és a falnak támaszkodva, mintha megérezné a jelenlétem, egyenesen rám néz.
Lassan vezeti rajtam végig tekintetét. Mindenhol érzem, mintha simogatna. Frászt kapok ettől. Mikor újra a szemembe néz, félreérthetetlen tűz lobog benne, mire nyelnem kell egy hatalmasat.
Végre észreveszi a belém karoló Rosie-t, és féloldalasan elvigyorodik.
-Hűha! Azt nem mondtad, hogy  előben ennyire dögös. Mondjuk bármerre nézek, olyan mintha követelmény lenne, hogy a sportolók ennyire jól nézzenek ki.
    Ezen nevetnem kell. Lehajolva hozzá, hogy jobban halljon, a fülébe morgok.
-Talán aggódnom kéne?
-Talán...
Néz rám azokkal a huncut szemekkel. Tudom, hogy csak szórakozik, viszont az aggaszt, hogy nem igazán zavar a dolog.
Talán csak megbizol benne, te marha.
Szólal meg az angyalnak tűnő valami, a vállamon, de a kisördög megvétózza az állítását.
Vaaagy.. valaki más jobban érdekli, mint ez a csinibaba.
Ha tehetném, rájuk ordítanék, hogy fogják be, viszont tudom, hogy ezek mind a saját érzéseim és gondolataim belső háborúja.
-Sziasztok!
   Rekedtes, mély tenor. Mindig is a gyengém volt ez a hang. Sokszor megnyugtatott, és sokszor felkavart. Ez most sincs másképp.
-Szia! Bemutatom a barátnőmet Rosiet. Rosie, ő itt Tristan.
    Rosie a kezét nyújtja, és mintha egy mitológiai lény állna előtte, úgy néz fel rá.
-Szia, Tristan! Hallottam már rólad.
-Örülök, hogy végre megismerhetlek! Úgyszintén!
-Valóban? Remélem csak jókat!
    Vigyorogva beszélgetnek, és mit ne mondjak, elég furcsa érzéseket vált ki belőlem ez a szituáció. Az exem és a jelenlegi kapcsolatom.
Kínomban felnevetek magamban.
-Csakis jókat szépségem! Jól néztek ki együtt.
-Ti is jól mutattatok együtt a képeken. Isaacet már ismerem. Huntert még nem, de róla is sokat hallottam. Viszont arról nem mond senki semmit, hogy mi történt veletek.
   Tristan döbbenten néz rám, és mielőtt bármi olyat mondana, ami a barátságon kívül másra is utalhatna, Isaac bukkan fel becsatlakozva a beszélgetésbe. Ez egyre jobb lesz.
-Régen legjobb barátok voltak. Aztán mindenkit máshova szólított az élet!
-Wow. Ezt ki nem találtam volna.
   Szarkazmus egy csöppet sem hallható ki a hangjából. Dehogy!
Nem meséltem sokat arról, mi is történt. Arról meg abszolút nem tud, hogy együtt voltunk. Tudja, hogy biszex vagyok, de azt nem hogy a legjobb barátomba vagyok, illetve voltam szerelmes.
Mikor ilyesfajta irányba terelődött a beszélgetés, mindig rövidre zártam, és mivel van szíve, látta, hogy mennyire érzékeny téma ez nálam, sosem erősködött a valós történet miatt.
-Megsérültem egy balesetben. A hoki sajnos tiltott lett számomra, így itt kezdtem új lappal.
   Vágni lehet a hirtelen kialakult feszültséget, és ezt Rosie is érzi, ezért nem is firtatja tovább a témát.
-Nos, nagyon sajnálom. Pszichológus vagyok, és a pácienseim mind sportolók. Ilyen, és hasonló traumát átélt emberekkel foglalkozom, úgyhogy tudom min mehettél keresztül.
   Kicsi kezét, Tristan erős, erektől duzzadó karjára teszi, a mellkasom pedig összeszorul ettől.
-Tiszteletre méltó, hogy önként vállalkozol másoknak a segítésére.
   Bólint helyeslően Tristan.
-Te mivel foglalkozol?
    Enyhe megbántottság suhan át az arcán, ami nem kerüli el a figyelmem. Mégis mikor mondtam volna? Amíg ide nem jöttünk, én magam sem tudtam róla.
-Sportorvos vagyok. A klinikám, innen nem messze van.
     Klinikája?? Mármint az övé?
-Saját klinikád van?
    Kérdezi Rosie leesett állal, kifejezve ezzel az én döbbenetemet is.
-Ezt miért nem említetted?
    Fordul most felém szemrehányóan.
-Talán azért, mert én magam sem tudtam.
   Felelem nyersen, Isaac pedig úgy döntött, a ma este ő lesz a szóvivő.
-Bizony. Megvett egy régebbi épületet, és szép lassan megalapította a saját  magánklinikáját. Azok után, amiken keresztül ment, úgy döntött, hogy ő maga szeretne segíteni a sportolóknak is. De nem csak velük foglalkozik. Van például egy tizenkét éves kisfiú, akinek súlyos gerincferdülése van, viszont az édesanyja nem engedheti meg magának egyedüli szülőként a drága fizikoterápiát, és a még további szükséges foglalkozásokat. Tristan fülébe jutott a kisfiú híre, hiszen rengeteg orvost ismer, és elvállalta a kezelését. Teljesen ingyen! Még nem mondtam, de kurva büszke vagyok rád!
   Sokkolva pislogok kettejük között, míg Tristan dühösen néz Isaacre.
Fájdalom hasít belém, hogy én ezekről semmit nem tudtam. Irigység, hogy a többiek képben voltak azzal, merre haladt Tristan élete.
-Mégis honnan a faszból tudsz erről Isaac?
   Sziszegi a fogai közt, mire Isaac csak megemeli egyik vállát és egy nagyot kortyol a söréből.
-Az emberek beszélnek.
-Ez igazán gyönyörű gesztus. Nem tudok mást mondani, mint gyönyörű.
   Rosienak könnyek csillognak a szemében, és én is büszke vagyok. Büszke annak ellenére, hogy milyen fájdalom kavarog bennem, és hogy ezeknek nem lehettem a részese, nem támogadhattam. Büszke, hogy ahelyett, hogy magába zuhant volna, kezébe vette az életet, és úgy döntött másoknak segít. Büszke, hogy ennyire önzetlen és nem fordul el egy kisgyermektől, akinek szüksége van rá. Büszke, hogy a seggfej énje mögött, amit kifelé mutat, egy hatalmas szívű ember lakozik. Büszke, hogy egyszer ez az ember az enyém lehetett.
Folytogatnak az érzelmek, ezért úgy döntök keresek magamnak valami innivalót. Úgyis csak állok itt, mint valami nagy rakás szerencsétlenség.
-Megyek kerítek valami piát, kérsz valamit Rosie?
-Azt hiszem, egy pohár pezsgővel tisztelgek a doktor úr előtt.
-Várj, segítek, hogy a hölgyek a legjobbat kapják.
Néz gunyorosan Isaacre, mire ő csak felmutattja a középső ujját.
Csendben sasszézunk át a többieken, aztán hirtelen kifakad.
-Az agyamra megy a tudálékoskodásával. Bírom őt, a barátom, de néha kiidegel.
-Miért lettél ettől ilyen ingerült? Nem hiszem, hogy szégyelni való lenne.
-Nem az. Viszont erről csak Ashlyn tud, meg még néhányan a klinikáról. Mivel teljesen ingyen csinálom, tehát még csak nem is társadalom biztosítás alapon megy. Aki valóban rászorul, természetesen segítek. De vannak olyan emberek, akiknek a fülébe jutna, elvárnák, hogy a szolgáltatásokért, vizsgálatokért ne kelljen fizetniük, holott tele vannak pénzzel. Ha híre menne, egy idő után mindenki elvárná. Sokan nem tudnak különbséget tenni a valóban komoly, és a felszínes problémák között.
-Ez borzasztó, hogy így állnak hozzá az emberek. De miért gond, hogy Isaac tudja?
     Ráncolom értetlenül a szemöldököm.
-Valahonnan megtudta. Ez jelentheti azt is, hogy valóban beszélnek az emberek, de nála sosem lehet tudni. Nem is azzal van a gond, hogy tudja, hanem inkább, hogy honnan?!
  Áramlik belőle az aggodalom és az ingerültség. Szeretném megnyugtatni, bár tudom, hogy most az én szavam édes kevés.
-Rosie biztos nem mond senkinek, semmit. Efelől nem kell aggódj.
    Megfeszült vállát most leereszti, és szemei visszakalandoznak a barátnőm felé.
-Gyönyörű nő! És intelligens. Illik hozzád. 
-Igen. Valóban gyönyörű. Mire fel ez a party? Azt hittem... nem tudom mit hittem, de azt nem, hogy majd ez vár minket. Tiéd a hely?
-Nem az enyém, csak kibéreltem ma estére. Tudod, elég bunkó voltam Mr. Davissel, és ezzel a kis bulival szerettem volna egy kicsit engesztelni. Hiszen ha ő nem keres meg, nem találkozom veled.
    Várom a kacsintást, az ismerős vigyort, valami perverz utalást, de semmi ilyesmi nem történik. Komolyan néz rám, mire a szívem a torkomba ugrik.
-Lehet jobb lett volna, nem? Ha nem találkozunk.
-Inkabb úgy fogalmaznék, hogy jobb lett volna, ha kevésbé fájdalmas.
-Figyelj. Esetleg tudnánk...
-Persze.
     Erőtlenül felnevetek. Ennyit arról, hogy át kell gondoljam a dolgokat.
-Azt se tudod mit akartam kérdezni.
-Ismerlek. Látom hogy küzdesz az érzéseiddel. Nincs ezzel semmi gond. Idő kell, ezt világossá tetted. De ha te szeretnél találkozni, benne vagyok. Ha még több kérdésed van, válaszolok. Ha csak csöndben akarsz ülni valahol órákat, akkor csöndben ülünk valahol órákat. Mondtam! Bármit megteszek Axel!
    Nagyokat pislogva nézek rá, és elszántság mellett, ott bujkál a már  korábban látott vágy is. Ezért nem jó ötlet ez. A szívemen a jég mégis, mintha egy kicsit olvadozni kezdett volna.
-Rendben. Hétfőn kezdődik újra minden. Minden nap edzés, de amint látom, hogyan alakul a hetünk, írok.
-Várni fogom!
     Végszóra megérkezik Rosie is.
-Már kezdtem azt hinni, hogy szomjanhalásra ítéltettem.
   Átnyul kettőnk között, és elvesz egy pohár pezsgőt, majd a magasba emeli.
-Koccintsatok velem. Mi a vezeték neved?
   Néz érdeklődve Tristanra.
-Moore.
-Moore.
   Vágjuk rá egyszerre.
-Nos, emelem poharam hogy Amerika magáénak tudhatja az egyik legnagyobb lelkű orvost.
-Csak sportorvos!
    Javítja ki Tristan, és látszik, enyhén zavarban is van, elvégre Rosie olyan hangerővel mondta, hogy a körülöttünk lévők is már felénk fordultak.
-A város legjobb dokijára!
   Emelei szintén magasba Hudson a poharát, ezt követve pedig a többiek is.
-Dr. Tristan Moore-ra!
   Kacsintok rá, és vigyorogva kortyolok én is a pezsgőmből.
~~~~

Rosie egy egészen kicsit becsiccsentett. A taxiban, vissza a szálloda felé, azon imádkoztam, hogy ne rókázza szét a hatsóülést.
Nyakamba kapaszkodik, míg én a szobánk felé igyekszem, vele a karjaimban.
-Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó fej Tristan.
    Szavai alig kivehetőek, nyelve megbotlik beszéd közben, és a csuklása sem segít, de nagyon koncentrálok, hogy megértsem.
-Vannak jó pillanatai.
   Kártyámat lehúzom, és az ágyra fektetve kezdem levetkőztetni. Végtagjait körém fonja, akár egy polip, és puszikkal hinti végig a nyakamat. Hiába a barátnőm, akkor is van bennem annyi tartás, hogy ilyen állapotban nem kezdek ki vele.
-Rosie, nem vagy józan. Így nem.
    Nehezen, de kiszabadulok. Öntök neki egy pohár vizet, amit egyből meg is iszik.
-Mindjárt jövök. Hozok fájdalomcsillapítót.
-Axel!
Hangja már józanabbul cseng.
Visszafordulva várom a folytatást.
-Mi történt veletek?
-Már elmondta röviden.
-Igen, de én a hosszú verziót szeretném hallani. Annyira érezhető még mindig az a kapocs köztetek, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni mi történhetett, ami szétválasztott titeket.
-Egyenlőre még én magam sem látom tisztán. Majd egyszer elmesélem az elejétől a végéig, rendben?
-Megígéred?
    Néz rám könyörgően.
-Igen.