Tristan

-Tristan! Egy bizonyos William Davis keres a hármas vonalon.
   Néz rám az asszisztensem, aki egyben a nővér is. Egyedül ő, és Adam, az ortopéd orvos, tegeznek engem a klinikán.
Ők ketten azok, akiket nem tudtam megijeszteni a seggfejségemmel. Teljesen hidegen hagyta őket, és ugyanúgy szívták a véremet, így ők lettek azok, akiket, habár nem annyira közeli, de barátimnak mondhatok.
-Azon a vonalon még mindig csak időpontot lehet egyeztetni. Ha velem akarnak beszélni, te átirányítod az egyes vonalra, ami közvetlen mellettem fog csöngeni.
   Mutatok az asztalomon lévő telefonra, anélkül, hogy egy pillanatra is felemelném a szemem a papírokról. Már több mint egy éve nekem dolgozik. Nagyon jól tudja mikor mit kell csinálni, remekül végzi a munkáját, sőt sokszor még engem is helyettesít, mégis rengetegszer fáraszt ilyen amatőr hülyeségekkel. Már ismer annyira, hogy tudja, ragaszkodom a kialakított rendszerhez. Nem véletlenül vannak, úgyhogy gyanítom direkt csinálja. Egyébként nem értem miért éri be egy nővéri pozícióval, mikor orvosként is helyt tudna állni.
-Egy pillanat türelmét kérem! Máris átirányítom a doktor úrhoz.
  Csilingeli a telefonba Ashlyn, és néhány pillanat múlva már jelez is a készülék.
-Itt Dr.Moore. Hallgatom!
-Jó napot, doktor úr! Én a Pa...
-Nem érdekel, hogy kicsoda maga! Térjen a lényegre.
   Rengeteg biztosító társaság zaklat minket az ajánlataikkal, és rohadt erőszakosak. Az elején még végig hallgattam őket, de végül meguntam, mire elregéli, hogy kik ők, stb. Vagy a fontos részt mondja, vagy semmit se mondjon, nincs időm órákig tartó meséket hallgatni, és ez egy szokássá vált. Ha valaki, aki nem azért telefonál, hogy a végtagjairól beszéljen velem, vagy tanácsot kérjen tőlem, sajnos ezzel a roppant bunkó verziómmal szembesül.
-De pont..
-Nézze, rengeteg teendőm van, és nemsokára egy páciensemet kell fogadjam, úgyhogy, ha nem tér rögtön a tárgyra, további szép napot kívánok!
-Rendben!
    Felel ingerülten. Nyilván nem tetszett neki, hogy félbe szakítottam.
-Szeretném felkérni a Super bowl idejére, mint a csapat orvosát. Természetesen nem ingyen.
-Ez hízelgő, de nekem betegeim vannak, akikkel foglalkoznom kell. Nem dobhatom őket félre a bowl miatt.
   Összehúzott szemöldökkel tanulmányozom a monitoromat. Akkor csak négy sportolóm van beírva, de ez még jócskán változhat.
-Nem is végig kérem. Csak akkor, mikor az én csapatom lesz éppen pályán. Szeretném ha biztos kezekben lennének a játékosaim, és én úgy tudom, hogy ebben a városban maga a legjobb.
   Ez így van. Rengeteget tanultam, miután ide költöztem. Amint megszereztem a diplomámat, tudtam, hogy a szakmámban fogok elhelyezkedni. Nem akartam mással foglalkozni. Így tovább képeztem magam. Látástól mikulásig tanultam, gyakorlatokra jártam. A rehabilitációs központban, ahova gyógytornára kellet járjak, sokat beszélgettem a tornászommal. Ő segített bejuttatni különböző tanfolyamokra, amiket szintén számos gyakorlat követett. Útközben eldöntöttem, hogy a saját magam ura akarok lenni, és saját központot akarok. Mikor beavattam a családomat a terveimbe, teljes vállszélességgel támogattak, és ugyan az elején nem akartam tőlük anyagi támogatást elfogadni, tudtam, hogy nincs más lehetőségem, ha nem akarom magam az életem végéig fizetendő hitelekbe verni. Kis lépésben indultam el, először csak egy egyszerű magán rendelőt nyitottam, és a vártnál sokkal, de sokkal jövedelmezőbbre sikerült az első félév, így elkezdtem terjeszkedni. Több évre számítottam, hogy rendesen beinduljon a karrierem, a hírem terjedjen, és hogy beszerezzem a gyógyuláshoz szükséges gépeket, eszközöket, de kettőt- hármat pislogtam, és azon kaptam magam, hogy a kisebb klinikám jogi papírjait intézzük. Álmomban nem mertem volna gondolni, hogy ilyen hamar, ilyen sokra vihetem. Főleg itt New Yorkban, ahol az egyetem után, hacsak nem vagy milliárdos családból származó, és nincs előre kijárt utad, egy családi vállalkozás, ahova egyből tovább mehetsz, nagyobb az esély hogy egy lyukba kerülsz és éhbérért robotolsz, vagy hajléktalan leszel. Ha nem vagy elég talpra esett, elkötelezett, ambiciózus ember, New York elevenen felfal. Jobban belegondolva olyan, mintha valaki a háttérből mozgatta volna a szálakat, hogy segítsen befutni, mint sportorvos.
Az egyik sportegyesület ugyan adományozott nekünk egy nagyobb összeget, amit be is fektettünk, hogy minél minőségibb szolgáltatást tudjunk nyújtani, de ez még mindig nem magyarázza meg a gyors sikert.
Amikor ez eszembe jut, gyorsan el hesegetem a gondolatot. Elvégre nem ismerek senki olyat, eki erre képes lenne.
-Pontosan ezért vagyok elfoglalt.
   Hangom kimért, de úgy hallom nincs semmi ami eltántoríthatná.
-Tisztában vagyok vele. Nem lenne szükségem három óránál tovább magára, és csak azokon a napokon, mikor mi játszunk. Adja meg az e-mail címét, és átküldöm magának mely napokról lenne szó, mettől meddig. Természetesen az összeget is beleírom, aminek a felét már előlegként átutalnám magának.
Gondolja át!
   Mintha a pénzért csinálnám, amit csinálok. Persze sokat számít a kereset, de engem nem ez motivál, hanem hogy segíteni tudjak azoknak, akik hasonlóképpen jártak mint én. Akiknek le kellett mondaniuk az álmaikról, vagy éppen pont abban segíthessek, hogy ne kelljen lemondaniuk róla.
Ashlyn feláll az asztalától, arca már piroslik a méregtől. Hallotta ő is végig a beszélgetést, mert ki van hangosítva a telefon, és nem csípi mikor paraszt vagyok olyanokkal, akik hozzánk akarnak fordulni segítségért.
Megnyomja a kijelzőn a némítást és szikrázó szemekkel esik nekem.
-Azért mert nem sült el jól a tegnap esti numerád, ne máson vezesd le a feszültséget. Húzd ki a fejedet a seggedből Tristan! Tudod jól, hogy csak kérned kell és fogadom helyetted az pácienseket. Gondolj bele. Ha esetleg valaki lesérül, egyből tudod kezelni, ahelyett, hogy végig szenvedjen, míg a mentős bejut vele valamelyik kórházba. Egy szívsebész a szószoros értelmében életeket ment. Te ennél többet is teszel. Álmokat is mentesz. Mit ér az élet álmok nélkül?
Hangja épp oly feldúlt, mint ahogyan kívülről kinéz. Ezért lenne nagyon jó orvosnak, és ezért merem átadni néha a helyem. Mert szívét, lelkét beleadja, nem a magas fizetését nézi, lelkiismeretes, és nem számolja a perceket, mikor mehet haza.
   Hosszan a szemébe nézek, és elgondolkodom azon, amit mondott. Ezzel nem az életekért küzdő hősöket szólta le, hanem engem próbál motiválni. Meg kell mondjam hatásos volt.
Hosszú sóhaj kíséretében engedem ki a levegőt, majd a kezembe veszem a telefont.
-Rendben Mr.Davis. A nővér elküldi önnek az e-mail címem. Küldje a beosztást, elfogadom a kérését.
-Nagyszerű. Örülnék, ha vállalná a kötelező szűrővizsgálatot is.
-Ehhez szintén a nővérrel kell beszélnie. Majd Ms.White ad időpontot. A további viszonthallásra.
-Viszhall Mr.Moore!
   Ez mind szép és jó, de így el kell menjek majd a stadionba felmérni a helyet. Mi az ami adva van, és mi az amit magammal kell vinnem.
Ilyen eseményeken több mentőautó is kint van, lesben állnak, ha bármi történik  máris ott teremnek. Nem értem miért kellek külön én is, viszont nem tagadhatom, hogy mennyire jól esik.
Felírom a jegyzeteim közé, hogy majd valamikor be kell iktassak egy telefonhívást, meg a látogatást, és közben egy apró kéz jelenik meg a látóteremben.
-Jövőhéten hosszú heted lesz. Most csütörtökre és péntekre is be írtam néhány focistát. Nekik már kinyomtattam a kartonjaikat.
-E-mail címet megadtad?
-Igen, de a klinikáét, nem a tiédet.
-Ügyes kislány!
   Vigyorgok rá, miközben tetőtöl talpig végig mérem.
-Ezért dolgozom veled.
-Is. Meg azért, mert jól nézel ki!
     A levegőbe küldök neki egy csókot, mire elfintorodik.
-Ne áltasd magad. Tudod, hogy csak a csajoknak teszem szét a lábam.
     Ujjával végig símít az arcomon és rám kacsint, mire felkuncogok.
Amilyen szerénynek tűnik, belül olyan mocskos. Az életstílusa egy az egyben Tristan Moore, női kiadásban.
Újra megcsörren asztalán a telefon, és fenék riszálva sétál oda. Még rá is játszik kicsit.
-Rendben, köszönöm Amy!
Megérkezett az ínszalagszakadásos futónk.
-Kezdjünk bele!
~~~~

Késik!
Már a második Jackemet kortyolgatom, és a csaj még mindig nincs itt. A Moonshine egy bár a sok közül, ahol ételeket is szolgálnak fel. Érzem a konyhából kiáradó steak illatát, és csak a csodával egyenlő, hogy nem fordulok le a székről éhségemben. Már azon gondolkodom, hogy lelépek, mikor lepottyan valaki a székre mellettem .
-Bocsi a késésért. Dugóba kerültem.
   Rebesgeti a szemplilláit a ma esti szexpartnerem. Haja szorosan copfba fogva, testhez simuló ,kék koktélruhája kiemeli kerek idomait, hozzá illő sötét kék magassarkú csillog a lábán.
-Már épp indulni készültem.
   Vallom be őszintén. Éhes vagyok, fáradt vagyok, úgyhogy nincs sok kedvem tovább iszogatni és bájcsevegni.
-Bocsi. Mehetünk, ha gondolod.
    Szó nélkül lecsapom a pultra a whiskey árát, plussz egy kis borravalót és már terelem is a kijárat felé.
    Negyed óra múlva már a lakásomon vagyunk. Meg sem várom, hogy lerúgja magáról a magassarkút, egyből a falnak nyomom arccal előre.
Végig simítok a hátán, aztán a seggén, majd ujjaimat a lába közé csúsztatom. Félre húzom a vékony anyagot, és érzem hogy mennyire nedves, pedig még szinte semmit nem csináltam. Egy ujjamat becsúztatom forró hüvelyébe, mire érzékien felnyög. Másik kezemmel előre nyúlok, hogy a peckesen álló bimbóit morzsolhassam, közben szorgalmasan ujjazom. Egyre jobban körül zár, érzem, hogy már nem sok van hátra az orgazmusig, mikor pihegve megszólal.
-Várj. Kérlek lassíts.
    Kelletlenül, de elengedem, és  kipirult orcával fordul felém. 
-Mi a gond?
-Vigyél a hálóba.
-Nekem jó itt is!
   Hangom szigorú. Nem viszek senkit a hálóba. Az esetek többségében én megyek a nőkhöz, vagy ritkán férfiakhoz, de azt egy kezemen megtudom számolni, hányszor fordult elő.
Magamhoz csak akkor hozok fel bárkit, ha már nagyon nincs kedvem ingázni, és fáradt vagyok, mint most. Viszont kizárólag, csak a kanapéig jutunk el.
-Pedig hoztam játékszert, ahhoz pedig ágy kell.
    Néz rám pajkosan, én meg kíváncsian viszonzom pillantását.
-Miféle játékszert?
     Megnyalom az ajkam és a nyakát kezdem csókolgatni, de eltol magától.
Most szórakozik velem?
A táskájához lép, és elővesz, egy..... korbácsot? Meg egy fekete, vastag bőrszíjat.
Mi a fasz?
Fülig erő vigyorral fordul felém.
-Nálam nem játszik a BDSM csillagom.
-Kár, pedig szívesen eljátszottam volna veled.
   Biggyeszti le a száját, és pakol vissza a táskájába.
-Vagy az én szabályaim szerint játszol, vagy elég közel vagy az ajtóhoz, hogy kitalálj rajta.
-Azta!
     Kerekednek el a szemei.
-Azért nem kell ekkora seggnek lenni. Akkor jó éjszakát.
   Becsapja, hát persze hogy becsapja maga után az ajtót. Remek. Már másodjára lőttek a kufircnak a héten. Fáradtan túrok bele a hajamba, aztán úgy döntök, hogy rendelek egy kis olasz kaját. Igyekszem odafigyelni arra, hogy mit eszem, de jelenleg se erőm, se kedvem főzni, vagy újra kimozdulni.
~~~~

-Megjött a passzív lábmozgató.
Elvileg újat küldtek, mert a másikat már nem tudták megcsinálni.
- Írd alá az átvételt, és szólj nekik, hogy vigyék hátra a raktárba. Pecsétet ne felejtsd el!
-Talán egy kérlek elhagyhatná a parancsolgatós szádat.
   Miért kell mindig visszabeszélnie?
-Ashlyn! Kérlek... húzzál kifelé és tedd, amit mondtam! Nekem még meg kell írnom ezt az e-mailt a könyvelőnek.
-Azt már egy héttel ezelőtt meg kellett volna írnod.
-Na ne mond okoska!
   Az ajtóra mutatok és ő válaszul a középső ujját mutatja fel nekem. Milyen elegáns.
Igyekszem magam utolérni, a számlákat elküldeni, a bérszámfejtést elkérni, a betegszabadságot elküldeni, keresni egy helyettest, ugyanis aki a kardiológián helyettesített eddig, nincs a városban. A telefon megállás nélkül csörög, hat dopping tesztem van mára, és még alig múlt dél. Az ebéd az ablakban újfent. Úgyhogy csodás napnak ígérkezik.
Szeretem a munkám, ha kell még éjszaka is bent maradok, de ha éhes vagyok, idegesítő és morgósabb vagyok az átlagomnál. Főleg ha hozzá tesszük, hogy mostanában a szexuális életem is a lejtőn lefelé gurul.
Negyedóra múlva, Ashlyn ront be az ajtón, és a székre veti magát puffogva. Kérdőn nézek rá, mire a magasba lendíti a kezeit.
-Ti férfiak olyan arrogáns pöcsök vagytok!
    Ha tippelnem kéne, kikezdtek vele.
-Holnap megyünk?
-Persze.
   Minden pénteken elmegyünk a  The Absinth-ba, kajálunk, iszunk, vadászunk, lazítunk. Mikor kinek, mihhez van kedve. Szoktunk lenni páran innen, de a többség kerüli a mi asztalunkat, mert tartanak tőlem. Ashlynnek megint a fülén van a telefon, én pedig folytatom a keresést.
-Megjöttek a szexi focisták! Amy azt mondta igazi szexistenek.
-Uhum.
   Az összes lehetőséget igyekszem leírni, akiket felkereshetek, felírom a kórházak címét, elérhetőségét, hogy referenciát tudjak kérni. Hirtelen végig fut rajtam a hideg, karomon a libabőrtől, sorban állnak föl a szőrszálak, és ismerős illat csapja meg az orromat. Mentol és szantálfa. Megdermedek a székemben, gyomrom összeugrik, és alig kapok levegőt. Olyan lassan, amennyire csak lehetséges, fel nézek a papírról, és köpni nyelni nem tudok.
Túlságosan ismerős, túlságosan fájdalmas.
-Axel?!
    Suttogom, mintha szellemet látnék.
Mind a ketten meghökkenve meredünk a másikra, és ez a néhány pillanat, egy örökkévalóságnak tűnik.
Ashlyn megköszörüli torkát, majd igyekszik véget vetni a feszült csendnek.
-Mr.Worth! Kérem foglaljon helyet.
Először néhány kérdést még fel tesz önnek a doktor úr, utána következnek a vizsgálatok.
   Mondja el helyettem, mire számíthat. Axel elszörnyedve néz először Ashlynre, aztán körbe a helységen, mint aki épp azon gondolkodik, hogyan úszhatná ezt meg.
Arca sápadt, mint aki mindjárt elájul. A borosta már ütközik ki bronz színű bőrén, haja szokásosan keszekusza, akárcsak régen. Konyak színű szeme a mellkasomban rég nem érzett bizsergést kelt. Sima fehér pólója ráolvad izmos testére. Jóval izmosabb, mint amikor utoljára láttam.
Amy nem tévedett.
Egy szexisten áll előttem.
Várjunk csak... akkor ez azt jelenti, hogy a Pats vezetőedzőjének felkérésére mondtam igent.
Hát ez kibaszottul fantasztikus!
Kótyagosan állok fel, és sétálok ki a biztos távolságot adó asztalom mögül.
Újra Ashlyn veszi át a szót helyettem, látva, hogy jelenleg azt se tudom, mit kéne csináljak. Biztosan új neki, és fogadni merek a kocsimban, hogy ezt nem fogom megúszni mindenféle keresztkérdések nélkül.
-Nos. Volt a családjában ötven év alatti életkorban hirtelen halál?
   Ééés máris telibe talál az első kérdés.
-Igen.
    Rekedt hangja a mellkasomban rezonál, végig árad egész testemen.
Istenem ez a hang!
Ashlyn együttérzően pillant fel rá.
-Azt látom, hogy már kezelték kórházban, és altatót is szed.
-Már nem. Régebben szükségesnek vélték az orvosok, és az edzőm is, mert alvási nehézségekkel küzdöttem. Nem voltam kipihent, és közel jártam hozzá, hogy egyszer csak összeessek.
   Olyan nehezen préseli ki magából a szavakat, mintha épp azt vallaná be, hogy megölt egy ártatlan kölyök kutyát. A szívem összeszorul, ahogy látom magam előtt, hogy valahol egyszer csak összeesik, az emberek pedig mennek tovább, mintha semmi különös nem történt volna. Csak reménykedem, hogy nem miattam került ilyen állapotba.
-Allergiás valamire?
-Ezt nem papír formában kellett volna kitöltenem?
    Förmed rá a nővérre.
-De igen, de már lekértem a kartonját, viszont egy két dolog kimaradt.
-Hagyja Ashlyn!
   Találom meg végre a hangomat, Axel pedig felém kapja fejét.
Arca feszült, de mást nem igen tudok leolvasni róla.
-Majd elküldi e-mailben, ami kimaradt. Kezdjünk neki a gyakorlati részének.
    Elé gurulok a görgős székemen, kezére húzom a vérnyomásmérő mandzsettát, és csak a gépre fókuszálok.
Hangos búgással pumpálja fel magát, majd mikor megvan az érték, sziszegve enged a szorításon.
-123/ 80 Hgmm. Normál.
   Kezemet a csuklójára helyezem, hogy kitapintsam a verőeret. Érintésemre libabőrös lesz a karja.
Még mindig hatással vagyok rá.
Próbálom kizárni, hogy ki is ül előttem. Rohadt gyorsan ver a szíve. Mielőtt elhúznám a kezem, nem bírom megállni, hogy hüvelykujjammal ne rajzoljak kis köröket a bőrére.
-Elég magas a pulzusod. Sa.
    Javítom ki gyorsan, mire ő felhorkan és elhúzza a kezét.
Lediktálom Ashlynnek a számot, aztán megkérem Axelt, hogy húzza fel a pólóját. Sztetoszkópot a fülembe akasztom, és ahogy felpillantok felhördülök, amit köhögéssel igyekszem álcázni.
A farkam egyből életre kel a látványra, és megrándul a nadrágomban.
Nyugszik, fekszik. Ez nem az a helyzet.
Dudorodó mellizmok, talán még több kockája van mint anno, a ferdehasi izmok is gyönyörű szépen kirajzolódnak testén.
Egyszerűen lenyűgöző. Csak álltam és bámultam sztetoszkóppal a kezemben. Azt hiszem, ha hátat fordít, csukott szemmel kell hallgassam a légzését.
-Doktor úr?
   Rángat vissza Ashlyn a földre, a szája körül mosoly bujkál.
Tuti nem úszom meg.
~~~~

Alig vártam, hogy vége legyen a napnak.  Nagynehezen végig mentünk a rutin részeken, reflex vizsgálat, egyensúly érzék, szem vizsgálat stb...
Csak azután tudtam fellélegezni, mikor elküldtem EKG-ra és laborra.
Szinte semmilyen érzelem nem látszódott rajta. Vagy nagyon ügyesen elrejtette.
Alig szólalt meg, csak ha nagyon muszály volt, de még akkor is úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna neki a beszéd.
Ashlyn persze egyből nekem esett, de leallíottam, csak annyit árultam el, hogy régebbről ismerem. Persze megígértette velem, hogy mesélek majd neki.
  Leroskadtam a napplimban heverő kanapéra és meredten bámultam a tv sötét képernyőjét. Ami olyan sötét volt, mint az emlékekkel feltoluló fájdalom, ami előtört a gondosan leláncolt, hét lakattal, mélyen elzárt helyéről.
Olyan sötét, mint ami a szívemet újra célpontnak vette, és megfenyegette. Hogy hiába menekülök, elkap és porig zúzza mindenemet, majd nevetve áttapos rajtam.
Nem akartam újra látni őt, nem akartam újra érezni. Nem akartam újra sovárogni.
De érzek, és sóvárgok.
Az én hibám. Át kellett volna néznem a neveket, a kartonokat. Nem kellett volna elfogadnom a felkérést.
Felelőtlen voltam, amit már hosszú ideje nem engedtem meg magamnak. Szabályokat állítottam fel, és szigorúan be is tartottam őket...egészen idáig.
És most bűnhődni fogok.
Istenem, de még hogy!