Tristan

Rengeteg időm volt gondolkodni.
Sajnos. Az edző távozása után, beszélni szerettem volna Brien doktorral, aki megerősítette, hogy a hoki innentől kezdve kizárva. Versenyszerűen biztosan.
A bokatörés után három, négy hónap ugye mindenféleképpen kell, hogy helyrejöjjön, aztán szintén hónapokig tartó rehabilitációs kezelés, gyógytorna. Ha csak mondjuk sipcsont törésről lenne szó, a teljes felépülés után vissza tudnék állni a sportomba. Akkor is csak hónapok múlva, de vissza tudnék. Viszont egy boka már nem lesz olyan erős, ellenálló, mint előtte. A hokiban pedig az nagyon fontos, hiszen az egyik olyan testrész, ami a legtöbb terhelést kapja.
  Innentől kezdve nem nagyon akartam senkivel beszélgetni. Persze nem volt szívem a szüleimet teljesen ignorálni, de nem is tudtam velük felhőtlenül cseverészni. Megértették, nem vették magukra.
A többiek is tudták, hogy ez mekkora érvágás, hiszen mindegyikük bele tudott gondolni, hogy ha ez velük történt volna meg, szintén összetörnének.
Az egyetemet be kell fejezzem, ezért még el kell intézni azt is, hogy ez online, vagy levelezőn történhessen meg. Képtelen vagyok újra bejárni, mintha mi sem történt volna. Nem megy.
A begipszelt kezem, lábam pedig erre egy tökéletes ürügy.
Szóval már két hete itt fekszem, így alaposan átrágtam magamban a dolgokat. Nem maradok Connecticut államban.
Egyedül anyáékat avattam be, és megkértem őket, hogy egyenlőre ne szóljanak erről senkinek.
Axel....nos, makacs mint egy öszvér.
Érezte a változást még telefonon keresztül is, és hiába mondtam neki, hogy ne jöjjön be, neki is pihenésre volt szüksége, emellett nem hanyagolhatta el a focit sem, és nem is nagyon álltam készen vele beszélni, nem érdekelte, bejött.
Igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele, és mindig leráztam azzal az indokkal, hogy álmos vagyok, pihenni szeretnék, vagy csak egyszerűen egyedül lennék. Tudom, hogy nem esett jól neki. Nekem sem.
Rohadtul hiányzott, de ha napi szinten látom, sokkal rosszabb. Megnehezít mindent.  Viszont tudom, hogy már nem is halogathatom tovább. Jövőhéten kiengednek, innen a szülőházamba megyek egyenesen. És többé már nem fogom látni.
Halk kopogásra leszek figyelmes.
Válaszom nem több egy morgásnál.
-Szia!Hogy vagy?
  Lép be Axel az ajtón. Pocsékul néz ki, de ez a szívemet mit sem érdekli. Valahányszor meglátom, hatalmas dobbanással köszönti.
  Szeme alatt sötét karikák húzódnak, szeméből eltűnt a fény, csak fájdalmat látok bennük. Arca nyúzott, haja keszekusza, és a tegnapi ruha van rajta, ami most gyűröttebb, mint volt. Hiába parancsoltam rá, hogy menjen haza, pihenjen, rám kész orvoscsoport vigyáz, hála az apjának, a nővérek pedig félóránként benéznek hozzám, de ezek szerint nem ért semmit a kis monológom.
Talán majd a mostani.
Talán könnyebb lesz neki túllépni, ha már most lezárom a kapcsolatunkat.
-Szia. Ülj le, beszélni szeretnék veled.
Érzem, ahogy elindul az orromból a nyomás, és szememet égetni kezdik a könnyek, de nem engedem lefolyni őket. Még nem.
Mellkasom sajog, de nem a baleset okozta fájdalomtól. Lassan dörzsölgetem, mintha ezzel elmúlaszthatnám, de félek, ez csak enyhülni fog idővel, elmúlni viszont már soha.
Megfeszült testtartással teszi le magát az ágyam mellett lévő székre, és némán figyel.
-Axel!
  Eddig nem okozott gondot véget vetni kapcsolatnak nem nevezhető viszonyoknak. Ez viszont sokkal több. Most azt sem tudom hogyan kezdjek hozzá. Egy reszketeg sóhaj után folytatom.
-Köszönök mindent! Egy új oldalt mutattál az életből nekem. Nagyon élveztem, és hálás vagyok. De ennek vége.
  A kimondott szavak keserű ízt hagynak maguk után, mintha így próbálnának meg tiltakozni az ellen, hogy kimondjam őket.
  Torkom kiszáradt, és mintha ezer tűvel szurkálnák.
-Ezt hogy érted?
  Rám sem néz, a térdére helyezi könyökét, és előre dőlve a földre irányítja figyelmét.
Nagyon jól tudja hogy értem, mégis gyötör mindkettőnket.
-Elmegyek Axel! Neked itt van feladatod. Be kell fejezned az egyetemet, és vár rád a Pats. Én más lehetőségek után nézek majd, máshol. Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lett volna, te is tudod.
-Igen, sejtettem, de tudnánk rá megoldást találni. Tudnánk időt szakítani egymásra. Csak akarni kell!
-

De én nem akarom! Azt akarom, hogy elmenj! És többet ne keress!
  Feszült csend telepszik közénk, némán tanulmányozza arcomat.
Farkasszemet nézek vele, mert ha elforditanám a tekintetem, tudná, hogy hazudtam. Életem legnagyobb hazugsága hagyta el a számat.
Hitetlenkedve felnevet, és fejét rázva kezd bele.
-Nem hiszek neked. Tudod miért? Mert a szem a lélek tükre. És a tiéd világosan mutatja, hogy mennyire szenvedsz belül, mennyire fáj a lelked, hogy ezt teszed. Te csak gyáva vagy Tristan. Kibaszottul gyáva!
    Csak jót akarok. Lehet gyávaság, de így még van esélye a boldogságra, amit én nem biztos hogy tudnék neki garantálni. Ki tudja mi lesz velem a jövőben?

Nem akartam csak így elengedni. Még egyszer utoljára érezni akartam csókjának ízét, de nem tehettem ezt meg vele. Végig kísértem szememmel, ahogy az ajtóhoz sétál, de mikor megtorpant, mielőtt kilépett volna, fejem az ablak felé fordítottam. Nem akartam látni a fájdalmát, amit én okoztam. Nem akartam hogy lássa az én fájdalmam, aminek könnyei az arcomat mossák.

****
Axel

Az a rohadt büszkeség! Ép ésszel nem bírom felfogni, hogy miért lök el magától. Miért nem engedi, hogy támogassam, hogy mellette legyek?
És én még azt hittem, hogy haladunk valamerre, hogy tizennyolc év után azért már csak  kiismertem, bízhatok benne. Tévedtem! Orbitális tévedés.
Én voltam a  hülye, hogy elhittem, hogy belementem. Tudtam, hogy össze fog törni.
Úgy száguldok ki a kórházból, mint akit nyilpuskából lőttek ki.
Nem akartam, hogy bárki szemtanúja legyen az összeomlásomnak. Ahogy kirobbantam az épületből, észre sem vettem a mellettem elhaladó Huntert, és felkentem az üvegajtóra.
-

Mi van ha egy öreg mami lettem volna?

  Válaszra sem méltatva tovább vonultam a parkoló felé, és csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb hazaérjek.
-Axel! Hé!
   Fut utánam, és a könyökömnél elkap. Felmordulva kirántom magam, és már szállnék be a kocsiba, mikor becsapja előttem az ajtót. Orrcimpám remeg a visszafolytott dühtől, kezem ökölbe szorult oldalam mellet, de igyekszem nem behúzni neki. Nem tehet semmiről.
-Mi történt? Olyan vagy, mint valami felbőszült bika!
-Kérdezd a seggfej barátodat, most pedig ha megbocsájtasz.
  Szűrtem a fogaim között.
-Nem sűrűn láttalak még így. Nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen állapotban vezetned.
-Megoldom! Majd beszélünk.
  Már nem próbált tovább feltartani.
Úgy szlalomoztam az autók között, hogy azt bármelyik versenyző megirigyelné. Piros vagy zöld a lámpa, nem számított, a dudák hangját teljesen kizártam.
Amint megérkeztem, és beléptem a lakásba, körbenéztem. Az első amit megláttam, egy közös kép, amin épp a bizonyítványunkat mutogatjuk, és büszkén vigyorgunk a kamerába. Öles léptekkel oda masíroztam, felkaptam. Milyen gondtalanok voltunk. Mennyire vártuk az egyetemet, a bulikat, a sportot, a csajokat, és hogy mindezt együtt tudjuk átélni.
Hangos csattanással ütközött a falnak. Alulról két kézzel belekapaszkodtam a dohányzó asztalba, és átrepítettem a hely másik végébe. A szilánkok csak úgy csörömpöltek.
-Elmegy!!!
Egy kép, amin mind a négyen együtt vagyunk valami bulin. Ordítva az ajtónak vágtam.
-Kurvára ELMEGY!!!!
A bárszéket is elhajítottam, nem érdekelt merre, nem érdekelt minek ütközik. Őrjöngtem.
-Elhagyott!
Neki estem a kanapénak. Rúgtam.
-Gyáva vagy!!!
Ütöttem.
-Elhagysz, mert egy gyáva fasz vagy!!!l
  Rúgtam.
-Elhagysz, mert könnyebb a másikat összetörni, mint szembenézni az ismeretlennel!
Ütöttem, püföltem, majd leroskadtam a földre. Vállam rázkódott a néma könnyektől. Hajamat rángattam, és csak bámultam ki a fejemből.
Mire pislogtam kettőt, már sötét volt. Nem tudom mennyi idő lehetett, csak azt tudtam, hogy éjszaka. Nem érdekelt. Ültem tovább, és leszartam a körülöttem lévő káoszt. A szilánkok tökéletesen szemléltették, hogyan nézek ki belülről.
Néhány órával később, vagy az isten tudja mennyivel később, kopogásra kaptam fel a fejem. Valamikor elaludhattam, a nyakam teljesen elgémberedett.
-Nyitva!
  Tudtam, hogy elfog jönni. Hunter a mi tyúkanyónk. Mindig mindenkire figyel. És persze ott volt mögötte Isaac is. Az ajtóban megtorpantak, szemük elkerekedett, úgy vizsgálták a kialakult kuplerájt.
Némán egymásra néztek, majd a sírástól felpüffedt arcomra. Nem szégyelltem. Megindultak összeszedni a szemetet.
-Hagyjátok.
  Úgy csináltak, mint akik nem hallják. A képkereteket, ami ripityára tört, Isaac a kukába hajította, majd a képet, ami ott maradt csupaszon, semmi nélkül, óvatosan a pultra helyezte.
-Hagyjátok már!
  Emeltem fel a hangomat, de nem hatotta meg őket. Nem láttam értelmét tovább ordítozni. Már elég rekedt voltam a tombolásom után.
Felálltam, előszedtem a porszívót, Hunter kirakta az ajtó elé a selejtes dohányzóasztalt.
-Ha ez segít valamit, ő sincs jobb állapotban.
-Nem érdekel!
  Jelentem ki komoran.

~~~

Teljes gőzzel vetettem bele magam a tanulásba, edzettem a srácokat, és vettem részt a saját edzéseimen. A nap végén, minden este egy bárban kötöttem ki. Néha még Connor is csatlakozott hozzám. Elmeséltem neki az eseményeket. Nem szapultam, vagy hordtam el mindennek. Csak egyszerűen, mint egy mesét, elmeséltem.
Szidtam eleget Isaacéknek, akik figyelmesen hallgatták, néhol helyeseltek, néhol meg igyekeztek megértetni velem a másik nézőpontját is. Nem nagy sikerrel.
Volt néhány olyan pillanat, mikor rajtakaptam Connort, ahogyan stíröl, és mikor ezt észrevette, gyorsan rendezte vonásait és újra felvette a közömbös cimbora arcát.
Többiek is megjegyezték, hogy mostanában kicsit furcsa. Mondjuk akik nem ismerik eléggé, azoknak mindig furcsa. A lényeg az, hogy próbálkozott kirángatni a szerelmi bánatomból.
  Már több mint egy hét telt el, és bennem a harag, a fájdalom, elkeseredettség, de legfőképp a hiányérzet gőzerővel tombolt. Éppen a szokásos kis összejövetelünkön vagyunk, és már nem teljesen tudok tisztán gondolkodni. Lehet ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy látnom kell őt. Muszály. Tudom, hogy én utánam Hunter az a személy, aki a legközelebb áll Tristanhoz. A cuccait összepakolták, az egész szobát, mindent kiürítettek. Még a bögréjét is elvitték. Semmi nem maradt tőle, a keret nélküli képeken kívül.
-Hol van? A szüleinél ugye?
  Kérdeztem akadozó nyelvel.
-Igen, de nem sokáig.
  Isaac erre oldalba könyökölte.
-Most mivan? Nincs abban semmi, ha elmondom. Neki is megmondta, hogy elmegy.
-Hova megy?
   Erre viszont már nem válaszolt olyan készségesen.
-Hova megy?
  Csaptam tenyérrel az asztalra.
-Nem tudom, de ha tudnám se mondanám meg Axel. A te érdekedben.
-Jó, akkor azt áruld el, hogy mikor megy.
-Axel. Kérlek ne csináld ezt. Saját magadat kínzod.
  Szól közbe Isaac. Hát persze, hogy tudja ő is. Miért akar ennyire kiiktatni az életéből? Rajtam kívül mindenki tudja mi lesz vele. Úgy viselkednek, mintha valami zaklató lennék, aki levakarhatatlanul követi a kiszemeltjét még a budira is. Nevetséges.
-Azt hadd döntsem el én. Mikor megy?
-Isaacnek igaza van.
  Felpattantam a helyemről és megragadtam a pulóvere nyakánál, az arcom olyan közel volt hozzá, hogy ha eddig nem is volt részeg, a leheletemtől biztosan az lesz.
-Mikor. Megy. El?
  Sziszegem, akár egy kígyó.
Feléjük nem sűrűn mutattam agressziót, sőt általában én voltam a nyugodtabb négyünk közül. De ő teljesen nyugodtan fonja ujjait csuklóm köré, és egyenesen a szemembe néz. Együttérzés sugárzik belőle.
-Erőszak nélkül is válaszoltam volna. Egy feltétellel. Áruld el, mi ez az egész.
-Azt hittem erre már rég rájöttél.
-Van némi sejtésem. Tőled szeretném hallani.
   Ajkam vékony vonallá préselem. Úgyis tudja. Miért tagadnám?
-Rendben. Én... beleszerettem Tristanba. Már egy jó ideje másképp érzek iránta.
-Akkor helyesen gyanítottam. Ahogyan azt is, hogy volt köztetek valami, ugye?
-Lehengerlő a megfigyelő képességed, tudod?
  Mondom minden gúnyolódás nélkül.
-Muszály, hogy az legyen.
  Olyan halkan mondja maga elé, hogy nem is biztos, jól hallottam-e.
-Szombaton repül. Én viszem ki a reptérre. Háromnegyed kettőkor indul a járata. Kb. fél egykor fogunk odaérkezni.
-Egyedül? Repülhet egyáltalán ilyen állapotban?
-A családjának van rokona, csak másik államban. De gondolom ezzel te is tisztában vagy. Ő fog idejönni, és utazik vele vissza. Náluk fog lakni.
-Hunter!
  Szól rá figyelmeztetően Isaac.
Emília néni és Derek bácsi. Martha testvére. Egyszer találkoztam csak velük.
New York!
-Köszönöm. És ne haragudj.
   Vállát megvonva válaszol.
-Barátok vagyunk. Így mind a két barátomnak eleget teszek.
~~~

Már délben itt voltam. A gyomrom egy csomóban. Fingom nincs mi fog történni. Hogyan fog rám reagálni. Nem is érdekel, nem terveztem oda menni. Csak távolról figyelem. Ahogy a jövőben is csak távolról szerethetem majd. Szóval New Yorkba megy. Majdnem másfél órányi autóútra innen. Valahol megnyugtató, hogy nem a kontinens másik felére költözik.
Már messziről látom Hunter fekete GLE Mercedesét.
Miután leparkolt, segít kimászni Tristannak, és lassan oda biceg a mankójával a bejárathoz, míg Hunter a bőröndjeit szedi ki a kocsiból. Egyenesen rám néz. Azért csak lecsekkolta, hogy tényleg itt leszek-e. Halványan rám mosolyog. Valamit beszélnek Tristannal, gondolom elköszönnek. Időközben kiszálltam, mert nem bírtam egyhelyben megülni.  Tristan lassan körbe járatja szemét a parkolón, végül megállapodik rajtam. Ahogy tekintetünk találkozik, a levegő bentreked tüdőmben, és megszűnik minden más rajta kívül.
Még hogy a szerelem szép... hát kurvára nem az. A szerelem egy nagy ribanc. Kívülről tűnik csak szépnek. Ha a szépség mögé nézel, hatalmasat csalódsz benne. Felfal, majd kiköp. Sejtenként pusztítja el a lényed. Megöl.
  Egy ideig így néztük egymást messziről.
Szeretlek! És attól tartok, hogy mindig is szeretni foglak.
Mikor láttam, hogy se szó, se beszéd hátat fordít, majd besétál a terminálra, ordítottam volna fájdalmamban. Porig égettem volna azt a kibaszott repteret.
Belül mart, elnyelte a sötétség lelkemet, és a fülembe suttogta, hogy soha nem ereszt.
Tristan kitépte  mellkasomból a szívemet, ott dobogott a kezében. Leszakított belőle egy darabot, majd az üresen tátongó lyukba, vissza dugta azt a kicsit, hogy legalább, mint egy zombi, járni tudjak tovább a tömegben.

****

Tristan

-Indulhatunk?
  Kérdezte Hunter. Mégegyszer megöleltem a szüleimet, és türelmesen megvárta, míg beülök a kocsiba, majd a mankómat a hátsó ülésre fektette.
  Csendben tettük meg az utat a reptérig. Lehetett volna autóval is menni New Yorkba, de nem hiszem, hogy az jelen állapotomban  kibírtam volna. Repülővel mégiscsak rövidebb az út. Elvileg Derek bácsikám már ott fog várni minket. Náluk fogok élni egy ideig. Pontosan amíg fel nem épülök, és ki nem találom, hogy mihez akarok majd kezdeni magammal.
  Hunter leparkolt, és amíg a csomagjaimmal bíbelődött, a bejáratot céloztam meg.
-Nem akarsz vele utoljára beszélni? Elköszönni tőle? Vagy csak látni őt?
-Nem.
  Ez talán egy kicsit túlságosan is határozott volt.
-Az kár. Pedig itt van.
  Mondta egy mindent tudó mosollyal az arcán.
-Te elmondtad neki?
  Vicsorítok rá. Direkt megkértem, hogy egy szóval se árulja el, hogy mikor és hova megyek.
-Meg fenyegetett. Én csak azt mondtam, hogy mikor érünk ide.
  Kétkedve néztem rá. Axel nem az a fenyegetőző típus.
-Tényleg meg akart fenyegetni. De csak majdnem beverte a képem. Ez nem elég indok?
   Szememet forgatva válaszolok.
-Nem! Megkértelek Hunter!
-Nyugodtan forgasd a szemedet, hátha megtalálod odabent az agyadat végre. Nem szenvedtetek már így is eleget? És fogtok is még sokat. Legalább ennyit adjatok egymásnak. Egy utolsó pillantást. Ne az legyen az utolsó képe rólad, ahogyan a kórházban fekszel. És neked sem, ahogy tajtékozva ott hagyott.
  Körbe nézek, amíg meg nem látom Őt. Ott áll zsebre tett kézzel a kocsi motorháztetejének támaszkodva. Meginog alattam a föld, hatalmas érzelmi cunami söpör végig rajtam. A tekintetünk összekapcsolódik, és még innen is tisztán tudok benne olvasni. Gyűlölöm magam, hogy ezt tettem vele. És hogy megszegtem az ígéretem.
Szeretem.
Szerelmes vagyok belé, és erre akkor jöttem rá, mielőtt elvesztettem az eszméletem. Az ő arca volt előttem, az ő bariton hangja csengett fülemben, akár egy altató dallam. És csak az a gondolat járt a fejemben, hogy még nem mondtam neki, hogy szeretem. Egy percig sem méláztam ezen. Gondolkodás nélkül villant be, hogy mennyire kibaszottul szerelmes vagyok.
Hogy a világot lángba borítanám érte, ahogy ő borította lángba az én szívemet.
És ezt mostmár nem is mondhatom neki, hiszen amint felszállok a gépre, ezzel megadva neki is a lehetőséget egy boldog jövőre, a mi történetünk véget ér.